N1

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Két N1 holdrakéta várja az indítást Bajkonurban 1969 júliusában

Az N1 egy szovjet nehézrakéta, amelyet emberes holdrepülésre szántak a szovjet holdprogramon belül. A rakéta programját az OKB–1 tervezőirodában kezdetben Szergej Koroljov vezett 1966-os haláláig, majd Vaszilij Misin. A projektnek valószínűleg nem volt meg a teljes anyagi fedezete és kudarccal végződött. A teljes holdrakéta jelzése N1–L3 volt, ahol az N1 az indítórakéta, az L3 pedig a Holdhoz eljuttató rakéta volt. Az N1 programja 1974-ben fejeződött be. Ezt előbb a Vulkan elképzelés követte, amely egy hatalmas, Proton szerű, hipergol hajtóanyagú rakéta, majd 1976-ban az Enyergija/Buran-program.

[szerkesztés] Leírás

Az N–1 egy Saturn-5-höz hasonló hatalmas rakéta volt. 95 tonnát állíthatott alacsony pályára, magassága több mint 100 méter volt, ez a valaha épített legmagasabb szovjet rakéta. Sajnos a hajtóművek elhelyezése és a hajtóanyag vezetékrendszere túlságosan bonyolult volt. A gyártás gyorsítása és a pénzmegtakarítás végett az NK–15 hajtóműveket (amelyekből 30 volt a rakétán, lásd itt) soha nem tesztelték kombinációban, csak külön. Ennek következtében a rakéta minden indításnál súlyosan berázkódott, irányíthatatlan forgásba kezdett, a vezetékek és a turbunák szétmentek, a rakéta végül felrobbant. Akkor még nem ismerték a kudarcok okát. A sikeres amerikai Saturn-5-nek csak öt nagy (F–1) hajtóműve volt, míg az N1-nek 30.

[szerkesztés] Repülések

A technikai nehézségek és a pénzhiány miatt az N1 soha nem jutott el a sikeres tesztrepülésig. Mind a négy személyzet nélküli indítás a tervezett 12 tesztrepülésből sikertelenül végződött még a első fokozat leválása előtt. A leghosszabb repülés 107 másodpercet tartott. 1969-ben két tesztet hajtottak végre, 1971-ben egyet, 1972-ben az utolsót.

Indítások: