Johann Friedrich Herbart

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Herbart, Johann Friedrich (Oldenburg, 1776. május 4. – Göttingen, 1841. augusztus 14.): német filozófus, pedagógus; az újabb, a filozófián és pszichológián alapuló nevelés-felfogás megalapozója.

Már gyermekkorában feltűnt sokoldalú tehetségével. Középiskolai tanulmányainak befejezése után a jénai egyetemre ment, ahol filozófiát, matematikát és irodalmat tanult. Érdeklődése a pedagógia iránt már ekkor felébredt. 1797 és 1800 között házitanító volt egy berni patríciuscsaládnál. Hazautazása közben meglátogatta burgdorfi iskolájában Johann Heinrich Pestalozzit, akinek eszméit nagyra értékelte. 1802-ben a göttingeni egyetem magántanára lett. 1808 végén a königsbergi egyetem hívta meg, ahol egy negyedszázadig Kant egykori tanszékét töltötte be. 1833-tól haláláig ismét a göttingeni egyetemen tanított.

Konzervatív beállítottsága ellenére nem volt érzéketlen a polgárságnak már a felvilágosodás pedagógiájában kifejezésre jutó törekvéseivel szemben. Pedagógiai rendszerét két nevezetes munkájában, az Allgemeine Pädagogik aus dem Zweck der Erziehung abgeleitet (Általános pedagógia a nevelés céljából levezetve, 1806) és az Umriss pädagogischer Vorlesungen (Pedagógiai előadások vázlata, 1835) című munkáiban fektette le. E művekben kifejtett pedagógiája a nevelés célját megszabó etikára, valamint a célhoz vezető utat mutató pszichológiára, illetve az ezeket a tudományokat magában foglaló herbarti filozófiára épül. Jénai professzorának, Johann Gottlieb Fichtének szubjektív idealista ismeretelméletével ellentétben Herbart a tudattól függetlenül létező világot tételez. Ennek végső elemei szellemi természetű, egyszerű, oszthatatlan és változatlan atomok, az ún. reálék. A dolgok érzékelhető tulajdonságai és változásai csupán az egymással érintkező reálék külsőleges járulékai. Álláspontja tehát agnosztikus (megismerésünk csak a jelenségvilágra korlátozódik) és metafizikus (a mozgás és változás a természetben és a társadalomban csak látszólagos, a reále lényegét nem érinti). Szerinte ilyen, önmagában nem, hanem csak változásaiban megismerhető reále az emberi lélek is. A külső világ változásai indítják megnyilvánulásra, amelyek közül a legelemibb a képzet. Gondolkodás, érzés és akarás a képzetek egymáshoz való viszonyából fakadnak.

Mechanisztikus lélektanának pedagógiai következményei nyilvánvalóak: a nevelőnek nem kell egyebet tennie, mint a növendék lelkében helyes képzeteket keletkeztetnie, és a képzetek viszonyát úgy szabályoznia, hogy érzelmei és akarata a célnak megfeleljenek. A nevelésnek ezt a célját, az erényt az etika határozza meg. Az erény az ún. erkölcsi eszméknek megfelelő akarat és cselekvés. Herbart idealista felfogásának megfelelően ezek az erkölcsi eszmék (belső szabadság, tökéletesség, jóakarat, jog és méltányosság) semmiféle tapasztalatra nem vezethetők vissza, közvetlenül beláthatóknak kell lenniük. A pedagógia feladata az egyén erkölcsi fejlődésének a biztosítása, mégpedig minden hivatástól függetlenül. Megvalósításához céltudatos, tervszerű és szervezett nevelésre van szükség.

A nevelésnek tehát a növendék egyénisége és a környezet által megszabott határok között az emberré válásban nagy szerepe van. Herbart a nevelés három alapvető funkcióját különbözteti meg: a kormányzást (Regierung), az oktatást (Unterricht) és a vezetést (Zucht).

A kormányzás még nem igazi nevelés, inkább csak annak előkészítése. Szükségessé az teszi, hogy a gyermek valamiféle „szilaj heveskedésre" való hajlammal jön a világra, és ezt el kell benne fojtani, a gyermeket vak engedelmességre kell szoktatni, mert különben magának is, környezetének is ártalmára lehet. A kormányzás eszközei a foglalkoztatás, a felügyelet, a fenyegetés, a parancs és a tilalom, a jutalmazás és a büntetés. Testi büntetést Herbart szerint csak végső esetben szabad alkalmazni. Megengedett viszont az élelem megvonása vagy a gyermek sötét szobába való bezárása megkötözött kézzel. Mindamellett nem hiányozhat a kormányzásból a tekintély és szeretet sem. Célja a külső rend megteremtése, mindannak a megszüntetése, ami az oktatást zavarhatná; nem a jövőre, hanem a jelenre irányul. Következésképp inkább a kisgyermekkorban van helye. Mivel pedig az egyéni rátermettséget és a jellem formálását gátolja, mennél előbb el kell tűnnie a nevelésből.

Az oktatás közvetlen célja Herbart szerint a sokoldalú érdeklődés kialakítása, egyúttal azonban az erkölcsnevelést is szolgálja. Érdeklődésről akkor beszélhetünk, ha tudásunk kiegészülni vágyik. Ebből következik, hogy az érdeklődés a megszerzett ismeretekhez van kötve, amelyeket viszont az oktatás nyújt. Ennek alapján szól Herbart „nevelő oktatásról". Hogy azonban célját eredményesen megoldhassa, magának az oktatásnak is érdekesnek kell lennie. Fel kell keltenie a tanuló figyelmét, ébren kell tartania várakozását, hogy ha az anyag alkalmat kínál rá, erkölcsösen cselekedjék is. Az érdekes oktatás a tanuló egyéniségéből és személyes tapasztalatainak köréből indul ki. Az oktatás menete lehet pusztán ábrázoló, analitikus vagy szintetikus. Az ábrázoló oktatásban a pedagógia a tárgyat átfogó szemléltetéssel jeleníti meg. Az analitikus oktatásban a már korábban szerzett képzetek elemekre bontása, helyesbítése és rendezése folyik. A szintetikus oktatás tervszerűen építi tovább a tanulók ismereteit. Az anyag eredményes szellemi elsajátításának feltétele, hogy az oktatás alkalmazkodjék az ismeretszerzés egymást törvényszerűen követő szakaszaihoz. Közülük az első az elmélyedés (Vertiefung), az észlelés vagy gondolkodás elmélyülése a tárgyban, a figyelem minden mástól való elvonatkoztatásával. A második az eszmélkedés (Besinnung), az új képzeteknek a tudatba való beletagolása. Mindkét fázisnak lehet nyugvó és haladó szakasza. Az elmélyedés nyugvó szakasza az oktatásban a világosság (Klarheit) foka, amely a tárgy elemeire bontott, világosan tagolt észlelését biztosítja a tanulónak. Az elmélyedés haladó szakaszában, az asszociáció (Assoziation) fokán az új képzetek szabad társulása, kapcsolódása jön létre a már ismert képzetekkel, főként szabad beszélgetés keretében. A nyugvó eszmélkedést képviseli a rendszer (Systhem) foka. Ekkor az újonnan szerzett képzetek a tantárgy tud. rendszerében nekik jutó helyet foglalják el a tanuló tudatában. A haladó eszmélkedés fokát Herbart a módszer (Methode) elnevezéssel illeti. Ez az iskolai oktatásban a megszerzett ismeretek önálló alkalmazását, legmagasabb formájában pedig az önálló tudományos munkát jelenti. A tanulók életkorától függ, vajon az oktatás mind a négy fokon áthalad-e. Herbart az oktatási fokokról szóló elméletét elsősorban az ismeretek nagy összefüggő egészeinek elsajátítására vonatkoztatta. (Követői, elsősorban Tuiskon Ziller, formális fokozatok néven tették ismertté ezt a rendszert.)

Bár Herbart az oktatást tekintette a nevelés fő eszközének, a nevelési folyamat igazi betetőzését mégis a vezetés (Zucht; a szaknyelvben általában fegyelmezésként fordítják) jelenti. Az oktatás eredményének a helyes erkölcsi belátásnak kell lennie, a vezetés az erkölcsi eszmék értelmében való cselekvésre irányul. Ez utóbbi közvetlenül a növendék kedélyére hat, ezért mindaddig feltételezi a nevelővel való folyamatos érintkezést, míg a növendék kellő érettség birtokában, saját belátását követve nem teszi a jót. (Míg tehát a külsőleges drill, a kormányzás sajátos időszaka a kisiskolás kor, a bizalmat előlegező gyengéd tapintattal élő vezetés a nevelés középiskolai szakaszának sajátossága.)

A korabeli német polgársághoz, annak erkölcsi felfogásához való kötődése tükröződik etikájában is. További sajátossága pedagógiájának az alapjául szolgáló mechanikus asszociációs pszichológia, valamint célkitűzésének individualizmusa, amely a nevelés célját kizárólag az egyénben keresi, és nem utolsósorban az a körülmény, hogy a testi nevelés kérdéseit kirekeszti a neveléstudomány területéről. Mivel követőinek értelmezésében a nevelőképzésre és az iskolai gyakorlatra károsan hatottak az oktatási folyamat tagolására vonatkozó nézetei, ezért a 19.-20. század fordulójának pedagógiai reformmozgalmai élesen szembefordultak vele.

Herbart pedagógiájának kétségtelenül pozitív oldala, hogy a nevelésre vonatkozó fogalmakat összefüggő rendszerbe foglalta, minden kérdést a nevelés végső céljának rendelve alá. Az oktatást tekintette a nevelés fő eszközének, rámutatott az érdeklődésnek mint a tanulás motívumának és eredményének kettős jelentőségére, és helyesen emelte ki a pedagógia lélektani megalapozásának szükségességét. Pszichológiai tanításainak az az érdemük, hogy Herbart a lelki életet egységként fogta fel, és ezzel meghaladta a Wolff-féle képesség-lélektani szemléletet, amely az egyes pszichikai funkciók mögött különálló erőket feltételez, és amelynek továbbélése időnként máig felismerhető a különböző nevelési „területekről" szóló fejtegetésekben.

Herbart pedagógiája csak halála után vált szélesebb körben ismertté, de akkor nagy erővel terjedt. Németországban csakhamar úgyszólván korlátlan uralomra tett szert. Térhódítása külföldön még századunk elején is folytatódott, bár éppen szülőhazájában már a múlt század végétől erősen bírálták újabb irányzatok, különösen a reformpedagógia képviselői. A magyar pedagógiára erőteljesen és hosszú időre rányomta bélyegét. Jeles magyar követői közé sorolhatjuk Kármán Mórt, de Herbart eszméire támaszkodott egyetemi előadásaiban Fináczy Ernő és Gockler Lajos is.

[szerkesztés] Külső forrás

Pedagógiai lexikon