Légiharc-rakéta

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A légiharc-rakéta, vagy levegő-levegő rakéta olyan irányított rakétafegyver, amelyet repülőgépről indítanak általában egy másik repülőgép megsemmisítése céljából. Meghajtásukat rakétahajtóművek végzik. Légiharc-rakéták esetében legelterjedtebbek a szilárd hajtóanyagú rakétahajtóművek, ritkábban folyékony hajtóanyagú rakétahajtóművet is alkalmaznak. Újabban a torlósugár-hajtómű is megjelent a légiharc-rakétákban. Hatótávolságuk alapján megkülönböztetünk kis, közepes és nagyhatótávolságú légiharc-rakétákat.

Tartalomjegyzék 1 Történetük 1.1 A II. világháború előtti időszak 1.2 A II. világháború alatt 1.3 A világháború után 2 Irányítási módok 2.1 Vezetősugaras irányítás 2.2 Félaktív lokátoros önirányítás 2.3 Aktív lokátoros önirányítás 2.4 Infravörös önirányítás 2.4.1 Elektrooptikai önirányítás 3 Külső hivatkozások

[szerkesztés] Történetük

[szerkesztés] A II. világháború előtti időszak

Az első, rakétákkal vívott légiharcra 1939. augusztus 20-án a szovjet-japán háború alatt került sor Halhin-golnál. Öt szovjet I–16-os vadászrepülőgép szállt fel RSZ–82 nemirányított levegő-föld rakétákkal felszerelve. A szovjet gépek rakétatűzzel két japán repülőgépet semmisítettek meg. Már az I. világháborúban is használtak rakétákat, de kizárólag léggömbök ellen.

[szerkesztés] A II. világháború alatt

A II. világháború alatt a német mérnökök több kísérletet is végeztek levegő-levegő rakétákkal. A harcok során bevetették a WGr.21-es, valamint az R4M típusú nemirányított rakétákat, előbbit Focke-Wulf Fw 190 vadászrepülőgépeken, utóbbit a Messerschmidt Me 262 sugárhajtású vadászrepülőgépeken alkalmazták. A német pilóták több légigyőzelmet is arattak velük, elsősorban nehézbombázók, valamint rosszul manőverező célpontok ellen voltak sikeresek. A szovjet légierő csak elvétve alkalmazta légi célok ellen levegő-föld rakétáit, nem vált általános gyakorlattá.

A német mérnökök létrehozták az első irányítható rakétákat is, a Ruhrstal X–4 és X–7 típusokat. A rakéta vezetékes irányítású volt, azaz a rakéta egy vékony vezetéket húzott maga után, amelyen keresztül elektromos jelekkel irányította a pilóta a rakétát. Az X–4 folyékony hajtóanyagú rakétahajtóművel felszerelt levegő-levegő, az X–7 pedig szilárd hajtóanyagú rakétahajtóművel rendelkező, földi célok elleni páncéltörő változat volt. Éles bevetést ezekel a fegyverekkel valószínűleg sohasem végeztek, ám a vezetékes irányítási módszer a páncéltörő rakétáknál elterjedt irányítási módszer lett. A németek foglalkoztak infravörös vezérlésű rakéták megépítésének lehetőségével is, ám ezek a tervek a háború alatt nem valósultak meg.

[szerkesztés] A világháború után

A háború után rohamos fejlődésnek indult a rakétatudomány. Ez, és az elektronika fejlődése egyre pontosabb és hatásosabb rakétafegyverek megépítését tette lehetővé, és a légiharc-rakéták lettek a vadászrepülőgépek légi célok elleni fő fegyverei. Az 1960-as években olyannyira a rakétákra alapozták a légiharcot, hogy a kor vadászrepülőgépeinek többségéből a közelharc fegyverének számító géppuskákat és gépágyúkat is elhagyták. Ezek az 1970-es években újra visszakerültek a repülőgépekre.

[szerkesztés] Irányítási módok

[szerkesztés] Vezetősugaras irányítás

A vezetősugaras irányítás egy kezdetleges módszer a rakéták célbajuttatására. A rakétát hordozó repülőgép rádiólokátora tűzvezető üzemmódban az általa befogott cél felé vékony sugárnyalábot, ún. tűnyalábot sugároz, a rakéta pedig ebben a sugárban haladva jut el a célpontjához. A rendszer hátránya, hogy csak nagy méretű, rosszul manőverező célpontok ellen lehetett hatékonyan alkalmazni, mert a pilótánk állandóan a célpontra kellett irányítania a vezető sugárnyalábot, ezért manőverező légiharcban gyakorlatilag használhatatlannak bizonyult ez az eljárás.

Vezetősugaras irányítást alkalmaztak a szovjet K–5 (NATO-kódja: AA–1 Alkali) rakétákon, amelyekkel a MiG–17, MiG–19 és Szu–9 vadászrepülőgépeket szerelték fel. A RAF a Fireflash vezetősugaras légiharc-rakétát alkalmazta.

[szerkesztés] Félaktív lokátoros önirányítás

A félaktív lokátoros önirányítás egyszerű és napjainkban még mindig elterjedt technológiának számít a légiharc-rakétáknál. A vadászrepülőgép radarja sugárnyalábjával besugározza a célt, a rakéta lokátora pedig a célról visszaverődő jelek alapján vezeti célra a rakétát. A rendszer előnye, hogy a rakéta irányítórendszere egyszerű és olcsó. Hátránya, hogy a rakétát indító repülőgép rádiólokátora sugárnyalábját a rakéta célba éréséig a célon kell tartani, ez pedig korlátozza a támadó repülőgép manőverezési lehetőségeit. A rádiólokátor sugárzását a megtámadott repülőgép észlelheti, így kitérő manővereket tehet, és elektronikus ellentevékenységgel a támadó gép radarja is zavarható.

A félaktív lokátoros önirányítású rakéták tipikus képviselői az amerikai fejlesztésű AIM–7 Sparrow és a szovjet R–27 (NATO-kódja: AA–10 Alamo).

[szerkesztés] Aktív lokátoros önirányítás

Elterjedten alkalmazott irányítási módszer. A rakéta saját rádiólokátorral van felszerelve, az általa kibocsátott és a célról visszaverődött radarhullámok alapján vezeti célba a rakétát az önirányító berendezés. Előnye, hogy az indító gép és a rakéta között nincs kapcsolat, megvalósul a "tüzelj és felejtsd el" elv, a támadó repülőgép távozhat az indítás helyszínéről. A nagy hatótávolságú légiharc-rakéták jellemző irányítási módja.

Aktív lokátoros önirányítást alkalmazó elterjedt légiharc rakéta az amerikai AIM–120 AMRAAM, valamint a szovjet/orosz R–77 és R–33 típusok.

[szerkesztés] Infravörös önirányítás

Az infravörös önirányítású rakéta hőkeresője az ellenséges légi objektum által kibocsátott infavörös hullámokat érzékeli, és a rendszer az infravörös hullámok forrásába irányítja a rakétát. Jellemzően erős infravörös hullámokat bocsát ki a repülőgépek hajtóműve. A rendszer előnye, hogy rádiólokátor nélkül is alkalmazható, az ellenséges cél nem érzékeli a befogást, valamint, hogy radarral nehezen észlelhető objektumok (pl. lopakodó technológiát alkalmazó célok) ellen is hatékony. A kis hatótávolságú (max. ~20 km) közelharc rakéták többnyire infravörös önirányításúak. Az infravörös önirányítás hátránya, hogy hatékonysága függ a légköri viszonyoktól, infracsapdák kilövésével a rakéta eltéríthető céljától, és a Nap irányában korlátozottan alkalmazható.

Az infravörös önirányítást alkalmazó rakéták klasszikus képviselői az amerikai AIM–9 Sidewinder, a francia Matra Magic II, és a szovjet R–3SZ (NATO-kódja: AA-2 Atoll).

[szerkesztés] Elektrooptikai önirányítás

Működési elve lényegében megegyezik az infravörös önirányításéval, azonban a rakéták elektrooptikai érzékelője az infravöröstől eltérő más hullámhosszúságú tartományban is érzékeli a légicél által kibocsátott hullámokat. Előnyös tulajdonsága, hogy alacsony hőkibocsátású célok ellen is hatásosan alkalmazható, valamint kiküszöböli az infravörös zavarást, és a Nap eltérítő hatását.

Például az izraeli Python 5 légiharcrakéta alkalmaz elektrooptikai önirányítást.

[szerkesztés] Külső hivatkozások

• Robert Jackson: A világ híres vadászgépei, ISBN 9637054154