Jókai-kódex
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
A Jókai-kódex (Ehrenfeld-kódex), a tulajdonképpeni legrégebbi magyar nyelvű könyv, a benne található Szent Ferenc legendája pedig a magyar nyelvű elbeszélő irodalom első emléke.
Kis negyedrét alakú, 162 lapos, csonkán fennmaradt papírkódex, amelyet dr. Ehrenfeld Adolf bécsi jogtanácsos 1851-ben Nyitrán fedezett fel tanuló korában, meglehetősen érdekes módon: osztálytársai az osztályban régi könyvekkel dobálóztak, és megdobták őt az egyik könyvvel. Ő látta a könyvön, hogy igen régi, és tanulótársával három új könyvért elcserélte. Tanulmányait 1851 szeptemberétől Bécsben folytatta, ahol bemutatta a kódexet tanárának, Homoky Ignácnak, aki a könyv értékét azonnal felismerve elküldte azt Pestre Toldy Ferencnek, aki lemásolta azt, s 1862-ben bemutatta a Magyar Tudományos Akadémiának. Ehrenfeld halála után az örökösök felkínálták a könyvet a Magyar Nemzeti Múzeumnak, ám olyan magas árat kértek érte, amit az nem tudott megfizetni. A kódex így Londonba került árverésre, amikor is a magyar országgyűlés attól félve, hogy elvész a mű, megszavazta az 1000 font kikiáltási árat, illetve további 450 fontot „egyéb kiadásokra". A művet 1925-ben, a Jókai-centenárium évében nevezték el Jókai-kódexnek. Ma az Országos Széchényi Könyvtár tulajdona.
A kézirat elejétől a végéig egyetlen kéz írása. Készülésének évét nem lehez pontosan meghatározni, írásképe alapján a 15. század második negyedéből származhat, de nyelvezete ennél régiesebb. Tartalma Assisi Szent Ferenc élete, s mint a szövegben sűrűn előforduló latinizmusokból látszik, határozottan latinról fordították magyarra. A latin Ferenc-legendának egy 16. századi velencei kiadása, „Speculum vite Beati Francisci et Sociorum eius" címen (1504) tartalmában megegyezik a Jókai-kódex-szel.
Rendkívül fontos a kódex szókincse, ugyanis számos mára kihalt szó található meg benne, amelyeket részben röbbi nyelvemlékünk sem ismer. Csak itt fordulnak elő: „hogyhana" (mintha), „leuzat", „lewzat" (botrány), „csittenet"m „csittehenet" (hallgatás).
Írásképére jellemző, hogy az „i" hangot rendszerint „y"-al írja, az „ö" és az „ü" között nem tesz különbséget, s az „f" hangzót néha minden jelentőség nélkül megkettőzi („fferencz", Ferenc, „ffarkas", farkas stb.)
[szerkesztés] Források
Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig (Budapest, 1894)
Based on work by