Ocskay László

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Ocskay László (1680. – Érsekújvár, 1710. január 3.): kuruc brigadéros, császári és királyi ezredes.

[szerkesztés] Családja

Nyitra vármegyei köznemesi család sarja, Ocskay Kristóf és Fitter Éva fia. 1703-ban Tisza Ilonát (?–1735. okt.), Kovách István verebélyszéki alispán fiatal özvegyét vette feleségül, kitől János és Erzsébet nevű felnőtt kort ért gyermekei születtek. Tisza Ilona utóbb (1713-ban) Ocskay unokatestvérének fiához, Ocskay Sándorhoz (tehát előző férje harmadfokú rokonához) ment nőül.

[szerkesztés] Életpályája

Tanulmányait 1695-1698 között a nagyszombati jezsuitáknál végezte. Tizenöt éves korában huszár lett Pálffy János gróf (1700-tól Ebergényi László) ezredében, és részt vett Savoyai Jenő hadjárataiban. Már ekkor is valami bűnt követhetett el, mert a hóhér levágta egyik fülét. Ezután egy bajtársát meggyilkolta, és katonaszökevény lett, Temesvárra ment, ahol áttért a muzulmán vallásra. 1699-ben visszament a Pálffy-ezredhez. A spanyol örökösödési háborúban ugyan kitűnt, de botrányos, garázda életmódja miatt a tizedességnél nem jutott magasabbra, és ismét megszökött, ezúttal Franciaországba, ahol a francia király egyik testőrcsapatának hadnagya lett. Innen rövid időre visszatért régi ezredéhez.

1703 júniusában Magyarországon volt, ahol egy gyorsan összeszedett lovascsapattal csatlakozott II. Rákóczi Ferenc akkoriban kezdődő felkeléséhez. Csakhamar – bátorságával és ügyességével – olyan érdemeket szerzett, hogy ezredes lett. Szépen gyarapodó huszárjaival gyors egymásutánban meghódította Lévát, Korponát, Selmecet. Már ekkor elkezdte Ausztriába és Morvaországba pusztító, hosszú évekig tartó betöréseit, melyek félelmetessé tették nevét (Európa-szerte mint „a tűz fejedelmét” és „Rákóczi villámát” ismerték). 1704-ben már több mint hatezer ember volt parancsnoksága alatt. Az év végén a nagyszombati csatában (1704. december 25.) Rákóczi állítása szerint „csodákat mívelt”.

Számos győzelmének jutalmául II. Rákóczi Ferenc 1705. augusztus 15-én brigadérossá léptette elő, 1707-ben pedig a sztropkói Pethő-uradalmat adományozta számára.

Azonban nem maradt sokáig hű a fejedelemhez. A trencséni csata (1708. augusztus 3.) után Pálffy János császári tábornagy megbízásából Pyber László püspök megnyerte I. József pártjának Ocskayt, akit már régebben ismer. Ocskay gyanús veszteglésével felkeltette a fejedelemnek és vezérkarának figyelmét, de árulása csak akkor lett nyilvánvaló, amikor 1708. augusztus 28-án Pereszlénynél – katonáit I. József iránti hűségesküre kényszerítve – nyíltan egyesült Pálffy hadával. Ez a tette Rákóczi felvidéki hívei között roppant megdöbbenést és zavart keltett. Ocskay ezután már császári ezredesként szerepelt. Német tiszttársai azonban nyíltan kimutatták megvetésüket a többszörös árulóval szemben, katonái pedig lassanként otthagyták a rájuk kényszerített zászlót, és visszaszöktek a kurucokhoz.

Jávorka Ádám, érsekújvári főhadnagy elhatározta, hogy elfogja az árulót. Mikor azonban kurucaival Ocskó elé ért (1709. december 31-én), megtudta, hogy Ocskay már Verbón, a Révay-kastélyban dőzsöl. 1710. január 1-jén koldusnak öltözve belopódzott a kastélyba és kikémlelte, mikor megy vissza Ocskay Ocskóra. Estefelé az országúton vitézeivel lesben állt, és kísérői nagy részének felkoncolása után élve elfogta Ocskayt, majd Érsekújvárra vitte. Itt a haditörvényszék Ocskayt előbb karóba húzatásra, végül – Ocskay Sándor közbenjárására – kegyelemből pallos általi halálra ítélte. Hiába tagadta most meg I. Józsefet, Rákóczihoz való visszatérését ígérve, 1710. január 3-án lefejezték, és fejét a vár bástyáján karóra tűzték.

Alakját az irodalomban Jókai Mór regénye, a Szeretve mind a vérpadig, valamint Herczeg Ferenc legsikeresebb színműve, az Ocskay brigadéros örökítette meg.

[szerkesztés] Forrás

Thaly Kálmán: Ocskay László II. Rákóczi Ferenc fejedelem brigadérosa és a felső-magyarországi hadjáratok 1703–1710. Történeti tanulmány. 2., bőv. kiad. I–II. köt. Bp., 1905.

Follajtár József: Ocskay László gyermekeiről. Turul 1926. 17-18.

Follajtár József: Az ocskói Ocskay-család. [I–II. közl.] Turul 1930. 1–20., 83–90.