Beszédaktus-elmélet

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

[szerkesztés] Beszédaktusok

A kezdetek Arisztotelész Herméneutikája az egyszerű kijelentő mondatokkal és ezek logikán belüli szerepével foglalkozik; alapvető eredményei a tagadásra és a modalitásokra (szükségszerűség, lehetségesség, esetlegesség stb.) vonatkozó megállapítások. Ebben a művében szerepelnek továbbá a későbbi eredmények szempontjából alapvető megkülönböztetések, melyek a kijelentések általánosság és egyetemesség szerinti osztályzásához vezetnek (általános vagy egyedi alanyról szólnak-e, és általánosan vagy részlegesen jelentenek-e ki valamit), továbbá a tagadásokkal kapcsolatban azon észrevételek, melyeket később az ún. logikai négyszög formájában volt szokás összefoglalni. Hosszú szünet után Koschmieder az 1930-as években újra felvetette a performativitás kérdését. Ő ugyan koincidencia néven említi, és úgy definiálja, hogy „koincidencián értem s szó és a cselekedet egybeesését olyan formában, hogy a szó, amelyet kiejtünk maga a jelölt cselekvés.” (Koschmieder, 1930)

A feszültség a filozófusok és a nyelvészek közti disszonanciából eredt, amelyet valamilyen módon meg kellett oldani. A filozófusok állították, hogy állítás egyetlen feladata a dolgok pillanatnyi állásának leírása, vagy valamilyen tény megállapítása. Ezzel szemben a nyelvtanírók szerint nem minden mondat állítás, felkiáltás, létezik utasítás, vágy, engedményeket kifejező mondat is. Elterjedt az a nézet, hogy számos megnyilatkozás, ami messziről állításnak tűnik, nem az, nem annak szánták, hogy tényeket közöljön a világról. Még a generatív nyelvészek is a nyelvet csakis a gondolkodtató, a nyelven kívüli világ tényeit leíró funkciójának oldaláról vizsgálták. Chomsky szerint a nyelv csakis valamilyen gondolkodtató funkciót tölt be, és a kommunikáció egyáltalán nem tartozik a nyelv lényegéhez. A kommunikációs funkciók olyan másodlagos nyelvi jegyek, amelyek csak másodlagosan, használat közben rakódnak a nyelvre. Ha el is ismerték a többi funkciót, mellékes jellegűnek kezelték. Ennek ellenére Chomsky már megfogalmazta azt, hogy nem minden állítás fogadható el minden szituációban. Ennek alapján bevezette a grammatikalitás/ akceptálhatóság fogalompárt. Grammatikalitásnak alatt azt vizsgálta, hogy S szólánc G grammatika alapján L nyelvnek jól formált mondata-e. Ezzel szemben az akceptálhatóság azt ellenőrzi, hogy a beszélők egy performancia helyzetben elfogadnak-e érvényes megnyilatkozásnak S láncot.

1.2. AUSTIN

Austin analitikus nyelvfilozófusként leírta azt az elméletét, miszerint a nyelvhasználat nem egyszerűen a cselekvés irányítója, hanem maga a cselekvés is. Nyelvhasználat nemcsak információátvitel, hanem cselekvés is, amit az információ átvitellel véghez viszünk. Semmi mást nem kell tenni például a bocsánatkéréshez, mint kimondani, a „bocsánat”, „elnézést”, „ne haragudj”, vagy „bocsáss meg” kifejezéseket. Ezzel tökéletesen ki tudjuk elégíteni a bocsánatkérés aktusát. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy más cselekedetekkel ezt nem lehetne nyomatékosítani, például egy szál virág, vagy egy üveg bor átadásával, de ezek nélkül is teljes a bocsánatkérésünk. A bocsánatkérés tehát akkor történik meg, amikor valaki bocsánatot kér, és nem előbb, és egyetlen kötelező feltétele a fent idézett kifejezések egyikének kimondása. Jól manifesztálható tehát, hogy a „mondás” maga a cselekedet is.

Megnyilatkozásaink egy része a nyelven kívüli világ leírása, tények megállapítása, konstatálása. Ezek a megnyilatkozások igaz vagy hamis melléknévvel illethetőek. Más megnyilatkozásokkal cselekvést hajtunk végre, aktusokat performálunk. Ezek őszinték vagy őszintétlenek.

1.3. Performatívum / konstatívum

Austin elsőként hívta fel a figyelmet a sokféle funkcióra, amit az interperszonális kommunikáció részeként a megnyilatkozások betöltenek Austin megmutatta, hogy nagyon sok megnyilatkozás nem információt közvetít, hanem cselekvés értéke van. Ezek a megnyilatkozások nem „írnak le”, vagy „állapítanak meg” semmit, nem számolnak be semmiről, nem igazak vagy hamisak. Ezeket a megnyilvánulásokat nevezet Austin performatívumnak, szemben a konstatívumtól, ami a leírás, informálás, megállapítás szerepét tölti be. Mindenki számára jól érzékelhető a funkcionális különbség az „ülj le!” illetve a „magyar gazdaság az elmúlt évben javuló tendenciát mutat” mondatok között. Az elsőt Austin performatívumnak, míg a másodikat konstatívumnak nevezte el. (Austin, 1990. 35)

Ennek azonban nincs sok értelme, erre Austin is rájött, mert a perforamatív megnyilatkozások, csak annyiban különböznek a többitől, hogy bennük a cselekvési erő explicitté van téve, másrészt pedig a konstatív megnyilatkozásokkal is valamilyen cselekvést hajtunk végre.

1.4. Boldogulási feltételek

Austin hangsúlyozta azt is, hogy bizonyos körülményeknek meg kell lenniük ahhoz, hogy az adott beszédcselekvés sikeres legyen. Bizonyos feltételeket ki kell elégíteniük, ezek a boldogulási feltételek. Például a személynek, aki a beszédcselekvést végrehajtja rendelkeznie kell a szükséges felhatalmazással. Nem ítélheti tíz év börtönbüntetésre senki sem a szomszédját, hacsak nem ő a bíró. Egyetlen honvédelmi miniszteri jogkörrel nem rendelkező állampolgár sem üzenhet hadat egy másik országnak, és egyházi temetést sem celebrálhat senki laikus. A sikerességhez szükséges második feltétel a helyes végrehajtás, bizonyos eljárások pontos, és maradéktalan betartása. Erre például, szolgálhatnak bármilyen egyházi liturgikus eljárások. Református templomban Úrvacsorát venni a szereztetési ige elmondása nélkül például lehetetlenség. Végül nem szabad megfeledkezni az őszinteségi feltételről, a bocsánatkérés, csak akkor lesz sikeres, ha a beszélő azt őszintén gondolja. Ezen a területen Austin megkülönböztet, érzéseket gondolatokat, és szándékokat, ebből kifolyólag a „részvétem” az „azt tanácsolom…” vagy az „ígérem” csak akkor tölthetik be a beszédaktus funkciójukat, ha fentieken kívül a mögöttük meghúzódó érzések, gondolatok vagy szándékok őszinték. Gordon és Lakoff a boldogulási feltételeket a direktívákra vonatkozóan punktualizálták, és arra a következtetésre jutottak, hogy a fentieken kívül szükség van arra, hogy 1,a beszélő valóban óhajtsa a kérés végrehajtását, 2, legyen annak biztos tudatában, hogy a hallgató tudja teljesíteni a kérést, végül 3,a hallgató nem teljesítené az adott tevékenységet a beszélő utasítása nélkül. Konrád 1983-ban ezeket a gondolatokat kiegészítette még azzal, hogy a kérésnek időben meg kell előzni a végrehajtást, ergo a direktívum csak jövő idejű lehet. Krékits hozzátette, hogy nemcsak előidejűség, de időbeli egybeesés is elképzelhető a kérés és a végrehajtás között. Példának Zorin „Kezdet és vég” c. munkájából idéz: „olvasol és olvass is!” Amely állítás – az időbeli egybeesésről – vitatható, hiszen csak a kérés elhangzása után tudja a hallgató, hogy folytatnia kell az olvasást.

1.5 Beszédaktusok osztályozása

1.5.1. Austin a beszédaktusokat öt osztályba sorolta, az alábbiak szerint: 1, ítélkezők 2, végrehajtók, 3, elkötelezők, 4, viselkedők, 5, bemutatók Az ítélkezők jellegzetes példái azok, amikor egy bíróság, döntnök, sportbíró ítéletet hoz. Az ítéletnek azonban nem kell véglegesnek lennie, lehet becslés, saccolás, felmérés is. Valamilyen tényre vagy értékre vonatkozó eredményt közöl, melynek igazságáról különböző okoknál fogva nehéz megbizonyosodni. A végrehajtók csoportja hatalmat, jogokat, vagy befolyást gyakorol. Példa erre a kinevezés, szavazás, utasítás, sürgetés, tanácsolás stb. Az elkötelezőknek jellegzetes esetei elköteleznek valaminek az elvégzésre, de idetartoznak a szándékbejelentések is. A negyedik csoport, a viselkedők csoportja fölöttébb vegyes összetételű, a társas viselkedéssel kapcsolatos megnyilatkozások tartoznak ide. Példa erre a bocsánat kérés, gratulálás, ajánlás stb. Az ötödik csoport a bemutatókat maga Austin is homályosan definiálta. Azok a megnyilatkozások tartoznak ide, amelyek megvilágosítják, hogy hogyan illeszkednek a megnyilatkozásaink, egy vita, társalgás menetébe. Mindegyik csoporthoz Austin igéket is rendelt, terjedelmi és relevanciai okokból ezekkel csak az említés szintjén kívánok foglalkozni. Az első csoporthoz az „elítél, tesz, osztályoz, jellemez…”, a másodikhoz a „kinevez, elvet, követel, megkegyelmez, sürget….”, a harmadikhoz az „ígér, szán, javasol, támogat…”,a negyedikhez a „köszönöm, ellenzem, tisztelem, bírálom….”, az ötödikhez az „állít, tudat, megmond, kérdez, elismer, rátér, lezár,….” igéket rendelte.

1.5.2. Searle osztályzása

Searle, Austin tanítványa, rámutatott mestere gyengéire. Először is szerinte Austin nem beszédaktusokat, hanem igéket próbált osztályozni, másodszor pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy ezt az osztályzást nem lehet generálni, a nyelvet megváltoztatva a kategóriákat is módosítani kellene. 1976-ban az alábbi kategóriákat publikálta: 1, reprezentatívumok – azaz a beszélő tagad, beszámol, megerősít

2, direktívumok – azaz a beszélő kér felszólít, parancsol

3, komisszívumok – a beszélő különböző mértékben elkötelezi magát, azaz garantál, esküszik, megfogad

4, expresszívumok – a beszélő állást foglal egy tényállással kapcsolatban, azaz bocsánatot kér, sajnálja, gratulál, megköszön

5, deklarációk – a beszélő megváltoztatja egy tárgy, szituáció külső státuszát pusztán azzal, hogy kimondja „lemondok, megkeresztellek, hadat üzenek…”

Searlenél maradva feltétlenül meg kell említeni azt az elgondolását miszerint különbség fedezhető fel illokúciós cél és illokúciós erő között. A kérés és a parancs illokúciós célja azonos, csak illokúciós erejükben térnek el egymástól. Searle ellentmond Austinnak a beszédaktus végrehajtásának kérdésében is. Szerinte ez az alábbi tevékenységekből épül fel: o Megnyilatkozási aktus

o Propozicionlis aktus

o Illokúciós aktus

Searle érdeme az is, hogy teljesebbé teszi a beszédaktusok végrehajtásának feltételrendszerét

1.5.3. Récanti

Récanti tovább finomította Austin, illetve Searle osztályzását és négy csoportot különböztetett meg 1981-ben: Ø – azaz az austini ítélkezőket ő nem tekintette külön kategóriának.

2, prescriptifts

3, prommissifs

4, non représentatifs

5, declaratifs

1.5.4. Vanderevken

Történelmi kontextusba ágyazva adta elő saját nyelvteóriáját. Igyekezett harmóniát teremteni a klasszikus felfogások és a modern koncepciók között. Ez utóbbi alatt azokat az irányzatokat értette, amelyek a nyelvet nem elszigetelten vizsgálják, hanem működésben írják le. Vanderevken (1988) szerint az alábbi osztályokra oszthatók a beszédaktusok: 1, assertif

2, directif

3, engageant

4, expressif

5, declaratif

1.5.5 Carlson

CArlson bevezette az informáló illokúciós aktus fogalmát, amikor is a beszélő informálja a beszélgetés összes résztvevőjét valamiről.

1.5.6. Mihalovics

Mihalovics (2005) a fentieket kiegészítette azzal, hogy létezik egy direktív-komisszív beszédaktus is. Ezt a Versailles – i békeszerződés elemzése kapcsán állapította meg, amiből is egyértelműen kimutatható, hogy a háborúban vesztes országok, nevezetesen Magyarország egy külső kényszer – direktívum – hatására kötelezte el magát a szerződésben foglaltakra.

1.5.7. Egyéb kategorizálások

Vendler 1972 Bach – Harnish 1979 Allan 1986 Bemutatók Állítók Kijelentők Elkötelezők Elkötelezők Viselkedők Bevallók Kifejezők Kérdezők Utasítók Felszólítók Végrehajtók parancsolók Ítélkezők Ítélkezők Befolyásolók Megvalósítók

1.6 Lokúció, illokúció, perlokúció

A beszédaktusok három csoportját különböztethetők meg, ezek az alábbiak: o Lokúció

o Illokúció

o Perlokúció

Lokúció nem más, mint egy nyelvtanilag értelmezhető hangsor. Illokúció az a cselekvést jelöli, amit a lokúcióval megteszünk. Ez lehet kijelentés, ígéret, fenyegetés, tiltás, parancs, köszönés. Minden megnyilatkozás egyben lokúció és illokúció. A perlokúció a beszélő mondásának hatása a hallgatóra, azaz meggyőzés, megfélelmítés, lelkesítés, megalázás stb. Ezek közül leginkább kutatott terület az illokúciós aktus. Bach Harnish, Searle, Morgan közvetett és közvetlen illokúciós aktust különböztet meg. Clark – Carlson lineáris és laterális közvetett illokúciós aktusokról beszél függően attól, hogy kik a hallgatók. Amennyiben a közvetlen és közvetett címzett azonos, akkor lineáris illokúciós aktust hajt végre a beszélő, amennyiben különböző, akkor laterális illokúciós aktus történik Laterális illokúciós aktus során előfordulhat, hogy a beszélő látszólag nem a közvetett címzetthez beszél, hanem valaki máshoz. Ahogy azt az alábbi példa jól mutatja:

Anya fiához annak barátnője előtt: „Kér még egy csésze kávét?”

Az anya ebben az esetben közvetve azt mondja a nőnek, hogy nem áll szóba vele – de ezt nem mondhatja neki egyenesen, mert akkor önmagát hazudtolná meg. Más példákban a beszélő úgy is tehet, mintha lineárisan beszélne, holott elsődleges illokúciós aktusa laterális:

Mama a 3 hónapos fiához: „ nem gondolod, hogy apa tisztába tehetne téged”

Hivatkozások

Austin J.L.: Tetten ért szavak. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. Crystal: A nyelv enciklopédiája. Osiris, Budapest, 1998. C. A. Ferguson, Diglosszia. In: Pap M. – Szépe Gy. (szerk.): Társadalom és nyelv. Gondolat Kiadó, Budapest, 1975. 176–96. Deme L.: A beszéd és a nyelv. Tankönyvkiadó, Budapest, 1987. C. A. Ferguson, Diglosszia. In: Pap M. – Szépe Gy. (szerk.): Társadalom és nyelv. Gondolat Kiadó, Budapest, 1975. 176–96. Krékits J.: Felszólító performatív megnyilatkozások. Budapest, 1995. Krékits J.: A bibliai perspektív performatívumok kérdéséhez. In: Hipotézisek és realitások a lingvisztikában Előadások Deme László tiszteletére 75. születésnapja alkalmából. Fejes – Molnár (szerk.) Szeged, 1996. 67–74. Kiss J.: Társadalom és nyelvhasználat. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2002. Gecső T.: Lexikai jelentés, Aktuális jelentés. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2000. H.P. Grice: A társalgás logikája. In: Pléh- Síklaki- Terestyéni (szerk.): Nyelv- Kommunikáció – Cselekvés. Osiris Kiadó, Budapest, 1997. 213–28 László J.: A beszédaktusok őszintesége, komolysága, és valódisága. Általános nyelvészeti tanulmányok, XV, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984. Mihalovics Á.: Az akarat (volitio) nyelvi kifejezése az interperszonális kapcsolatokban. Bessenyei György Könyvkiadó, Nyíregyháza, 1998. Pléh- Síklaki- Terestyéni: Nyelv- Kommunikáció – Cselekvés. Osiris Kiadó, Budapest, 1997. Szili K.: A kérés pragmatikája a magyar nyelvben. Magyar Nyelvőr 2002/1 Szili K.: Tetté vált szavak.. Tinta Kiadó, Budapest, 2004. Terestyéni T.: Kommunikáció, szándék, jelentés. Általános nyelvészeti tanulmányok. XV Akadémiai Kiadó, Budapest, 1985. Angol A., Keith: Indirect Speech Acts Inferring the Illocutionary Point. In: Jacob L. Mey, Concise Encyclopedia of Pragmatics. pp. 377–380. 1998. Bach – Harnish: Linguistic Communication and Speech Acts. MA Press, Cambridge, 1979. K, Barbe: Irony in Context. Benjamins. Amsterdam, 1995. Blum- Kulka S. – Olshtain E.: Reguest and Apologies. Applied Linguistics.3. 37–71 D, Boxer: Discourse Issues in Cross-cultural Pragmatics. Annual Review of Applied Linguistics 22. 2002. 150–167. D, Crystal: (Ed.), The Cambridge Encyclopedia of Language. Cambridge University Press, Cambridge, 1986. Gibbs: Do People Always Process the Literal Meanings of Indirect Request? Journal of Experimental Psychology: Learning, Memory, and Cognition 9 1983. 134–42 H.P.Grice: Utterer’s Meaning and Intentions Philosophical Review 78. 1969. 147–77 K, Asa (eds). Presupposition, Implicature and Indirect Speech Acts. Routledge, London, 1999. G. Kasper: Speech Acts in (Inter)Action: Repeated Questions Intercultural Pragmatics 1 2004.125–133. H.Kotthoff: Irony, Quotation and Other Forms of Staged Intertextuality: Double or Contrastive Perspectivation in Conversation. Interaction and Linguistic Structures. 5. University of Konstanz. 1998. Levinson: Pragmatics. Cambridge University Press, Cambridge, 1983. Risselada: Imperatives and Other Directive Expressions in Latin. J.C. Gieben Publisher, Amsterdam, 1993. Sadock – Zwicky Speech Act Distinction in Syntax. In: Shopen(ed.) Language Typology and Syntactic Description I: clause structure. Cambridge, Cambridge University Press, 1985. M, Sbisà: Speech Acts in Context. In: Language and Communication Elsevier Science Amsterdam 2002. 421–436.