Henrik Ibsen

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Henrik Johan Ibsen (Skien, 1828. március 20. – Christiania, 1906. május 23.) norvég drámaíró.

[szerkesztés] Élete és művei

Gyermekkorában patikussegédként dolgozott, később a kristianiai (ma: Oslo) színházban vállalt állást. Pályáját versekkel kezdte, mint minden irodalmár. Til Ungarn c. versét az 1848-as magyar szabadságharcról írta. Első darabja, a Catilina is ebben az évben készül el. Következő darabjai: Norma (1851); Olaf Liljekrans (1854), A solhaugi ünnep (Gildet paa Solhaug, 1856); Östraati Inger asszony (Fra Inger til Östraat, 1858) nem igazán sikerültek. A Helgelandi harcosok (Haermaendene pa Helgeland, 1858) és a talán legszemélyesebb drámának tekinthető Trónkövetelők (Kongs-enmerne, 1863) már kétségtelen tehetségről árulkodnak. A szerelem komédiája (Kjaerlighedens komedie, 1862), korai korszakának egyetlen realista beütésű darabja csúnyán megbukott.

Ibsen 1865-ben otthagyta Norvégiát, és Rómába utazott, ahol 1866-ban megszületett első nagy darabja, a Brand. A nagy sikertől fellelkesülve, Ibsen 1867-ben újabb verses drámát írt, a szintén világhírűvé lett Peer Gyntöt. 1873-ban írta utolsó nagy messianiszikus alapállású művét, a 10 felvonásos Császár és galileust (Keiser og galileer). Főművének tartotta. Ezután realisztikus környezetbe helyezett, prózában írt, társadalmi kérdéseket is feszegető darabokat írt: A társadalom támaszai (Samfundets stötter, 1877), Babaház (Et dukkehjem, 1879), Kísértetek (Gengangere, 1881). Ezek a darabok tették igazán elismert íróvá. A Kísértetek fogadtatásán felbőszülve írta meg A hazaárulót (En folkefiende, 1882), amelyben az erősen önéletrajzi ihletésű főhős mellett állt ki; ennek a darabnak részben "ellenpontozása" a Vadkacsa (Vildanden, 1884), amelyben a szintén rá hasonlító Gregerset kegyetlenül kigúnyolta. Ibsen természetének egyébként is jellemzője volt az efféle kettősség: többnyire mindig "megbüntette" önmagát a kilengésekért. Másfelől Ibsen nemcsak az idealista, fellegjáró Gregerset, hanem a földhözragadt, ostoba Ginát, a lusta Hjalmart is ledorongolta. A Vadkacsát Gregers szatirikus beállítása miatt Ibsen korábbi társadalomjavító eszméi megtagadásának szokták nevezni, de Gregers inkább csak karikatúrája a korábbi nagy Ibsen-hősöknek: Brandnak, Stockmann-nak, Julianusnak. Ezzel együtt a Vadkacsa a kései önéletrajzi ihletésű művek közül az első. Ezek: Rosmersholm (1886), A sellő (Fruen fra havet, 1888), Hedda Gabler (1890).

1891-ben hazatért Norvégiába. Ezután írt darabjaiban közvetlenül önmagával foglalkozott: Solness építőmester (Bygmaster Solness, 1892); Kis Eyolf (Lille Eyolf, 1894); John Gabriel Borkman (1896); Ha mi, halottak, feltámadunk (Naar vi döde vaagner, 1899). Még ugyanebben az évben szélütés érte, nem is gyógyult meg.

[szerkesztés] Hatása

Ibsent elsősorban az 1875 utáni darabjairól ismerték. Olyan teljesen hamis kép alakult ki róla, mintha eszmék támogatása érdekében írta volna darabjait. A hamis kép kialakításáért nagyon sokat tett angol fordítója, William Archer és George Bernard Shaw ír író, aki tanulmánykötetet (The Quintessence of Ibsenism) is írt róla, valamint Henry Louis Mencken közgazdász, aki szintén írt egy Ibsen-könyvet. Ibsen a századfordulón nagy hatással volt több drámaíróra is: Gerhart Hauptmannra, George Bernard Shaw-ra, Franz Wedekindre, Andrejevre. Ezután azonban esett a népszerűsége: Bertolt Brecht a Kis organonban – leplezetten, de – megtámadta Ibsent, mondván, hogy a néző idegeivel játszik, így éri el a hatást. Meglehetősen megvetően nyilatkozott róla William Butler Yeats is.