Fellini-Satyricon

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Fellini-Satyricon
Rendező:	Federico Fellini
Producer:	Alberto Grimaldi
Forgatókönyvíró:	Bernardino Zapponi Brunello Rondi Federico Fellini
Főszerepben:	Martin Potter Hiram Keller Max Born
Zene:	Nino Rota
Operatőr:	Giuseppe Rotunno
Jelmeztervező:	Danilo Donati
Vágó:	Ruggero Mastroianni
Bemutató:	1969. szeptember 3.
Időtartam:	124 perc (DVD)
Nyelv:	olasz, latin
IMDb

A Fellini-Satyricon 1969-ben készült színes, olasz–francia film. Petronius, ókori író töredékesen fennmaradt művének ihletésére Federico Fellini pályafutása egyik legkülönösebb és legvitatottabb alkotását rendezte meg.

Tartalomjegyzék

1 Történet
2 Az irodalmi műről
3 Az előkészületekről
- 3.1 Fellini elképzelései
- 3.2 A színészekről
4 Polidoro Satyriconja
5 Ciao, Federico!
6 Korunk Petroniusa
7 Főszereplők
8 Fontosabb díjak és jelölések
9 Külső hivatkozások

[szerkesztés] Történet

Figyelem: Itt a cselekmény részleteit vagy a végkifejletét is olvashatod.

Az irodalmi mű töredékességét visszaadva Fellini filmje is mozaikokból építkezik, kihagyásos szerkezetű. A történet főszereplői két léhűtő Néró császár korából, Encolpius és Ascyltos, illetve szeretőjük, a szinte még gyerek Giton. Hármójuk útja időnként keresztezi egymást. Fellini Encolpiust követi nyomon: vele együtt ellátogathatunk többek között egy hatalmas ókori bordélyba, egy felfuvalkodott újgazdag, Trimalchio pazar lakomájára, valamint Lycas hajójára, ahol Encolpiust kis híján összeházasítják a visszataszító öregemberrel. Nyomon követhetjük hősünket Minotaurusz labirintusában, s tanúi lehetünk annak, miként próbálja visszaszerezni elveszett férfiasságát Oenothea segítségével.

[szerkesztés] Az irodalmi műről

A film Titus Petronius Arbiter (meghalt: kb. 66) töredékesen fennmaradt művének, a Satyriconnak szabad átdolgozása. Petronius Néró császár uralkodása idején élt, s az ő parancsára követett el öngyilkosságot. Művéből a 14., 15. és 16. könyv maradt fenn, de azok is csak a XVII. században kerültek elő. A szerző alakja felbukkan Henryk Sienkiewicz Quo vadis? című Nobel-díjas regényében is.

Fellini így elmélkedett a Satyriconról: "A Satyricon elsősorban azért olyan titokzatos szöveg, mert töredékes. Töredékessége bizonyos értelemben jelképes. Az antik világ általános töredékessége a mi világunk szétesettségét is jelképezi. A szövegnek s a szövegben feltáruló világnak ez az igazi varázsa. Sűrű ködbe burkolt ismeretlen táj, s csak akkor látni valamit, ha itt-ott fölszakadozik a köd..."

[szerkesztés] Az előkészületekről

[szerkesztés] Fellini elképzelései

Fellini 1967 nyarán határozta el, hogy filmet forgat a Satyriconból. Érdeklődését saját bevallása szerint éppen a hiányzó részek keltették fel. Úgy tekintett művére, mint egy sci-fire, amely a jövő helyett a múltban játszódik. Eredetileg úgy tervezte, hogy latin nyelven forgatja le a filmet, s ennek érdekében konzultált több tekintélyes latinnyelv-professzorral. A munka azonban oly hatalmasnak tűnt, ráadásul forgalmazási problémákat is felvetett, hogy Fellini végül letett szándékáról. (Néhány évvel később Derek Jarman készítette el az első, teljes egészében latin nyelvű filmet: Sebastian, 1976). Fellini azt tervezte, hogy kihagyja a filmből az ephesosi özvegy történetét, de végül leforgatta az epizódot, s benne is hagyta a végső változatban.

[szerkesztés] A színészekről

A két főszerepre a rendező eredetileg Terence Stampet és Pierre Clémentit akarta szerződtetni, de erre különböző okokból nem került sor. (Stamp volt előző alkotása, a Toby Dammit főszereplője, de a Satyricon forgatásakor már foglalt volt.) Helyükre Fellini az angol Martin Pottert és az amerikai Hiram Kellert választotta. Utóbbira állítólag Franco Zeffirelli hívta fel a figyelmét, aki látta a tehetséges fiatalembert a Hair egyik New York-i előadásán. Amikor később azt kérdezték Fellinitől, miért nem olasz színészeket választott a főszerepekre, a rendező állítólag azt felelte: „Mert Olaszországban nincsenek homoszexuálisok.” (??? – a szerző) Trimalchio szerepét Mario Romagnoli, római vendéglős játszotta Il Moro néven: így hívták a vendéglőjét. Minotauruszt, a labirintus szörnyetegét George Eastman alakította Luigi Montefiori néven. Eastman később több kétes értékű horror- és szexfilm elkészítésében vállalt színészi, sőt számos esetben forgatókönyvírói feladatokat.

[szerkesztés] Polidoro Satyriconja

Fellini filmjének forgatása 1968 novemberétől 1969 májusáig tartott. Közben kiderült, hogy egy másik olasz rendező, a vígjátékairól ismert Gian Luigi Polidoro is megfilmesíti Petronius művét, Fellinivel ellentétben komédia formájában. Fellini ekkor a bírósághoz fordult, s peres úton kívánta elérni, hogy a Satyricon címet kizárólag ő használhassa, de veszített. Ekkor úgy döntött, hogy a The Satirical Romance címet adja a filmjének, de ezt végül elvetette. A producerek (Alberto Grimaldin keresztül a United Artists is finanszírozta a filmet) a Fellinicon és a Heroticon címeket javasolták, de ezek parodisztikusan hangzottak. Végül a Fellini-Satyricon mellett döntöttek. Polidoro filmjét mutatták be előbb a mozik, és nem is sikertelenül, miközben Fellini változata az 1969-es velencei filmfesztiválon megbukott, noha előzetesen a fődíj egyetlen nagy esélyesének gondolták. A United Artists azonban nagy reményeket fűzött a külföldi forgalmazáshoz, ezért több mint 1 millió dollárért megvásárolta Polidoro filmjének tengerentúli jogait, hogy az ottani premiert késleltesse a Fellini-mű bemutatásáig.

[szerkesztés] Ciao, Federico!

Fellini filmjének elkészítését Gideon Bachmann dokumentálta, aki később például Pier Paolo Pasolini Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975) című alkotásának megszületését is nyomon követte. A Ciao, Federico! címmel 1971-ben bemutatott dokumentumfilm értékes anyag, hiszen Fellinit munka közben örökíti meg. Filmtörténeti értékét bizonyítja, hogy néhány éve a kópiát alaposan felújították, s egy Fellini-retrospektíven ismét bemutatták. A dokumentumfilmben feltűnik Roman Polanski és tragikus sorsú felesége, az akkoriban Olaszországban filmező Sharon Tate is.

[szerkesztés] Korunk Petroniusa

Fellini a Satyriconnal valójában kora társadalmáról is véleményt mond, arról a világról, amelyben a valódi értékek, a régi erkölcsök veszni látszanak, s a pénz diktál (pl. Eumolpos testét a végakarat szerint megeszik az örökösök, hogy megkapják az örökséget). Mindenki a mának él, múlandó örömöknek, a test pillanatnyi gyönyöreinek adja át magát: senki nem törődik se a múlttal, se a jövővel. Ebből a szemszögből nézve a Fellini-Satyricon egy trilógia középső darabjaként is értelmezhető. Előzménye az Édes élet (1960) – melynek kapcsán Fellinit már akkor korunk Petroniusának is nevezték –, folytatása pedig a Fellini-Casanova (1976).