Varlam Tyihonovics Salamov

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Varlam Tyihonovics Salamov (Варлам Тихонович Шаламов), (1907, Vologda – 1982, Moszkva), orosz író.

Az írót, aki összesen huszonnyolc évet töltött szovjet kényszermunkatáborokban – irodalmi értelemben – sokan a gulág-irodalom Szolzsenyicinnél is jelentősebb szerzőjének tartják. Maga Szolzsenyicin így jellemezte:

„Salamov lágertapasztalata keserűbb és hosszantartóbb volt az enyémnél. Tisztelettel ismerem el, hogy nem nekem, hanem éppen neki jutott osztályrészül, hogy megérintsék az elállatiasodásnak és a reményvesztettségnek azok a mélységei, amelyek felé a lágerélet lehúzott bennünket.”

Egy vékony novelláskötet tette Salamovot világhírűvé, a Kolimai elbeszélések. A ciklus írásmódja teljesen szikár, eszköztelen, a novellákra a lágerek életmódjának pőre megismertetési szándéka jellemző.

Vologdában járt iskolába. Utána Moszkvába költözött, előbb egy bőrgyárban dolgozott cserzőként, majd, 1926-1927-ben jogot tanult az egyetemen (MGU – Moszkvai Állami Egyetem).

1929. február 19-én egy egyetemi titkos nyomdában való tevékenysége miatt letartóztatták és három évre száműzték. Az Észak-uráli lágerből 1932-ben szabadult. Visszatért Moszkvába. Ettől kezdve különböző moszvai lapoknak írt újságcikkeket, és néhány elbeszélése is megjelent.

1937-ben újra letartóztatták, ezúttal „ellenséges, trockista tevékenységért” öt évet kapott, és Kolimába vitték. 1943-ban újra elitélték, ezúttal tíz évre „szovjetellenes tevékenység” miatt, ugyanis Ivan Bunyint, az egyébként Nobel-díjas, ám emigráns írót orosz klasszikusnak nevezte.

1951-ben szabadult. A Kalinyini területen élt. Találkozott Borisz Paszternákkal, megírt egy verseskötetet (Kolimai füzetek, 1937-1956), és megírta a Kolimai történetek első ciklusát (később mindösszesen hatot, melyeket 1973-ban fejezett be). A Szovjetunióban ezt aztán 1988-1990-ben adták csak ki.

1956-ban rehabilitálták, attól kezdve Moszkvában élt. Versei ekkor megjelentek a Junoszty, a Znamja és a Moszkva című folyóiratokban prozai müvei Oroszországban csak jóval halála után jelenhettek meg. Gyakran találkozott Mandelstammal, Szolzsenyicinnel, sűrűn vendégeskedett a francia nyelv professzoránál, Klujevojnál.

Prózájában és verseiben a sztálini lágerek rettenete jelenik meg, de a fővárost, Moszkvát is megénekelte. (Moszva felhői, 1972.)

Élete utolsó három évét súlyos betegen töltötte egy elfekvő szanatóriumban, Tusinóban.