Jean-Luc Godard

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Jean-Luc Godard (Párizs, 1930. december 3.) francia-svájci filmrendező.

Tartalomjegyzék

1 Élete
2 Új hullám
3 Godard művészete
4 Késői Godard
5 Filmjei
6 Külső hivatkozások

[szerkesztés] Élete

Godard azon kevés filmrendező közé tartozik, akik képesek újra és újra megújulni. Nem csak a hatvanas évek nagy korszakának volt meghatározó alakja, de a mostanában készült filmjei is a filmművészet élvonalába tartoznak, nem csupán halovány utánérzései a régieknek. Godard késői filmjei legalább olyan izgalmasak, frissek és újszerűek, mint a hatvanas években rendezett munkái.

Egy régi anekdota szerint az egyik cannes-i filmfesztiválon egy hosszas vita végén Henri-Georges Clouzot a következőt kérdezte Jean-Luc Godard-tól:

– Azt ugye azért Ön is elismeri, hogy egy filmnek kell, hogy legyen eleje, közepe, vége?!

– Hát persze! Csak nem feltétlenül ebben a sorrendben.

Filmrendezőktől a legritkább esetben fél valaki: Charles Chaplin neve is inkább hisztérikus dührohamot, mint félelmet váltott ki a Führerből. Az ellenkezőjére már inkább van példa, a filmtörténet másik legnagyobbja, Eisenstein például falfehéren várta a vetítő előtti folyosón a népek bölcs atyjának lesújtó pillantását. Jean-Luc Godard szerencsésebb korban él, mint nagy elődei, ö maga ezt a világért sem ismerné el, vagy ha titkon elismeri, valószínűleg iszonyú szerencsétlenségnek tartja. „Ki fél Godard-tól”? – kérdi a Nouvel Observateur cikkírója, s maga sem tud igazán felelni figyelemébresztő kérdésére. Talán azért nem, mert manapság azt sem lehet pontosan tudni, hogy kicsoda ez a Jean-Luc Godard...

[szerkesztés] Új hullám

Volt egyszer egy francia új hullám. Még az eredeti kifejezést: Nouvelle Vague, még ezt is tudta minden valamirevaló mozinéző úgy a hatvanas évek elején. Alain Resnais, François Truffaut, Claude Chabrol, Éric Rohmer, Jacques Rivette, Louis Malle, Jacques Demy, Agnes Varda, s főként persze Jean-Luc Godard, a legújítóbb, a legszokatlanabb, a legforradalmibb. Az elavult klisékkel dolgozó „papa mozijának”, a fáradt francia álmocskagyárnak még ideje sem volt félni tőlük, olyan hirtelen és olyan gyorsan diadalmaskodott ez a Filmmúzeum vetítőtermeiből, friss hangvételű művészeti lapok szerkesztőségeiből, filmklubokból jött társaság. Nem volt ez „iskola”, még csak „nemzedék” sem, de néhány filmjükkel megújították a francia kinematográfiát, s jótékonyan pezsdítették meg szerte a világon a film állóvizét. Még Brazíliában, még Csehszlovákiában, s persze Magyarországon is hatottak: sokan utánozták őket, néhányan meg – más társadalmi környezetben – úgy tudtak nyomokba lépni, hogy jobb, mélyebb, zaklatóbb filmeket rendeztek náluk.

[szerkesztés] Godard művészete

Godard a filmnyelv egyik legszabadítóbb forradalmára volt, több mint újító. Nála másképpen szólaltak meg a színészek, mint addig, más szöveget mondtak, mint addig, a történet semmiféle addig érvényes szabálynak nem engedelmeskedett, s a képek, a jelenetek furcsán, bakugrásszerűen, saját logikával, majdhogynem fejen állva követték egymást. Hosszú feliratokat meg hosszan elmondott filozófiai traktátusokat iktatott filmjeibe. Ott volt a francia film rongycsomóvá gyűrött, limonádéval cukrozott alapközhelye: a párizsi utca meg a bisztró. Godard kamerája rögtön élővé varázsolta, rögtön friss titkokat, lappangó veszélyeket és szeles tavaszt mutatott be. Másként mozgott ez a kamera, másként, más ritmusban álltak össze a „snittek”, mint előtte. Ma is tanítják jobb főiskolákon a Kifulladásig nagy találmányát, vagyis azt, hogy a rendező „belevágott” azonos, fix beállításba, s persze nem „ellensnittet”, szokványos és álmosító „vágóképet”... ellenkezőleg: ugyanaz a beállítás folytatódott, apró, ritmust adó, formateremtő zökkenéssel. Ott voltak az amerikai tucat detektívregények, melyekből Godard meg Truffaut az algériai háború gyötörte Franciaország hangulatát, a hatvanas évek elejének társadalmi igazságait, feltáratlan új összefüggéseit villantották fel, mint a Lőj a zongoristára! vagy a Bande à part (Külön banda). Ott voltak a megunt, közhelyes krimi- meg giccshistóriák, mint a sodródó és elhulló prostituált – ebből csinálta meg Godard az Éli az életét, az új hullámok – minden új hullám – egyik alapfilmjét. S ott volt Truffaut Négyszáz csapásának egykori csodagyereke, Jean-Pierre Léaud, aki épp egy Godard-filmben, a Hímnem-nőnemben adta a legtöbbet önmagából.

Godard hatalmas vitafórumot teremtett, minden filmjében vitatkoztak, és minden filmje után vitatkozni lehetett volna.

68/69 után Godard eltűnt. Majdnem belehalt egy autóbalesetbe. Visszavonult a filmgyártástól. „Tanulják meg új nevemet – rikoltotta, amikor előbukkant –, a nevem Godard-Gorin!” Gorin – ez a név egy valóban létező személyt jelölt, egy marxista-leninista-maoista fiatalembert, akivel, s csoportjával közösen Godard évekig gyártotta a csak maoista klubokban játszott 16 milliméteres politikai rövidfilmjeit.

Godard hitt abban, amit csinál: Palesztinában burnuszos (vagy harisnyaálarcos) harcosok között tűnt fel, nevét Maóra esküvő balos lapok írták hátsó oldalukra, nevét törölték a producerek. Godard ekkor épp ezt akarta. Nyilatkozott, beszélt mindenről: politikai harcról, kizsákmányolásról, Brechtről, sztálinizmusról.

[szerkesztés] Késői Godard

Amikor, "Gorin-Godard korszaka" végén, mégiscsak bemutattak a párizsi mozik egy filmjét, a korabeli néző nemcsak a film kudarcának lehetett tanúja, hanem Godard hívei kétségbeesett reakcióinak is. A film: Kettes szám valóban meglehetősen primitívnek bizonyult: maga Godard beszélt benne vagy félórát érdekesen, de összefüggéstelenül, aztán szereplői folytatták – munkanélkülit játszott a legtöbb, sok üres szóval. A maroknyi Godard-ból kiábrándult hívek pedig? Hát igen, ők valahogy úgy festettek, mint ugyanalkkor Pesten a Csillagosok, katonák egykori szenvedélyes hívei: szomorúan.

Mindez talán bizonyítja, hogy milyen nehéz megközelíteni Jean-Luc Godard 1968 után készített alkotásait.

Jean-Luc Godard utolsó korszakában (1979 után) készült filmjeire általánosan jellemző, hogy olyan dolgokat próbál meg filmrevinni, amik filmrevihetetlenek. Ezen korszakában keletkezett művei mind esszéfilmek, de már nem a korai korszakában megalapozott (Éli az életét - tizenkét képben) esszéfilm formanyelvének általa kialakított szabályai szerint, hanem a Gorin-Godard korszak végére kikísérletezett új formanyelven. (E formanyelv különlegessége és egyediségei miatt nem csak a hazai, de a külföldi filmesztéták is tanácstalanul állnak.) Nehezen értelmezhető, külön utakon járó elsősorban önéletrajzi filmeket készít, amelyekben elmondja véleményét a filmről, a filmkészítésről (Passiójáték), a világításról (a Passiójáték c. filmjében pl. a természetes fény filmkészítés során való alkalmazásának lehetőségeit vizsgálja), a filmzenéről (Vigyázat jobbról! - egy mennyei hely a földön), vagyis az életéről, a moziról. Az 1970-es évek közepétől már alkalmazott videó-technikát sem hagyja el, majd mindegyik filmjéhez készít egy vagy több, rövidebb vagy hosszabb videóesszéket. (Ilyenek például a Mentse, aki tudja (az életét) c. film forgatókönyve, A Passiójáték c. film forgatókönyve, Néhány apró megjegyzés az Üdvözlégy, Mária! c. film kapcsán, Levél Jane-nek (ez a Minden rendben c. film főszereplőjéhez Jane Fonda-hoz "szóló" videóesszé) stb.

[szerkesztés] Filmjei

Godard-kisfilmek, 1957;
Kifulladásig, 1960 (Berlini Nemzetközi Filmfesztivál, 1960 – Ezüst Medve);
Az asszony, az asszony, 1961 (Berlini Nemzetközi Filmfesztivál, 1961 – Ezüst Medve);
A hét főbűn, 1961;
RoGoPaG – Agymosás – Emberi viszonylatok, 1962;
Éli az életét – tizenkét képben, 1962 (Velencei Filmfesztivál, 1962 – Zsűri különdíja);
A megvetés, 1963;
A kis katona, 1963;
Csendőrök, 1963;
A világ legnagyobb szélhámosságai, 1963;
Egy férjes asszony, 1964;
Külön banda, 1964;
Bolond Pierrot, 1965;
Párizs, ahogyan látja..., 1965;
Alphaville – Lemmy Caution különös kalandja, 1965 (Berlini Nemzetközi Filmfesztivál, 1965 – Arany Medve);
Hímnem-nőnem – tizenöt hiteles tény, 1966 (Berlini Nemzetközi Filmfesztivál, 1966 – Ezüst Medve);
A világ legősibb mesterségei, 1966;
Made in U. S. A., 1966;
Két vagy három dolgot tudok csak róla..., 1966;
Week-end – egy kozmoszban elveszett film, 1967;
A kínai lány, 1967;
Filmszem – Távol Vietnamtól, 1967;
Szerelem és düh, 1967;
Vidám tudomány, 1968;
Egy szokványos film, 1968;
One plus one – Rokonszenv az ördöggel, 1968;
Brit hangok / Találkozunk Mao-nál, 1969;
Pravda, 1969;
Keleti szél, 1969;
Harcok Itáliában, 1969;
Vlagyimír és Rosa, 1971;
Minden rendben, 1972;
Levél Jane-nek, 1972;
Itt és máshol, 1974;
Kettes szám, 1975;
Mi újság?, 1975;
Hatszor kettő – a kommunikáció alatt és felett, 1976;
Két gyermek körben franciaországban, 1977;
A Mentse, aki tudja (az életét) című film forgatókönyve, 1979;
Mentse, aki tudja (az életét), 1979;
Passiójáték, 1981;
A Passiójáték című film forgatókönyve, 1982;
Levél Freddy Buache-nak, 1982;
Keresztneve: Carmen, 1984 (Velencei Filmfesztivál, 1982 – Arany Oroszlán);
Képet váltani – levél a kedvesnek, 1982;
Üdvözlégy, Mária!, 1983;
Néhány apró megjegyzés az Üdvözlégy, Mária! című film kapcsán, 1983;
A detektív, 1984;
Egy kis stúdió tündöklése és bukása, 1986;
Lágy és kemény, 1986;
Végül is hatalmában áll, 1986;
Találkozás Woody Allen-nel, 1986;
Vigyázz jobbról! – egy mennyei hely a földön, 1987;
Lear király, 1987;
Mind elmentek, 1988;
A szavak hatalma, 1988;
Az utolsó szó, 1988;
A "Darty"-jelentés, 1989;
Új hullám, 1990
Németország kilenc (új) nulla, 1991;
A felejtés ellen, 1991;
Gyerekjáték orosz módra, 1993;
Jaj, nekem!, 1993;
JLG/JLG – decemberi önarckép, 1994;
For ever Mozart, 1996;
Berlin, a moziváros, 1999;
A szerelem dícsérete, 2001;
A rendezők – Tíz perc: Cselló, 2002;
A mi zenénk, 2004;
Paris, je t'aime, 2006.