A forint árfolyamrendszere

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A magyar forint a rugalmas és a rögzített rendszerek tulajdonságait egyaránt mutató köztes árfolyamrendszerben mozog, de árfolyamrendszere közelebb áll a rugalmas típushoz.

A forint szabadon lebeg egy árfolyamsávon belül (sávos árfolyamrendszer), amelynek kiterjedése az erősebb és gyengébb irányban 15% egy az euró ellenében rögzített középparitás körül (tehát összesen 30%). A középparitás a sáv 2003. június 4-ei "eltolása" óta 282,36 forint az euró ellen, "erős" széle 240,01, "gyenge" széle 324,71 forint. (Korábban, a 30%-os sáv 2001. május 4-i bevezetésétől a középparitás 276,1 forint volt.)[1]

A Magyar Nemzeti Bankról szóló 2001. évi LVIII. törvény szerint az árfolyamrendszer megválasztása tekintetében a kormány az MNB-vel egyetértésben dönt, azaz bármilyen változtatáshoz egyetértésükre van szükség.

[szerkesztés] Köztes rendszer

Az árfolyam rögzített abban az értelemben, hogy nem erősödhet túl a sáv „erős” szélén (mert itt a Magyar Nemzeti Bank törvényi kötelezettségének megfelelően forintot ad el) és nem gyengülhet túl a sáv „gyenge” szélén (mert itt az MNB devizát ad el az ország devizatartalékából).

Rugalmas abban az értelemben, hogy egy viszonylag széles sávban szabadon, a piac kínálati és keresleti viszonyainak megfelelően mozoghat. A sáv széles, hiszen az árfolyamsávot alkalmazó rendszerekben a sáv gyakran jóval szűkebb. A forint árfolyamsávja például 2001-ig 4,5% volt (a középparitás körül 2,25%).

A valóságban a gazdaságpolitika és a monetáris politika irányítói számára legtöbbször a széles sávot alkalmazó rendszerekben sem mindegy, hol tartózkodik az árfolyam, hiszen nagy változásai jelentős hatással járhatnak az export-import árakra, ezeken keresztül pedig a gazdaság versenyképességére és a belföldi inflációra (a leegyszerűsített alapösszefüggés az, hogy az erősebb forint importösztönző, exportvisszafogó, a versenyképességet csökkentő, ugyanakkor mérsékli az inflációt). Ezért előfordul, hogy akkor is megpróbálják szóbeli intervencióval, illetve devizavétellel, vagy -eladással befolyásolni az árfolyamot, ha az nem érte el az árfolyamsáv szélét. Erre Magyarországon is gyakran volt példa a 30%-os sáv bevezetése utáni három esztendőben, különösen 2003-ban, később azonban nem.

[szerkesztés] Története

[szerkesztés] Az egyszeri leértékelések

Fő szócikk: A forint leértékelései

A magyar piacgazdasági átmenet kezdetén jelentősek voltak az inflációs- és bérfeszültségek, törékeny a termelékenység növekedése és a külső fizetési egyenleg és gyenge a gazdaságpolitikába vetett bizalom. Szapáry György és Jakab M. Zoltán tanulmánya [2] szerint az ország mindezek miatt nem engedhette meg magának, hogy egy erősebb valutához rögzítse a forintot és szüksége volt a forint leértékelésével megoldható árfolyamkiigazításra.

„A másik megoldást a forint szabad vagy piszkos lebegtetése képezhette volna, ám ez a nominális változók hosszú alkalmazkodási ideje miatt a reálárfolyam nagyfokú ingadozásának kockázatát hordozta volna magában, ennek hatásait azonban a külkereskedelem és a nemzetközi fizetési forgalom liberalizációja és a többi reform idején rendkívül nehezen lehetett volna előrejelezni. A vállalati szektor képtelen lett volna potenciálisan nagy árfolyamkockázatának lefedezésére, hiszen még nem léteztek a devizaárfolyam-kockázatok kezelésének olyan, hatékony intézményi keretei, mint a határidős tőzsdék, vagy a bankközi forward devizapiac” - írták a közgazdászok.

Mindezek miatt köztes megoldást alkalmaztak: 1990 februárjától a későbbiekben változó összetételű valutakosárhoz rögzítették a forintot, de a kosárhoz képest előre be nem jelentett módon és mértékben 1995 márciusáig 23 alkalommal leértékelték.

A leértékelések a versenyképesség karbantartását voltak hivatva szolgálni, mivel a magyar infláció magasabb volt a kereskedelmi partnerek inflációjánál, ami a forint reálfelértékelődését és így a hazai árfolyampozíciók romlását eredményezte volna nominális leértékelések nélkül. A döntéshozóknak ugyanakkor arra is vigyázniuk kellett, nehogy az importárukat drágító leértékelésekkel túl sok inflációt gerjesszenek. A két cél közt egyensúlyozó árfolyampolitika eredménye az lett, hogy a leértékelések nem egyensúlyozták teljesen a reálfelértékelődést, és ez az évtized közepéhez közeledve hozzájárult a folyó fizetési mérleg romlásához egy egyébként is kedvezőtlen gazdasági környezetben, miközben a gazdaságpolitikai döntéshozók az államháztartási hiányt is hatalmasra duzzasztották. 1995 elejére a magyar gazdaság a válság szélére jutott. Bár ebben az árfolyampolitikának csekély szerepe volt, nyilvánvalóvá vált az addig követett árfolyamrendszer alkalmatlansága céljainak elérésére.

[szerkesztés] A csúszó árfolyamrendszer

A csúszó leértékelés rendszerét 1995. március 13-án vezették be, egyidejűleg egy nagy, kilenc százalékos egyszeri leértékeléssel, a Bokros-csomag néven ismertté vált, az azonnali válság veszélyét elhárító kiigazító intézkedéssorozat részeként. Előre bejelentették a forint 1995 júniusáig érvényben lévő havi 1,9%-os és az 1995 júliusa és decembere között érvényes havi 1,3%-os leértékelési ütemét. Praktikusan a forint - pontosabban 4.5% széles árfolyamsávja - nem havonta, hanem munkanaponként értékelődött le az előre bejelentett ütemben. A havi leértékelési mértékről a továbbiakban a kormány és az MNB közösen döntött és ez a mérték a rendszer 2001. október 1-jei megszüntetéséig fokozatosan havi 0,2%-ra csökkent.

A csúszó árfolyamrendszer kiszámíthatóbb volt a korábbi egyszeri leértékelésnél: a nominális horgony szerepét töltötte be a forint árfolyama számára, ugyanakkor biztosította a versenyképesség fennmaradásához szükséges leértékeléseket is. Rögzített árfolyamként hitelesnek bizonyult, amihez az együttműködő költségvetési politika is hozzájárult. Mindezek eredményeképp csökkent a folyó fizetési mérleg hiánya, évi 4-5%-kal mérséklődött az infláció, miközben a szűk sávon belül még külső sokkokidején is rendkívül stabil volt a forint árfolyama. Ez utóbbit a fejlett piaci kamatokhoz képest magas hazai jegybanki kamat biztosította. A forintot valójában szinte a csúszó árfolyamrendszer fenntartásának egész ideje alatt az árfolyamsáv erős széléhez nyomta, illetve közelében tartotta a külföldi tőke - ahogy Surányi György jegybankelnök többször nevezte: „forró tőke” - beáramlása.

Az ezredfordulóra azonban a csúszó árfolyamrendszer "tartalékai" kimerültek: a forró tőke beáramlása folyamatosan azzal a veszéllyel járt, hogy egy külső vagy belső sokk esetén kimenekülhet, villámgyorsan a szűk sáv szélére szorítva a forintot és a devizatartalék eladására, vagy az árfolyamrendszer feladására kényszeríti a magyar gazdaságpolitikai vezetést. Az ország gazdasága gyorsan növekedett, a versenyképesség nem szorult a leértékelések segítségére, a sáv erős széle jelentette árfolyamkorlát ugyanakkor gátolta a forint felértékelődését, ami az infláció további leszorítását tette volna lehetővé. 2000-re az infláció 10% körül ragadt be. A magyar pénzügyi piacok ugyanakkor lassan éretté váltak a külföldi tőkeáramlások teljes liberalizálására, azaz a forint teljes konvertibilitására, az egy évnél rövidebb távú állampapírbefektetéseket azonban még mindig nem engedélyezték a külföldiek számára és a teljes nyitáshoz rugalmasabb árfolyamrendszer illett volna.

Mindezek miatt Surányi javaslatot tett az Orbán Viktor vezette kormánynak egy rugalmasabb rendszer bevezetésére, ezt azonban ekkor még a kormány korainak tartotta. Az árfolyamrendszer leváltására és a teljes tőkepiaci liberalizációra csak 2001 tavaszán került sor, miután a pénzügyminiszter, Járai Zsigmond váltotta Surányit a jegybankelnöki székben. A magyar politikai és közgazdasági kultúra számára túl nagy próbatételnek bizonyult, hogy a váltás egy volt Fidesz-politikus nevéhez kötődött: az árfolyammal összefüggő kérdések, a monetáris politika és a független jegybank ügyei a következő évekre a pártpolitikai összecsapások kereszttüzébe kerültek, ami hozzájárult a higgadt szakmai diskurzus háttérbe szorulásához.

[szerkesztés] A széles árfolyamsáv

Az árfolyamsáv +/-2,25%-ról +/-15%-ra szélesítéséről 2001. május 3-án döntött a kormánnyal egyetértésben a Magyar Nemzeti Bank jegybanktanácsa, másnapi hatállyal. A döntés a magyar tőkepiacok teljes liberalizációjának bevezető lépése volt.[3]

[szerkesztés] A 2003-as forintválságok

[szerkesztés] Vita a változásról

2007. március elején Hamecz István, az MNB frissen távozott, népszerű fő közgazdásza felvetette, hogy az árfolyamsáv fenntartásának nincs értelme. Már beszédét megelőzően a devizapiacokon spekuláció kezdődött arról, hogy a március 3-n hivatalba lépő új MNB-elnök, Simor András a sáv eltörléséről és a szabad lebegés rendszerére való áttérésről egyezhet meg a kormánnyal. Sajtójelentésekből ezekben a hetekben kiderült, hogy az elmúlt években a Járai Zsigmond vezette MNB többször is javaslatot tett erre, a kormány azonban elutasította.

A szocialista-SZDSZ kormány köreiben rendkívül népszerűtlen korábbi jobboldali pénzügyminiszter Járaival szemben Simort azonban Gyurcsány Ferenc szocialista kormányfő jelölte hivatalára, a kormányzati körökben pedig az elmúlt években jelentősen csökkent az ellenállás "az erős forint politikájával" szemben, amelyet Medgyessy Péter 2004-ben távozott szocialista kormányfő még az előző, konzervatív kormánnyal azonosított. Járai Zsigmond többször is nyilvánosan beismerte, hogy 2001-ben eleve szabadon kellett volna lebegteni a forintot az árfolyamsáv bevezetése helyett, ami már 2003-ban problémákhoz vezetett. 2001-ben azonban még 2007-re tették az euró magyar bevezetését és ekkor még nem lehetett előrelátni, hogy a következő években elszalad az államháztartás hiánya, inflációs nyomást és árfolyamválságokat előidézve.

A sáveltörlésre vonatkozó spekuláció erősödött és a sáv szélének közelébe tolta a forintot március második felében, miután Szlovákia jelentősen felértékelte a korona árfolyamsávjának középparitását.