Dunabogdány

A hegy maga egy lakkolit, az eredeti üledékes kőzetbe alulról magma nyomult, de nem tudta áttörni, csak feljebb nyomta, így egy jellegzetes cipó formájú kupola képződött, a határán megperzselte az eredeti kőzetet, így az átalakuláson ment át. Az anyaga dácit, korábban andezitnek tartották.

[szerkesztés] Története

Régészeti leletek bizonyítják, hogy a domb és hegyvidék, valamint a közelben folyó Duna már az őskor óta megfelelő élőhelyet biztosított az ember számára. Dunabogdány nevét az első írásos emlék 1285-ből említi. A falu a középkorban felváltva volt a Rosd nemzetség és a közelben székelő magyar királyok tulajdonában. A törökök 1559-ben foglalták el, lakosai a hódoltság alatt nem haltak ki teljesen. A török kiűzésének idején, a 17. század végén Dunabogdány már a gróf Zichy család birtoka. 1724-ben gróf Zichy Péter kezdeményezésére telepedett be a faluba a német parasztok első csoportja. 1766-ban gróf Zichy Péter elcserélte a falut, így az ismét királyi birtokká vált és az Óbudai Korona Uradalom tulajdonába került. A következő évben, 1767-ben érkezett a sváb parasztok második hulláma a faluba. Az alapfokú oktatás 1789-ben kezdődött meg Dunabogdányban, ekkor hozták létre a községi elemi iskolát. Az 1831-es kolerajárvány megtizedelte a falu lakosságát. 1838-ban a nagy dunai árvíz elmosta a közvetlenül a part mentén épült házakat. A 19. század folyamán a fentiek mellett is viszonylag sok természeti csapás érte a települést: több tűzvész és árvíz, sőt egy földrengés is. Dunabogdány 1848-ig maradt az Óbudai Korona Uradalom birtokában. A település a századfordulón rendelkezett postával, távíróval, távbeszélővel és hajóállomással. A 20. század elejére a sváboknak nevezett betelepített németek legendás szorgalmukkal és alkalmazkodó kézségükkel gyorsan beilleszkedtek, s bár megőrizték szokásaikat, anyanyelvüket, mindig is magyarnak vallották magukat.

A kőbányászat régi hagyományokra tekint vissza Dunabogdányban. Az 1850-es években egy vállalkozó Szobtól kezdve Visegrádon keresztül a bogdányi Csódi hegyig megvette a községektől a hegyeket, és kőbányákat nyitott bennük. Ebben az időben folyt a főváros rakpartjainak szabályozása, kiépítése, s az utcák kőburkolása, s a Duna melletti bányák az olcsó szállítást is biztosították. Az első időben Olaszországból és Horvátországból hozták a bányászokat. A bogdányi kővágók (németesen riccerek) nagy családjuk miatt vállalták ezt a munkát, minthogy a ház melletti kisebb gyümölcsösökből nem tudtak megélni. Mindenesetre a lakosságnak nem volt kárára a bányászat, hiszen ők dolgoztak ott, s akkor igen értékes volt a pénzben kifizetett munkabér, ugyanis a terményeket elég nehéz volt pénzzé tenni. Ezen csak a rendszeres hajózás megindulása segített.

Hasonlóan fontos volt, és a bánya mellett a helyiek fő megélhetési forrását jelentette a szőlő- és gyümölcstermesztés és -eladás. Utóbbiak közül a cseresznye és kajszibarack volt a legjelentősebb helyi termény, a legutóbbi időben pedig a málnatermesztés terjed a falu lakói között.

Az I. világháborúban Dunabogdányból 526 fő vonult be, közülük 125-en hősi halált haltak. 1914 után erőszakos elmagyarosítási kísérletek következtek, amire válaszul a svábok egy része a saját etnikumhoz való kapcsolódást állította kultúrája, nyelve és identitásőrzése centrumába. Több gesztusuk (hősi emlékmű, millenniumi emlékmű állítása) tükrözi a betelepült svábok lojalitását, Magyarországhoz való hűségét. Az állam asszimilációs törekvései mellett (pl. kizárólagosan magyar nyelvű oktatás) Dunabogdányban a beolvadást elősegítette az a folyamat is, hogy a két világháború közötti időben a lakosság már nemcsak helyben keresett megélhetést, hanem bejárt Budapestre dolgozni, vagy időlegesen – esetenként végleg – be is költözött a fővárosba.

A II. világháború alatt a dunabogdányi svábok között is voltak, akik beléptek a Volksbund szervezetébe. A háború után aztán tényleges szerepükre való tekintet és megkülönböztetés nélküli megtorlásban részesültek a falu svábjai. 1945 tavaszán kezdődött meg az internálásuk, majd 1947-ben került sor a svábok kitelepítésére „kollektív felelősségükre” való hivatkozással. A kitelepítettek száma 800-900 főre becsülhető, de pontos adat a mai napig nincs erről. Ezzel egyidőben államközi lakosságcsere keretében szlovákiai magyarokat helyeztek el a falu üresen maradt, korábban svábok által lakott házaiba.

Ma a falu közösségi életének egyik legfontosabb tényezője a helyi Zeneiskola, amelyben nem csupán a bogdányi, de a környékbeli települések fiataljainak jelentős része is zenél.

[szerkesztés] Nevezetességei

A kőbánya

Koch Antal: A dunai trachitcsoport jobbparti részének leírása

„A kőbánya, vagyis a Csódi-hegy a Duna kanyarulatánál Váccal szemben, a falutól DK-re fekszik. Félgömb alakú, 175-180 m-es kiemelkedés. A különálló alakját keletkezésének köszönheti, mert ez a hegy nem más, mint egy „félbemaradt vulkán”. A mélyből felfelé törő magma nem rendelkezett elég energiával ahhoz, hogy áttörje a szilárd kérget, így csak megemelte azt, és az energiát vesztett izzó, folyó magma fokozatosan lehűlve egy andezitlencseként megszilárdult. A hegy kőzete nagy nyomó és törőszilárdságú biotit andezit, néhol biotit anfibol andezit. Az ország egyik legjobb minőségű andezitje.”

A bányában többféle követ faragnak, amelyeket hidak, járdák kövezésére, burkolásra és járdaszegélyek kiképzésére használnak fel, főképp Budapesten. A kőfaragás is meghonosodott. Dunabogdány és Tahitótfalu utcáiban a sok kőkapu és kőpad bogdányi mesterek keze alól került ki.

Ásványgyűjtők között híres lelőhely az itt található zeolitokról, ezek: sztilbit, kabazit, analcim. Gyakori még a kalcit, ezen kívül előfordul pirit, goethit és hematit. Kőzetalkotó ásványai: földpátok, biotit, amfibol, ritkábban gránátok.