R–16

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Az R–16 (NATO-kódja: SS–7 Saddler) egy első generációs szovjet interkontinentális ballisztikus rakéta. 1962–1976 között állt hadrendben, ebben az időben a szovjet hadászati rakéta csapatok alapvető típusa volt. GRAU-kódja 8K64. Maximális hatótávolsága 5–6 Mt-s termonukleáris robbanófejjel 11 000 km, 3 Mt-s termonukleáris töltettel 13 000 km. A rakéták az ukrajnai Juzsnoje^[1] tervezőiroda fejlesztette ki és a Juzsmas^[2] gépgyár gyártotta.

[szerkesztés] Története

Az R–16 volt ez első, katonai feladatokra ténylegesen használható szovjet első generációs interkontinentális ballisztikus rakéta. Kifejlesztésére 1956. december 17-én adott megbízást a Szovjetunió Minisztertanácsa a Mihail Jangel akadémikus vezetése alatt álló dnyepropetrovszki^[3] Junozsnoje tervezőiroda (OKB–586) számára. A rakétarendszer kifejlesztésében több más tervezőiroda is részt vett. A hajtóművek fejlesztését a Valentyin Glusko vezetése alatt álló OKB–456 tervezőiroda végezte. A cél egy olyan rakéta kifejlesztése volt, amely lényegesen felülmúlja a korlátozott műszaki és alklamazási lehetőségekkel rendelkező első szovjet interkontinentális ballisztikus rakétát, az R-7-t, és feltöltött állapotban huzamosabb ideig tárolható. A szűkre szabott fejlesztési határidő miatt a rakéta tervezéséhez felhasználták az R–12 és R–14 közepes hatótávolságú ballisztikus rakéták több alaktrészét.

A rakétát kezdetben kizárólag földfelszíni indításhoz tervezték. A nehézkes előkészítés és harckész állapotba hozás, valamint a csekély védelem miatt már 1960-ban az R–16-al párhuzamosan elkezdték a módosított, R–16U típusjelű, föld alatti silóból indítható változatának a kifejlesztését.

A rakéta első kísérleti indítására 1960. október 24-én került volna sor Bajkonurban, de a rohamtempóban végzett előkészítés során elkövetett hibák miatt a rakéta az indítóállásban felrobbant. A Nyegyelin-katasztrófaként is ismert eseménynek közel 100 fő esett áldozatul, többek között a rakétakísérletet felügyelő Mitrofan Nyegyelin légimarsall is. (A rakéta tervezője, a robbanásnál szintén jelen lévő Mihail Jangel túlélte a katasztrófát.)

A katasztrófát követően több módosítást hajtottak végre a rakétán, majd egy évre rá több indítást is végeztek. A második indítás is csak részben volt sikeres, mert a rakéta indítás után letért a meghatároztott pályájáról. 1960-tól nagy iramban folyt a Sekszna–V (8P764) silórendszer fejlesztése is. 1961 második felében elkezdték öt siló építését Bjakonurban, majd 1962 júniusában végrehajtották az első indítást föld alatti silóból is.

[szerkesztés] Alkalmazása

1961. november 1-jén felállították az első három R–16-al felszerelendő ezredet Nyizsnyij Tagil, valamint Jurja település (Kirovi terület) közelében, amelyek elkezdték a felkészülést a rakétát üzemeltetésére. 1963 februárjában kezdét el felszerelni az első ezredet (Nyizsnyij Tagilban) az R–16 rakétákkal, 1963. július 15-én pedig hivatalosan is hadrenbe állt a rendszer. 1965-ig összesen 186 siló épült a rakéták számára a Szovjetunió különböző pontjain. A fokozatos kivonásukat 1971-ben kezdték el, 1976-ra az utolsó R-16–t is leszerelték. Az R–16 rakétákat az UR–100K és RT–2 típusok váltották fel.

[szerkesztés] Műszaki jellemzői

A rakéta kétfokozatú. Az R–7-től eltérően az R–16-nál a második fokozatot az első fokozat elé helyezték, ezáltal kisebb átmérőjű, lényegesen kompaktabb felépítésű lett a rakéta, ezáltal silóból történő indításra is alkalmassá vált. A rakétatest alumínium és magnézium övözetből készült, szerkezeti tömege mindössze 10,6 t volt. A két fokozat négy db piropatronnal szétrobbantható csapszeges rögzítéssel illeszkedett egymáshoz.

Mindkét fokozat folyékony hajtóanyagú rakétahajtóművet kapott.Az első fokozatban 3 db RD–218 hajtómű kapott helyet, 4 db szintén folyékony hajtóanyagú RD–8 kormányhajtóművel kiegészítve. A második fokozatban egy db RD–219 típusú hajtómű és egy négykamrás RD–69 kormányhajtómű volt. A hajtóművek és kormányhajtóművek egy közös kereten helyezkedtek el, ez csatlakozott a rakétatesthez.

Hajtóanyagként asszimetrikus dimetil-hidrazint, oxidálószerként az AK–27I jelű anyagot használták, amely 73% salétromsavból és 27% nitrogéntetroxidból állt. A hajtóanyag hipergol jellegű, vagyis a tüzelőanyag és az oxidálóanyag keveredésekor öngyulladás következett be. Az üzemanyag- és oxidálóanyag-tartály túlnyomásos volt, nagynyomású levegő segítségével juttatták a hajtóanyag-komponenseket a hajtóművekbe. A silóból indítható R–16U változatnál a nagyobb üzembiztonság érdekében levegő helyett nitrogéngázt alkalmaztak. A nagynyomású levegő, illetve nitrogén gömb alakú tartályai a műszer-egységben kaptak helyet.

A rakéta kezdetben egy db 3 Mt hatőerejű termonukleáris robbanófejet kohdozott. Irányítása tehetetlenségi programirányítás, az irányítórendszert a harkovi^[4] OKB–692 tervezőiroda fejlesztette ki. Szórása 12–000 m-es hatótávolság mellett 2700 m volt.

[szerkesztés] Műszaki adatok

Hossz: 30,44–34,3 m (robbanófej típusától függően)
Átmérő: 3,0 m
Induló tömeg: 140,6–141,2 t
Irányítási mód: tehetlenségi programirányítás
Fokozatok száma: 2
Első fokozat hajtóműve: 3 db RD–218 (tolóereje tengerszinten 2211 kN, vákuumban 2597 kN)
Második fokozat hajtóműve: 1 db RD–219 (tolóereje vákuumban 884 kN)
Hatótávolság: 10 500–13 000 km

[szerkesztés] Jegyzetek

^ A szovjet időkben használt orosz nyelvű elnevezése volt Juzsnoje, ma használt ukrán neve: Pivdenne Tervezőiroda. Magyarul: Déli Tervezőiroda.
^ Az orosz Juzsnoje Masinosztroityelnij Zavod rövidítése. Mai neve ukránul Pivdennij Masinobugyivnij Zavod. Magyarul: Déli Gépgyár.
^ Ma használatos ukrán neve Dnyipropetrovszk.
^ Mai ukrán neve Harkiv.