Ábel a rengetegben
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Az Ábel a rengetegben Tamási Áron 1932-ben megjelent regénye. A történetet eredetileg a Brassói Lapok című újság adta le részletetekben. Könyvként 1932-ben jelent meg, Kolozsvárott, az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában, Kós Károly tervei szerint, Bánffy Miklós tollrajzaival.
A regény két folytatása az Ábel az országban (1943) és Ábel Amerikában. A trilógia önálló egységként 1937-ben jelent meg, a budapesti Révai Irodalmi Intézet adta ki egy kötetben, Ábel néven. Azóta használatos a trilógia összefogó neveként az Ábel név.
[szerkesztés] Cselekménye
Szakállas Ábel egy 15 éves, székely fiú, aki az I. világháború után elszakadt Erdélyben, Csíkcsicsón lakik. Édesapja elszegődteti erdőpásztornak a Hargitára. Az a feladata, hogy őrizze a kivágott fát, és ha vásárlók jönnek, akkor fizetés ellenében számlát állítson ki nekik.
A fiú talált kutyájával, két tyúkkal egy kecskével és egy macskával tölti mindennapjait, míg egyik erdei sétája alkalmával puskákat és fekete, nagy vaskörtéket talál. Az egyik vaskörte alá tüzet rak, majd a hatalmas robbanás után visszatérve a helyszínre hatalmas pusztítást lát. Ábel örül ennek, mivel szerződése szerint a (viharban) kidőlt fákat eladhatja, és az értük kapott pénzt megtarthatja.
Egy Fuszulán nevű román kereskedő becsapja, majd Ábel leleplezvén a csalást, a társaság igazgatójával elfogja. Mivel a csaló elmenekül, kirendelnek a fiú mellé egy morcona román csendőrt, Surgyélánt.
Ketten töltik a telet a hótól elzárt házban, eggyik nap a csendőr egy sassal tér haza ami megöli a macskát és a kutya fél szemét is kikaparja. A sast végül megsütik és meg eszik, de az emészthetetlem húsától Ábel hosszú időre ágynak esik. Míg az otthonról kapott elemózsiát eszegeti, addig a román csendőr megeszi a kecskét.
Surgyélán később összeáll Fuszulánnal, és akkor térnek vissza az erdei házba, mikor Ábel édesapja is ott tartózkodik. Az öreg lerészegedett, és fogást keresett a két gonosztevőn. Ábel nagy nehezen megmenti apját a verekedéstől, és ezzel saját életüket is.
Ábel összebarátkozik a közeli papokkal, akiknek egyik legfiatalabb növendékét, Márkust különösen a szívébe zárja. Ez a tüdőbeteg fiú végül is felköltözik Ábelhez a Hargitára, hogy ott gyógyuljon. A két fiatalt felkeresi Surgyélán és Fuszulán, majd az ifjú szerzetes elmondott beszédének hatására önként jelentkeznek a rendőrségen.
Márkus végül is bele hal a betegségébe és a Hargitán eltemetik. A temetés után Ábel elmegy a megbízó bankjába, hogy felvegye a fizetését, és ott szembesül a ténnyel, hogy télre csak a fele fizetés jár, mivel akkor nem kell fát eladni. Ábel leadja a munkát, visszatér falujába, ahol meglátogatja édesanyja sírját, és ott megfogadja, hogy egész életében a szegények és elnyomottak szószólója lesz.
[szerkesztés] Idézetek
„Erre úgy tekintett rám, mint ahogy a vizet nézi vala, de különben nem szólott semmit, hanem megindult, hogy a fazekat a tűzre tegye. Útközben megállt, hát iváshoz készülődik. Hamar melléje ugrottam, hogy ne igya el a kutya elől a vizet, de az utolsó pillanatban csak ennyit jegyeztem meg:
– Az ember is örökké akkor ihatnék, amikor a kutyának kéne a víz.
Apám meg sem törölte a száját, hanem rögtön felém fordult, és vizes bajusszal vakkantott néhányat nekem. Ebből megértettem, hogy ő az első kutya, ami a vízivást illeti, s jókedvvel mentünk bé a házba.”
„– Hát te mért sírsz? – kérdezte megijedve édesanyám.
– Én örömömben – mondtam.
– Milyen örömödben?
– Én abbéli örömömben, hogy nekem is van édesanyám.
Erre anyám is elkezdett pityeregni, s úgy sírtunk ketten, mintha fizették volna nekünk. De aztán biztatni kezdtük egymást, hogy hagyjuk abba, s bé is szüntettük, mert a leves is megmelegedett, s enni kellett. Anyámat az uras karosszékbe ültettem, én pedig a rozogára ültem, s úgy ebédeltünk. Hús is volt a levesben jócskán, s úgy laktam, mint egy püspök.”
„Éppen jött a zetelaki ember, s véle a másik.
– Mit fog ez a kutya? – kérdezte.
– Ez az esőt – feleltem.
Az ember megtekergette a fejét, és így szólt:
– No, én még ilyet sem láték mostanáig.
– Milyent? – kérdeztem.
– Én olyant, hogy cseber helyett használjanak egy kutyát.
Mivel csípős kedvem volt éppen, elhatároztam, hogy nem maradok adósa a bölcsködő zetelakinak.
– Már ez olyan kutya, hogy mindenre jó az ég világán – mondtam.
A zetelaki hunyorított a társának, és csúfondárosan jegyezte meg:
– Akkor ez jó, még söröshordónak is.
Jól tette, hogy éppen söröshordót mondott, mert erre hamar kaptam feleletet magamban. Nem siettem el azonban a dolgot, mert előbb a fa árát akartam látni. Ki is fizették szépen, s odaadtam a cédulát nekik.
– Ily szorgos házigazdát láttak-é? – kérdeztem nyomban, és úgy tettem, mintha hő buzgalommal keresnék valamit. A két ember csak állott, mintha a Szentlelket várták volna.
– Ejnye – mondtam –, pedig a seritalt szeretik maguk bizonyosan.
– Én igen aztán! – mondta a zetelaki.
Felálltam s jól a szeme közé néztem.
– Igen-e?
– Én igen.
– No, ha igen, akkor csapolja meg a kutyát! – mondtam szívélyesen.
Erre a másik ember, aki addig egyet sem szólt, menést indítványozott, nehogy kikérdezzem őt is.”
Based on work by