A három testőr, avagy a királyné gyémántjai
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
| A három testőr, avagy a királyné gyémántjai | |
| Rendező: | Richard Lester |
|---|---|
| Producer: | Alexander Salkind Ilya Salkind Wolfdieter von Stein |
| Forgatókönyvíró: | George MacDonald Fraser |
| Főszerepben: | Michael York Oliver Reed Raquel Welch Christopher Lee |
| Zene: | Michel Legrand |
| Operatőr: | David Watkin |
| Jelmeztervező: | Yvonne Blake Ron Talsky |
| Vágó: | John Victor-Smith |
| Forgalmazó: | 20th Century Fox |
| Bemutató: | 1973. december 11. |
| Időtartam: | 105 perc |
| Díj(ak): | ld. a „Díjak és jelölések” fejezetnél |
| Nyelv: | angol |
| IMDb | |
| PORT.hu | |
A három testőr, avagy a királyné gyémántjai 1973-ban készült színes, angol–amerikai kalandfilm. Eredeti címe: The Three Musketeers – The Queen’s Diamonds. A látványos, fordulatos és szellemes produkció Id. Alexandre Dumas (1802–1870) örökzöld regényének talán legjobb és legnépszerűbb változata. Richard Lester rendező a producerek egyetértésével minden idők egyik legkitűnőbb szereposztását hozta össze, melyben minden közreműködő csúcsformában teljesített. Folytatások: A négy testőr, avagy a Milady bosszúja (1974), A testőrök visszatérnek (1989).
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] A történet
D’Artagnan, a gascogne-i ifjú fakó lován, édesapja egykori kardjával és édesanyja útravalóival felkerekedik Párizsba, hogy beálljon a testőrök közé. Egy vidéki városban összeszólalkozik egy félszemű nemesemberrel, aki éppen egy Milady nevű szépséges hölggyel találkozik. Párizsban D’Artagnan jelentkezik Tréville úrnál, apja egykori harcostársánál, aki most a Királyi Testőrség parancsnoka. Ahhoz azonban, hogy D’Artagnan testőr lehessen, előbb érdemeket kell szereznie. Meghallgatás közben a fiatalember az ablakon kitekintve meglátja félszemű kötekedőjét, s azonnal utána indul. Sietségében a király három testőrével is konfliktusba keveredik, akik külön-külön párbajozni hívják a karmelita kolostorhoz. A párbaj kezdetekor azonban megjelennek a bíboros gárdistái, akik le akarják fegyverezni a testőröket. D’Artagnan a három testőr – Athos, Porthos és Aramis – mellé áll, s együtt győzik le a gárdistákat. A fiatalember ezután inast fogad és szállást keres. Felfigyel háziura, Bonacieux szépséges feleségére, Constance-ra, s mintha az érdeklődés kölcsönös lenne. Amikor egy éjszaka Constance-t és férjét a gárdisták elhurcolják, D’Artagnan a hölgy védelmére kel. Kiderül, hogy Constance a királyné bizalmasa, s még aznap éjjel a palotába csempészi a brit miniszterelnököt, Buckingham herceget, aki a királyné titkos imádója. A légyotton a könnyelmű királyné egy értékes, 12 gyémántból álló nyakéket ad hódolójának szerelmi zálogul. A bíboros gárdistái megzavarják a találkát, de a hercegnek sikerül elmenekülnie D’Artagnan és barátai jóvoltából. A bíboros viszont értesül a találka részleteiről, s mivel az ő szerelme a királyné iránt viszonzatlan maradt, tönkre akarja tenni őt. Ráveszi a hiú királyt, hogy rendezzen nagyszabású bált, s kérje azt a hitvesétől, hogy a mulatságon az értékes nyakékkel jelenjen meg. Richelieu biztos akar lenni abban, hogy a királyné nem tudja visszaszerezni az ékszert Londonból, ezért megbízza kémnőjét, a Miladyt, hogy szerezzen meg valahogy két gyémántot. A ravasz szépasszony – bájait bevetve – sikerrel jár. Közben D'Artagnan és barátai útnak indultak Londonba, hogy megmentsék a királyné becsületét, s még időben visszahozzák a nyakéket Párizsba. Az útközben felállított csapdák miatt végül csak D'Artagnan és szolgája jutnak át Angliába, s a herceggel együtt döbbenten veszik észre a 2 gyémánt hiányát...
[szerkesztés] Az irodalmi mű
Dumas egyik legnépszerűbb regénye, A három testőr 1844-ben jelent meg először. A szerző eredetileg XIV. Lajos, a Napkirály életét akarta feldolgozni. Anyaggyűjtés közben, a Királyi Könyvtárban bukkant rá a D’Artagnan emlékiratai címet viselő műre. Ez tulajdonképpen egy álmemoár volt, hiszen nem D’Artagnan (valódi nevén: Charles de Baatz-Castelmore gróf) írta, hanem egy bizonyos Courtilz de Sandras. Dumas-nak annyira megtetszett Sandras írása, hogy további kutatásait már a benne talált információknak megfelelően folytatta. Így akadt kezébe La Fère gróf emlékirata, melyet szintén forrásmunkaként használt, akárcsak Ausztriai Anna királyné bizalmasának, Pierre de La Porte-nak a visszaemlékezéseit. A történeti tények mellett Dumas természetesen a fantáziáját is szabadon engedte. Kevésbé közismert, hogy a testőrök történetét egészen a halálukig folytatta a Húsz év múlva és a Bragelonne vicomte című könyveiben. A három testőrből származik az irodalomtörténet egyik leghíresebb szállóigéje: „Egy mindenkiért, mindenki egyért”.
[szerkesztés] Az alkotókról
[szerkesztés] Rendezőválasztás
Ilya Salkind és édesapja, Alexander Salkind – mindketten producerek – a 60-as években kezdtek foglalkozni a Dumas-mű megfilmesítésének gondolatával. Ilyának számos elképzelése volt a tervezett produkcióról: eleinte például a sikerei csúcsán lévő Beatles együttes tagjaival képzelte el a filmet, s természetesen a Beatles-filmek alkotója, Richard Lester lett volna a rendező. Később a Tom Jones (1963) című népszerű és igényes kosztümös kalandfilmet tekintette követendő példának. Ilya Salkind meg is kereste a film rendezőjét, Tony Richardsont. Ő azonban hajmeresztő ötlettel állt elő, melyhez mereven ragaszkodott: az egész cselekményt egy zárdába (!) kívánta helyezni. Richardson tehát ment, s Salkindék megpróbálkoztak Roman Polanskival, aki a Vámpírok bálja (1967) című szellemes paródiája révén került a lehetséges jelöltek közé. A lengyel rendező viszont kijelentette, hogy nem érdekli a téma. Végül a producerek visszatértek legelső kiszemeltjükhöz, Richard Lesterhez, de a Beatles-tagok neve már nem merült fel ismét lehetséges főszereplők gyanánt, hiszen addigra a zenekar túl volt sikerei csúcsán. Lester nem mondott azonnal igent, inkább kifogásait hangsúlyozta: nem akar ifjúsági filmet forgatni. Mindenesetre hajlandó volt elolvasni a könyvet. Két nappal később lelkesen hívta fel Ilyát, s igent mondott a felkérésre. A három testőr-projekt megvalósítását a részben Magyarországon forgatott Kékszakáll (1972) anyagi sikere tette lehetővé a producerek számára. Felmerült, hogy esetleg A három testőrt is hazánkban forgatják, de a távolság és a magyar bürokrácia miatt az ötletet végül elvetették. A takarékos producerek a kézenfekvő helyszínek – Franciaország és Anglia – helyett a jóval olcsóbb Spanyolországot választották.
[szerkesztés] A szereposztás
Az első elképzelések szerint a testőröket amerikai sztárok játszották volna. Felmerült többek között Rock Hudson, John Gavin, Rod Taylor és Charlton Heston neve, de különböző okok miatt konkrét szerződésekre nem került sor. A legnagyobb névnek számító Hestont azonban a producerek mindenképpen szerették volna megnyerni. Az amerikai színész hajlandó is lett volna Athos, esetleg Porthos szerepét eljátszani. Lester azonban győzködni kezdte a sztárt, hogy Richelieu lenne a neki való szerep, noha Heston fizikai adottságai mások voltak, mint a híres történelmi személyiségé. A színész beadta a derekát, s döntését sose bánta meg. Ezután a producerek és a rendező úgy döntöttek, hogy a testőröket inkább angol színészekkel játszatják el. Athos szerepét Salkindék egyik favoritja, Oliver Reed kapta. D’Artagnan szerepére Lester Malcolm McDowellt ajánlotta, de a producerek ragaszkodtak Michael Yorkhoz. Frank Finlay-t Lester javasolta, noha a színész merőben más alkat volt, mint a regénybeli Porthos. (Finlay egyébként egy másik szerepet is kapott a filmben: ő játssza még O’Reillyt, Buckingham herceg ékszerészét.) Richard Chamberlain (Aramis) kiválasztásában fontos szempont volt, hogy a színész Európában és a tengerentúlon egyaránt népszerű volt.
Rochefort gróf megformálására a horrorfilmekben népszerűvé vált Christopher Lee-t kérték fel. Lesterék egyik ötlete az volt, hogy a karakter félszemű legyen. (20 évvel később a Disney-cég újabb filmváltozatában Michael Wincott Rochefort-ja is félszemű volt.) Buckingham herceg szerepét Simon Wardnak ajánlották fel, aki először habozott. A producerek ezért Christopher Casnorral állapodtak meg. Ward azonban váratlanul meggondolta magát, s mivel jóval ismertebb színész volt, mint Casnor, Salkindék felbontották Casnor szerződését, és lelépési pénzt fizettek neki. Jean-Pierre Cassel szerződtetése XIII. Lajos király szerepére nagyszerű húzás volt: egyrészt a művészt az Egyesült Államokban is ismerték, másrészt – s ez volt a fontosabb szempont – remek színész volt, aki kitűnő alakítást nyújtott a hiú uralkodó szerepében. A kisebb férfi karaktereket olyan kiváló epizodistákra bízták, mint Roy Kinnear, Spike Milligan, Michael Gothard és Joss Ackland.
A három fontosabb női szerep kiosztása sem ment minden gond nélkül. A forgatási helyszín tette lehetővé, hogy Ausztriai Anna királyné szerepére a legendás komikus, Charles Chaplin egyik lányát, az akkoriban már ismert színésznőnek számító Geraldine Chaplint kérjék fel: a művésznő ugyanis akkoriban Spanyolországban élt Carlos Saura rendező élettársaként. A Milady karakterét Ursula Andressnek szánták, ám végül Faye Dunawayt szerződtették, aki már korábban is forgatott Európában. A szexi Raquel Welch fénykorát élte a 70-es években, ráadásul játszott a Kékszakállban is. Salkindék újabb felkérésére a sztár most se mondott nemet: Constance Bonacieux szerepét ajánlották neki. A kosztümök miatt azonban Raquel még a forgatás előtt összekülönbözött a rendezővel, s táviratban lemondta a szerepet. Lester megpróbálta helyette Julie Christie-t szerződtetni, de nem járt sikerrel. Salkindék végül vállalták, hogy megbékítik Raquelt, ami a vártnál könnyebben sikerült.
[szerkesztés] Érdekességek
- A film forgatókönyvét George MacDonald Fraser írta. Ez volt az első forgatókönyvírói munkája, s rögtön díjat is nyert vele. A remek szkript ellenére Lester forgatás közben gyakran improvizált.
- A színészeket William Hobbs készítette fel a vívójelenetekre. Hobbs különösen Oliver Reeddel volt megelégedve.
- A forgatás ideje alatt Reedet kocsmai rendbontásért kis időre őrizetbe vette a spanyol rendőrség.
- A vízimalomnál játszódó jelenetben Oliver Reed súlyosan megsérült, mikor véletlenül tényleg torkon szúrták.
- A maximalista Lester számtalanszor elgyakoroltatta két női főszereplőjével azt a jelenetet, melyben Constance és a Milady összecsapnak a királyné gyémántjaiért. A producerek reklámfogásból megpróbálták a valóságban is egymásra uszítani Raquelt és Faye-t, ám Dunaway olyan barátságos volt kolléganőjével, hogy ezzel elejét vette minden áskálódásnak.
- Michel Legrand zeneszerző 10 nap alatt komponálta meg és vette fel a film teljes kísérőzenéjét. Ragyogó munkát végzett, de a folytatásban már nem vett részt.
- A karmelita kolostornál játszódó párbajjelenetben D’Artagnan lágyékon szúrja Jussacot. A jelenet végén Jussac azonban a vállát fogja, holott szerepe szerint nem ott sérült meg.
- A három testőr, avagy a királyné gyémántjai egyszerre készült A négy testőr, avagy a Milady bosszújával. Eredetileg ugyanis egész estés, kétrészes filmként akarták bemutatni az anyagot, ám az olyan hosszú lett, hogy jobb ötletnek tűnt két különálló produkcióként forgalmazni a mozikban. A színészek tiltakoztak, mondván, hogy csak egy film után kaptak gázsit. Az ügy a bíróságon kötött ki. A színészek a pert ugyan megnyerték, de a pótlólag kapott pénz még így is kevesebb volt, mintha eleve két filmre szerződtek volna.
- A magyarországi premier 1976. november 18-án volt.
[szerkesztés] Főszereplők
- Michael York (D’Artagnan)
- Oliver Reed (Athos)
- Frank Finlay (Porthos / O’Reilly)
- Richard Chamberlain (Aramis)
- Raquel Welch (Constance Bonacieux)
- Charlton Heston (Richelieu bíboros)
- Christopher Lee (Rochefort gróf)
- Jean-Pierre Cassel (XIII. Lajos király)
- Geraldine Chaplin (Ausztriai Anna királyné)
- Simon Ward (Buckingham herceg)
- Faye Dunaway (Milady de Winter)
- Roy Kinnear (Planchet)
- Spike Milligan (Bonacieux)
- Georges Wilson (Tréville)
- Joss Ackland (D’Artagnan apja)
- Michael Gothard (Felton)
- Nicole Calfan (Kitty)
- Ángel Del Pozo (Jussac)
- Gitty Djamal (Beatrice)
[szerkesztés] Díjak és jelölések
[szerkesztés] Golden Globe-díj
- 1975 díj Raquel Welch, legjobb színésznő (musical / vígjáték kategóriában)
- 1975 jelölés legjobb film (musical / vígjáték kategóriában)
[szerkesztés] BAFTA-díj
- 1975 jelölés Michel Legrand, Anthony Asquith-díj a legjobb filmzenéért
- 1975 jelölés Brian Eatwell, legjobb művészeti vezető
- 1975 jelölés David Watkin, legjobb operatőr
- 1975 jelölés Yvonne Blake, legjobb jelmez
- 1975 jelölés John Victor-Smith, legjobb vágás
[szerkesztés] Evening Standard-díj
- 1975 díj Richard Lester
[szerkesztés] A Brit Forgatókönyvírók Szövetségének díja
- 1975 díj George MacDonald Fraser, legjobb forgatókönyv (brit vígjáték kategória)
[szerkesztés] Grammy-díj
- 1975 jelölés Michel Legrand, legjobb filmzene
Based on work by Lorincze,