Bikaviadal

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Ez a szócikk részben vagy egészben a Pallas Nagy Lexikonából való, ezért szövege és/vagy tartalma elavult lehet.
Segíts nekünk korszerű szócikké alakításában, majd távolítsd el ezt a sablont.

Sevilla, Plaza de Toros

Bikaviadal

A bika egy bikaviadalon

A bika és a matador

Antonio Barrera, matador/torero, 2003

A matador segítője, a banderillero

A győztes matadorok kivonulása az arénából

Barcelona kisebbik arénája, a Las Arenas ma már átépítés alatt áll

A bikaviadal (spanyolul corrida de toros) az ókorból származó mulatság, gyalogosok, s lovasok küzdelme bikák ellen, erre a célra épített cirkuszban.

[szerkesztés] Története

Bikaviadalok voltak a régi görögöknél, később a rómaiaknál, amikor tudvalévőleg a legnépszerűbb ünnepeket képezték a gladiátorok véres viaskodásai a fenevadakkal. A bikaviadal Európában most csak Spanyolországban tartozik a mulatságok közé, de ott azután valóságos nemzeti szenvedéllyé fejlődött a bikaviadalok látogatása. Állítólag a mórok honosították meg a félszigeten. IV. Károly spanyol király eltiltotta ezt a kegyetlen játékot, de József király, I. Napóleon testvére ismét megengedte, ezzel akarván magának népszerűséget szerezni. A spanyolok magukkal vitték Amerikába, s a bikaviadal a dél-amerikai országokban most is virágzik.

Úgy Spanyolországban, mint Dél-Amerikában a bikaviadalnak nagy irodalma van; számos lap, folyóirat, könyv foglalkozik ezzel az úgynevezett nemzeti sporttal.

A spanyolországi legnagyobb Plaza de Toros, azaz bikaviadal aréna Sevillában van; 20 000 ember fér el az amfiteátrumszerűen emelt óriási épületben. A nép mulattatására évenként körülbelül 1000 bika és 3000–4000 ló pusztul el. A bikákat külön telepeken nevelik szomorú sorsukra. A középkorban a spanyoloknál a bikaviadal éppen olyan lovagjáték volt, mint a torna; Cid Campeador például kitűnő bikaviador hírében állt.

[szerkesztés] A viadal menete

A bikaviadal lefolyása a következő: egy városi tisztviselő vezetése alatt bevonul a porondra az egész csapat. Elől megy pompás nemzeti ruhában az espada, a nap hőse, ennek hivatása, hogy mesterszúrással megölje a bikát; jobb kezében meztelen egyenes kard, bal kezében a muleta, kis bot vörös posztóval a bika ingerlésére. Utána jönnek lóháton a lándzsások (picadores) Toró-spanyol öltözetben, hivatásuk lándzsaszúrásokkal ingerelni a bikát; gyalogosan a chulos v. capeadores, akik vörös köpönyegükkel hirtelen magukra fordítják a bika figyelmét arról, akit már-már végveszélybe döntene; szintén gyalogosan a banderilleros-ok, akik apró horgos botocskákat (banderillas) vernek a bika nyakába; ezek a botocskák gyújtóval is el vannak látva (banderillas de fuego), hogy meggyújtsák a bika szőrét, ha már semmi egyébbel dühbe hozni nem tudják. Mindezeket (espada, chulos, capeadores, picadores banderilleros) közösen torreadores, torreros-nak hivják.

Mikor az egész társaság felvonult, a páholyában ülő polgármester jelt ad a játék megkezdésére. Ekkor behozzák a bikát s megkezdődik a hajsza. Lovasok és gyalogosok mind azon igyekeznek, hogy lehetőleg felbőszítsék a bikát. A mérges állatot a közönség tetszésnyilvánításokkal halmozza el; a gyáva, félénk bikát kifütyülik. A harc sok ügyességet, bátorságot, lélekjelenlétet kíván. A lovak egymásután esnek áldozatul a bika szarvainak; a közönség izgatottsága egyre magasabb fokra emelkedik; tombolnak, ordítanak, kendőiket lobogtatják.

A bika sebeiből csurog a vér, bőgve keres áldozatot: ekkor megjelenik az elegáns espada, s merész játékot folytatva a megbőszült vaddal, befejezésül nyakába döfi kardját markolatáig, ugy, hogy az állat hörögve kimúlik. Egy szúrással kell kivégeznie a bikát, mert különben csak kontár. Ha az espadának nem sikerül megölnie négylábú ellenfelét, akkor bejönnek a szolgák (matadores), akik kivégzik a megsebesített bikát, azután pedig elhurcolják. Egy este nyolcszor, tízszer ismétlődik a vérengző játék ugyanannyi bikaáldozattal.