Presszó (film)

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Presszó
Filmplakát
Rendező:	Sas Tamás
Producer:	Balogh Kálmán, Barbalics Péter
Forgatókönyvíró:	Sas Tamás, Németh Gábor
Főszerepben:	Máté Gábor, Söptei Andrea, Fullajtár Andrea, Kecskés Karina, Stohl András
Zene:	Melis László
Operatőr:	Sas Tamás
Vágó:	Sas Tamás
Forgalmazó:	Budapest Film Kft
Gyártó:	Magic Media Kft
Időtartam:	104 perc
Nyelv:	magyar
Költségvetés:	13 millió Forint
IMDb

A Presszó színes, magyar 35 mm-es nagyjátékfilm.

A rendező lemondott a plánozás változatosságának bevált eszközéről, egyetlen nézőpontból figyeli a kamera egy éven át a véletlenszerűen cserélődő embereket egy kávézó asztalánál és így alakítja ki történetüket.

[szerkesztés] Tartalom

Figyelem: Itt a cselekmény részleteit vagy a végkifejletét is olvashatod.

A presszó mindennap reggel nyolckor nyit. Állandó vendégek: a minden problémát megoldó Professzor, a családjának terhes pszichológus doktornő, Blanka, aztán Gabika, a feleségét titkon követő és megleső, ifjú férj, Figura, a feketemunkát kereső fiatalember, s végül a főszereplők, a három fiatal dolgozó nő, az értelmiségi Bori, Anna, az elvált, gyermekét egyedül nevelő hivatalnoknő és Dóri, a szexis kozmetikusnő. A nők találkozásai és beszélgetései egyre inkább egy Gábor nevű fiatalember köré szerveződnek, akit Bori hoz a presszóba először, de aki hamarosan mindhármójukkal egyenként szerelmi viszonyt létesít. Nemsokára Bori és Anna – mint mondják – gyermeket várnak a férfitől. A presszóban tartott, szűkkörű és féktelen szilveszteri buliról csak Gábor hiányzik. A nők bosszút esküsznek, amit a Professzor kész végrehajtatni. A kétbalkezes bérgyilkos, Figura azonban félreértésből az éppen új életre készülődő Gabikát lövi le. A Tulajhoz az esti zárás után váratlanul csatlakozik a lánya, akit évek óta nem látott.

Sas Tamás: „Spanyolviasz. Volt egy elmesélhető történetünk és volt egy módszerünk a mesélésre. Egy napon úgy éreztük, az Isten is egymásnak teremtette őket. Történet és módszer, avagy a presszó és presso. A magyar játékfilm igazi tétje már régóta az, hogyan tud erényt csinálni a szükségből. Ez a film is erre tesz kísérletet. A filmes eszközök redukciójára és az ábrázolás intenzitásának emelésére törekszik. Mesterségesen megfosztjuk magunkat a helyszín- és a plánváltás bevált eszközeitől, így nem marad más, mint a színészi eszközök, a szöveg, a belső ritmus és belső vágás használata. Ez a módszer a feszültségteremtő erőket zárt térbe szorítja, és szigorúan betartja az ábrázolás terének határait is. A kamera egyetlen gépállásból, lemondva az esztétizáló képelgés szinte valamennyi technikai eszközéről, akár egy rezzenéstelen szempár, figyeli történetünket. Egy presszóasztal köré véletlenszerűen csoportosuló emberek történetét, majd egy éven át. A presszó Budapest egyik mellékutcájában van, a VI-VII. kerület környékén. Nyolckor nyit, de akkor zár, mikor az utolsó vendég is távozott. Az asztalnál folyamatosan váltják egymást a vendégek. Egy idő után fedezzük fel az ismétlődéseket, a presszó életének ritmusát. Felismerjük a visszatérő alakokban a történet szereplőit, a törzsvendégeket, az egyszerűnek induló, de egyre bonyolódó történetszövevény összefüggéseit. Az asztal egymást váltó vendégeinek történetei lassanként egyetlen történetté fonódnak össze.”