Borostyán (ásvány)

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Borostyán.

A borostyán (szukcinit) a szerves csoport ásványai között, a kőszénelegyrészek közé tartozik. Szabálytalan, alaktalan (amorf) tömegeket, darabokat alkot. Gyakran tartalmaz zárványokat, sokszor épen maradt fosszilis rovarokat (szúnyogot, legyet, hangyát, százlábút) kisebb állatokat (gyík) növényi maradványokat, melyek az értékét növelik. Zárványként víz, terpentinolaj apró hólyagocskákban és pirit kristály is előfordul. Repceolajban kifőzve a gáznemű és folyékony zárványok eltávolíthatóak. Különböző ékszerek, faragványok, díszítőelemek készítésére használják. Hőre lágyul és formázható, könnyen meggyullad, fenyő és tömjén illatot ad, kormozva elég. Több módszerrel munkálják meg: savval maratják, vésik, esztergálják, főzve hajlítják, lenolajjal ragasztják. Az ókorban már ismerték Plinius História naturalis című fennmaradt enciklopédiájában már szukcinit néven írt a borostyánról. Gyakran előforduló ásványnak tekinthető. Sok monda és rege kapcsolódik az ásványhoz, Homérosz az Odüsszeiában sokszor említi. Az ókorban a borostyánnak magas ára volt, mert hittek viseletének gyógyító erejében. Mesterséges úton 1881-ben készítettek borostyánt törmelékből összeolvasztva és meleg sajtolással, amit csak mikroszkópos vizsgálattal lehetett megkülönböztetni a valóditól. Ma a különböző műgyantákból és üvegekből könnyen előállítható. Sóoldatban való úsztatással megkülönböztethető, mert készíthető olyan sűrűségű oldat, melyben a valódi borostyán a felszínen lebeg vagy úszik, míg a nagyobb sűrűségű mesterséges darabok elsüllyednek.

[szerkesztés] Nevének eredete.

Római elnevezése a sucus (=nedv) szóból ered. A görögök elektron-nak nevezték, mert dörzsölésre sztatikus elektromossággal feltöltődik. Francia neve a ambre, angolul amber-nek nevezik, mely egyaránt az ámbra szóból ered és az égésekor érezhető illatára utal. Magyar neve a Bernstein magyarított alakja, ami az ónémet börnen vagy bernen (=égni) szóból égő kő alapján eredeztetnek.

[szerkesztés] Kémiai és fizikai tulajdonságai.

Borostyán ékszerek zárványokkal.

Képlete: C₁₀H₁₆O
Sűrűsége: 1,05–1,30 g/cm³.
Keménysége: 2,0–2,5 lágy ásvány (a Mohs-féle keménységi skála szerint).
Hasadása: nincs.
Törése: kagylósan törik.
Fénye: gyantafényű.
Színe: élénk mézsárga, sötétebb sárga, különböző barnás árnyalatokig, ritkán zöld vagy fekete árnyalatú.
Porának színe: fehér.
Hőhatásra: 150 °C-on lágyul, 250-300 °C-on meggyullad és elég.
Átlátszósága: átlátszó vagy áttetsző.
Általános összetétele:
Szén (C) : 78,0%
Hidrogén (H) : 10%
Oxigén (O) : 11%
Kén (S) : 1%

[szerkesztés] Keletkezése.

Borostyán fosszilia zárvánnyal.

A Pinus succinifer nevű fenyőfa megkövesedett, megszilárdult gyantájából keletkezett. Ez a fenyőfaj a ma élőkhöz hasonló tulajdonságokkal rendelkezett, de gyanta termelése nagyon bőséges volt. A kutatások szerint ez a fenyőféle az alsó oligocén földtörténeti korban nagy területen borította erdőkkel a mai Botteni öböl, Nyugat-Finnország és közép Svédország területét. A kőzetkörnyezet és a fejlődési folyamat alapján a borostyánok korát 50 millió évre becsülik. Hasonló erdőségek voltak Litvánia, Lettország, Hollandia, a Cseh-medence és Dél-Anglia vidékén. Romániában felső oligocén korból származó nyomait találták meg. Európa területén kívül borostyán gyantáját termő fenyőféleség erdői elterjedtek voltak Szibériában, Japánban, Kínában, Indonéziában, Burmában, Libanonban, Ausztráliában, Dél-Grönlandban.

[szerkesztés] Előfordulásai.

Sok változatban és különböző elnevezéssel ismernek borostyánokat. Európa legjelentősebb előfordulása Lengyelországban a Balti-tenger partvidékén, mintegy 300 km² területen van. Itt találták 1803-ban az eddigi legnagyobb példányt, ami 7,5 kg súlyú és a berlini múzeumban gyűjteményében van. Gdansk vidékén a keleti-tengeri borostyánokkal együtt található a különleges gedanit nevű borostyán változat, amelyik nagyon szívós borsárga, átlátszatlan fajta és golyókká alakítva nyakláncnak dolgozzák fel. Oroszországban az Sztbéria területén több helyen vannak jelentős előfordulások. Nagyobb előfordulások vannak Lettországban, Litvániában, Ukrajnában és Spanyolországban. Romániában a Bazau völgyében a felső oligocénkorú homokkő és márga rétegek között lencsékben található a ruménit nevű borostyánváltozat melynek színe barnássárga barna vagy tűzpiros de találtak vörös és fekete példányokat is. Csehországban, Finnország több helyen és India tengerparti területein. Olaszországban Szicilia területén vöröses-sárga vörösbarna változata a szimenit nevét a Simeto folyótól kapta. Ugyancsak Sziciliában a szukcinit viágosszürke, vörös, barnás, ritkán sárgászöld, zöld és feketés, igen ritkán kékes és ibolyaszínű változatok is vannak. London közelében a törékeny, sárga, áttetsző kopalnit és ritkábban a barnássárga glessit fordul elő. Burmában a vörös vagy barna színű birmit elnevezésű változat, amelynek sárgásan és feketén opalizáló példányai találhatók. Borostyán található még a Dominikai Köztársaság és Haiti területén, az Egyesült Államok több szövetségi államában az atlanti parton, Kanada területén és néhány afrikai országban. A borostyánnal téveszthető a mexikói kopállal, ami csak részben fosszilis gyanta. Magyarország területén az ajkait borostyánféleség található meg.

Különleges hazai borostyánok az ajkaitok, melyek példányai az Ajka környékén előforduló felső kréta kori széntelepekben taláhatók.

[szerkesztés] Felhasználása

Carszkoje Szelo borostyánterme.

A borostyánt az asszírok az i. e. 10.században ismerték az Északi-tenger és a Balti-tenger partvidékéről borostyánút épült ki Laventén át a közel-keleti államokig. A könnyű megmunkálhatósága és változatossága miatt a kézművesek, szobrászok kedvelt anyaga volt domborműveket, tálakat, szelencéket apró figurákat készítettek borostyánból. 1670 körül készítették azt a kazettát amelynek a fedelét a három grácia néven ismerté vált szoborcsoport díszíti és amit Drezdában állítanak ki.

A híres szentpétervári borostyántermet eredetileg I. Frigyes porosz király készítette és 1712-től rövid ideig a berlini Charlottenburg kastély dísze volt. Fia, I. Frigyes Vilmos a mesés remekművet Nagy Péter orosz cárnak ajándékozta 1716-ban, aki a pétervár melletti Carszkoje Szeloban található Katalin palotába építtette be. A második világháború során a nácik lebontották összecsomagolták és elrabolták a borostyántermet, amely valószínűleg Königsberg (Kalinyingrád) angol bombázásakor pusztult el. A Szovjetunió 1979-ben elkezdte újáépíteni, a rekonstrukció 2003-ban fejeződött be, a német Ruhrgas jelentős támogatásával.

A legszebb borostyánkő gyűjtemény Gdansk városában a zöld kapu. Nagy és szép gyűjtemény található még Oroszországban, Franciaországban, Angliában és Ausztriában. A borostyán ma is kedvelt ékszer alapanyag, brossok, fülbevalók, karkötők, gyöngyláncok, szépen csiszolt gyűrűkövek és vésett medálok készülnek belőle. Lengyelországban az újra elnyert függetleség emlékére egy 100 m² felületet meghaladó méretű emlékfalat készítettek borostyánborítással.

[szerkesztés] Humán felhasználás

Az ókorban amulettként viselték a borostyánt különböző betegségek elleni védelemre, ahogy erről Plinius napjainkban újra kiadott, már említett művében beszámol. Később "tudományos" magyarázatot is adták ennek a hiedelemnek, mely szerint a dörzsölés következtében kialakuló negatív töltéstöbblet gyógyító hatásu. Agricola szerint a folydékban (vízben vagy borban) huzamosabb ideig tartott borostyán a folyadékot gyógyításra alkalmassá teszik vérzések csillapítására és hányinger kezelésére valamint láz esetén. A 17.században porítva és folyadékkal elegyítve gyomorbetegségekre és emésztés elősegítésére javasolták használatát. Ebben az időben párlatait (borostyánolaj és borostyánkősav) is gyógyszerként árúsították. Lengyelországban napjainkban is használják, örleményét zsíros keverékben bőrösszehúzásra forgalmazzák. Szeszben oldottan bedörzsölésre izületi panaszoknál javasolják használatát.

[szerkesztés] Külső források.

Dr.Oberfrank Ferenc- Rékai Jenő: Drágakövek. Műszaki Könyvkiadó. Budapest. 1993..
Bogár László: Ásványhatározó. Gondolat Kiadó. Budapest. 1987.
Réthy Károly: Drágakövek és gyöngyök. Presztizs Kiadó. Budapest. 1993-
Walter Schumann: Minerals of the World. Sterlig Publishing Co, New York. 1998.