Absztrakt expresszionizmus

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Az absztrakt expresszionizmus (angolul: abstract expressionism) egy képzőművészeti stílus, amely Jackson Pollock kezdeményezésére jött létre az 1950-es években.

[szerkesztés] Jellemzői

A művészek szerint a festményeket is gyorsan kell készíteni, mint a kínai kalligráfiákat. Nem szabad semmit fontolgatni, az alkotás akkor jó, ha spontán és "kitörésszerű". Valószínűleg nemcsak a kínai műveszet volt hatással a módszer híveiere, hanem a távolkeleti miszticizmus is, elsősorban a Nyugaton divatossá vált zen-buddhizmus.
A művészek éreztetni akarják, hogy kezük munkája valamilyen egyedi alkotás marad ebben a gépi, szabványosított világban. Egyesek hatalmas méretű vásznakkal próbálkoznak, és alkotásaikon a méretek elveszítik jelentőségüket. Sok művész azonban főképp a textúra izgat:az anyagok tapintása, a sima és érdes felszínek, az áttetszőség és a sűrűség kérdései. Ezért mellőzik a hagyományos festékeket, és sarat, fűrészport, homokot hordanak képeiker. A művész hasznát veszi a zsákvászon durva tapintásának, a műanyagok simaságának, a rozsdás vasak érdes felületének. Ezek az alkotások valahol a festészet és a szobrászat között állnak, félúton.

[szerkesztés] Fő képviselői

Mark Rothko képein látszólag lebegő, gyönyörű színekben pompázó színfoltokat láthatunk, elutasítja a tudatos beavatkozást az alkotói folyamtba. Így jellemzi saját művészetét: „Szeretném, ha megértenék végre, én nem vagyok absztrakt művész... Nem érdekel a színeknek és a formáknak, vagy bármi másnak a viszonya. Engem kizárólag az alapvető emberi érzelmek kifejezése foglalkoztat."
Franz Kline Fehér Formák című képe 1955-ben készült. Nyilvánvaóan azt akarta, hogy ne csak a vonalaknak szenteljük a figyelemet, hanem a vászonnak is. Bármilyen egyszerűek is ezek a vonalak, mégis a térbeli elrendezés benyomását keltik, mintha az alsó rész a kép közepe felé mélyülne.
Pierre Soulages képei energikus ecsetvonásainak fokozatossága szintén a három dimenzió érzetét kelti, de a színek kellemesebbek.
Jackson Pollock például, akinek az volt a célja, hogy maga is a kép részévé váljék, ezt mondta: Amikor benne vagyok a képben, nem vagyok tudatában annak, amit teszek. Csak bizonyos idő elteltével értem meg, mit is akartam tenni. Ő a képeit saját élőlénynek tekintette, amelyet a festő tudatos eljárásával fejez ki.
Antoni Tápies agyagfestészete volt jelentős. Míg Pollocknál a gesztus és az akció a fő, Tápiesnél az anyag elsődleges. Homokot, cementet, márványport, gyantát, lakkot, pigmenteket, üveget és újságpapírt használ műveihez.
A Svájcban élő, magyar származású Zoltán Kemény pl. fémből készítette munkáit. Az ilyen alkotások rádöbbentik az embereket, hogy milyen változatos, meglepő látási és tapintási ingert kínál a nagyvárosi élétmód, és ezzel körülbelül ugynazt a szerpet töltik be, mint a 18. században a tájkjépfestészet.