Arius

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Arius (Libüa,Kr. u. 260 körül – ?,336) Görög ókeresztény egyházi tisztségviselő, író

Fiatal korában Antiochiai Lukianosz közvetlen környezetéhez tartozott, ez megszabta szellemi fejlődésének irányát. Presbiter volt Alexandria keresztény gyülekezetében. Önálló tanait 318-ban, esetleg 323-ban kezdte hirdetni. Álláspontja, amelyet a vele szemben álló ortodox (igazhitű) egyház ariánus eretnekségnek nevez, a következő volt: a Logoszt, az isteni Igét Istentől különböző, változásnak és szenvedésnek alávetett „a nemlétezőből létrejött teremtmény"-nek tartotta, s ezáltal tagadta, hogy isteni személy lett volna. Második alaptétele az, hogy az Istenfiú nem egylényegű az Atyaistennel, hanem neki alárendelt, és közvetítőként áll Isten és az ember között (Sörig).

A IV. században igen sok híve volt, azonban Nagy Szent Atanáz majd Ambrosius irodalmi és egyházpolitikai tevékenysége folytán visszaszorult. Az egyház tanait és személyét is megvetéssel sújtotta, az I. niceai zsinat 325-ben ellene foglalt állást, őt magát Alexandrosz, Alexandria püspöke száműzte. Nikomédia püspöke, Euszebiosz fogadta be, mígnem 328-ban visszatérhetett Alexandriába. Tanait „Ekhteszisz Piszteósz" (A hit kifejtése) című művében, illetve a I. Constantinus császárnak személyesen átadott hitvallásában foglalta össze. Arius egy nappal az egyházba való visszavételére kitűzött időpont előtt halt meg.

Irodalmi fő műve a „Thaleia" (Vendégség) című, töredékesen fennmaradt munkája, amelyben teológiai felfogását -mint ellenfele, az V. századi Philosztorgiosz lebecsülő szándékkal mondta- „hajósok, molnárok és utazól számára írt meg".

[szerkesztés] Források

Pecz: Ókori lexikon