Démotikus írás

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A démotikus írás egy ókori egyiptomi írás, amely a hieratikus íráson keresztül fejlődött ki a hieroglifákból az i. e. 8.–7. százaban. Körülbelül ezer éven át (a XXV. dinasztiától egészen a római uralomig) használták, amíg a kereszténység terjedésével az egyiptomiak át nem vették a görög ábécét.

A démotikus görög szó, jelentése: nép, népies. Ezt az elnevezést Hérodotosz után kapta, valószínűleg azért, mert elsősorban üzleti és magánügyek feljegyzésére szolgált, ellentétben a hieratikussal, melyet a papok használtak (a hiero- előtag jelentése: „szent”).

Az egyiptomi írás a maga idejében a legfejlettebb írás volt, bár a mai értelemben vett ábécé feltalálása nem az egyiptomiak, hanem a föníciaiak érdeme. Az egyiptomi írásban 24 mássalhangzójel volt, ám a többi keleti néphez hasonlóan a magánhangzókat ők sem jelölték, ezért hangérték nélküli, determinatív értelmező jegyeket is alkalmaztak.

A hieroglifák csak kitüntetett helyeken és meghatározott, kiemelkedő események alkalmával voltak használatosak. Alapvetően szóírás volt, de a szinte művészien formált jeleket szótagok, mássalhangzó-csoportok és betűk jelölésére is alkalmazták. Mivel ez a fajta írásmód a mindennapi élet számára túl bonyolult lett volna, ezért kialakították a kézíráshoz jobban alkalmazkodó hieratikus (papi) jeleket. Ezeknek a továbbegyszerűsítésével jött létre a démotikus írás, mely sok összevonást és rövidítést tartalmaz, ami nehézkessé teszi az olvasását.

A hieratikus és démotikus írás emlékeivel viszonylag ritkán találkozhatunk, mivel azok általában papirusztekercseken, levéltárakban találhatóak. Annál többször láthatunk hieroglifákat, melyeket kőbe véstek, és így elborítják a templomok és sírkamrák falait.