Neoretorika
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
A neoretorika az 1960-as években Franciaországban alakult irányzat, az irodalomszemiotika egyik ága. Egy sajátos nyelvezetnek, a szépirodalmi nyelvnek a kifejezőeszközeit foglalja rendszerbe, e kifejezőeszközöket leírja és működésüket megmagyarázza. Az irodalmiság formális elemzését tekinti feladatának, azt vizsgálja, hogy mi tesz egy szöveget műalkotássá. Fő képviselője Barthes. A liège-i egyetemen dolgozták ki a neoretorika alakzatelméletét (metabola), mely strukturális nyelvészeti alapokon nyugszik. Alakzatelméletének rendszere részben összevethető a klasszikus retorika rendszerével.
