Holocén
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
A holocén (jelenkor) a földtörténet egy időszaka, amely a kainozoikum („újállati idő”), ill. azon belül a negyedidőszak (kvarter) legutolsó időszaka. A holocént a pleisztocén előzte meg.
Más felosztás szerint a holocén a kainozoikum neogén szakaszába tartozik. Földünk a holocénre nyerte el mai arculatát földrajzát és élővilágát tekintve. A holocén fontos jellemzője továbbá, hogy az utóbbiak alakításában egyre nagyobb szerepet játszik az ember.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] A holocén időtartama
A legújabb megállapodások szerint a holocén 11 550 évvel ezelőtt kezdődött.
[szerkesztés] A holocén klíma
A holocén klímáját a pleisztocén végét jelentő gyors felmelegedés határozta meg. Ezzel a jégtakarók az Északi- és Déli-sarkok közelébe húzódtak, ami nagyban hozzájárult az ember elterjedéséhez. Arról azonban viták folynak, hogy ez a melegebb klíma egy újabb interglaciális, vagy pedig a korábbi jégkorszakok-interglaciálisok láncolatának vége.
A holocénben is voltak, vannak hőmérsékletingadozások. Az elkezdődő felmelegedés a középkorban (14-19. századok között) kisebb lehűlésbe ment át, ezt kis jégkorszaknak nevezzük. Ez leginkább az észak-európai népek történelmére volt hatással. A 20. század és 21.században a globális felmelegedés egyre erősödik. Minden jel szerint emberi tevékenység eredménye (antropogén).
[szerkesztés] A holocén élővilág
A holocénre alakult ki a Földünket ma is jellemző növény- és állatvilág. A növényvilág a pleisztocénből átmenet, törés nélkül lépett a holocénben, az állatvilág esetében azonban ez nem így történt. A holocénre kihaltak Eurázsia, Amerika és Ausztrália nagytestű állatai (pleisztocén megafauna). Minden jel szerint ez az emberi terjeszkedés eredménye: az ember a holocénre már (az Antarktisz kivételével) minden kontinensen sikeresen megvetette a lábát.
Az állatvilág kihalásai a holocénben is folytatódtak. A holocén során tűnt el az addig elszigetelt kisebb-nagyobb szigetek (Új-Zéland, Madagaszkár stb.) állatvilágának jórésze, amely mindig az adott terület emberi betelepülését követte. A kihalások üteme az iparosodással felgyorsult és idővel a tengeri élővilágban is éreztette hatását (cetvadászat, halászás).
A 20. század során a folyamat az egész élővilágra kiterjedt és kétségbeejtően felgyorsult: az elkövetkező időkre az emberi eredetű környezetszennyezés és – rombolás miatt az egész élővilág sokszínűségének (diverzitásának) drámai csökkenésére kell számítani. Ezért elmondható, hogy bár a holocén a legrövidebb földtörténeti korszak, de az élővilág fejlődésének további irányait nagymértékben meghatározza. Egyesek szerint az élővilág hatodik nagy kihalási hulláma van kibontakozóban.
[szerkesztés] Földünk a holocénben
A holocénre a kontinensek elfoglalták a mai helyzetüket és mivel az időszak kezdetétől földtörténeti léptékkel mérve csak nagyon rövid idő telt el, így azóta nagyobb változások csak néhány esetben és lokálisan történtek (pl. szigetek keletkezése, eltűnése stb.).
Ami nagymértékben változott a pleisztocénhez képest, az a tengerpartok kiterjedése: az utolsó (Würm) jégkorszak idején ugyanis a tengerek szintje kb. száz méterrel alacsonyabb volt, mint az azt megelőző interglaciálisban. Ez akkor nagyban hozzájárult egyes állatfajok és az ember szélesebb körű elterjedéséhez. A holocén során megszűntek összefüggő szárazföldet alkotni többek között a következő területek:
- Ausztrália, Tasmánia és Új-Guinea (Szahul-föld);
- az indiai szubkontinens és Ceylon szigete;
- a délkelet-ázsiai szigetvilág (Szunda-föld);
- a Brit-szigetek és az európai kontinens;
- a mai Alaszkát és Csukcsföldet összekötő földhíd (Beringia).
A holocén során az ember egyre nagyobb mértékben változtatja meg a földfelszínt a bányászat, ipar, közlekedés, településhálózatok, vízszabályozás, valamint a mező- és erdőgazdálkodás révén.
Based on work by