Móricz Zsigmond

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Móricz Zsigmond

Móricz Zsigmond (Tiszacsécse, 1879. június 29. – Budapest, 1942. szeptember 4.): író, újságíró, szerkesztő, a 20. századi realista prózairodalom legismertebb alakja.

Tartalomjegyzék

1 Életrajza és alkotásainak története
2 Művei
3 Róla elnevezett
4 Külső hivatkozások
5 Forrás

[szerkesztés] Életrajza és alkotásainak története

Móricz a magyar próza egyik legkiemelkedőbb egyénisége. Magyarország egyik legkisebb falujában, Szatmár megyében, az alig 300 lelkes Tiszacsécsén, a falu talán legkisebb házában született. A családi emlékezet szerint 1879. június 29-én, Péter-Pál napkor, a parasztság ünnepén született, az anyakönyvi bejegyzések szerint azonban július 2-án.

Édesanyja, Pallagi Erzsébet „papleány” volt, édesapja, Móricz Bálint pedig parasztlegény. 1878-ban kötöttek házasságot. Egy év múlva született meg első gyermekük, majd hét fiú és egy lány. Az író közvetlen ősei között urak is voltak, de ő mégis a szegények pártjára állt, ott találta meg az igazságot. Minden személyes érdek nélkül, lelkiismeretből vállalta a szegények szövetségét.

Móricz sokszor írt szülei házasságáról, mert ő is úgy látta, hogy „ebbe a házasságba két olyan ember került össze, akiket semmiféle Isten nem szerkesztett egymás számára”. Pallagi Erzsébet a régi parókiák hagyományait megőrizve „bevezette” a Móricz-házban az olvasás létszükségletét. Fiait Petőfi- és Kisfaludy-versekre tanította. Móricz Bálint hiába vett el úrilányt, karakterében mégis felfelé törő, szilaj paraszt maradt, akinek a vérében volt a szabadság, a vakmerőség és a munka láza.

A tiszacsécsei ragyogás azonban nem tartott sokáig, mert Móricz édesapjának vállalkozásai egy idő után kezdtek balul végződni, vízimalmát elsöpörte a tavaszi jégeső, az adósságára vett tüzesgép felrobbant és mindezek megtérítésére ment rá a háza és a földje. Csécsén már nem maradhatott tovább, búcsúzni kellett a papi tisztességet árasztó háztól. 1884-ben a Szabolcs vármegyei Prügyre költöztek. Prügy a szenvedések földjeként szerepel Móricz Zsigmond emlékezéseiben. Sokszor előfordult, hogy a család az éhezők listájára került, de az édesapa az utolsó percben mindig meghozta az éhségtől megmentő zsák krumplit.

Az édesanya törékeny kis asszonyka volt, mégis erős feleségnek bizonyult, kettejük ereje és kitartása árán érkezhetett végül is az egész család az értelmiségbe, elkerülve a paraszti sorsot. Majd a család elsőszülött fia, Móricz Zsigmond 1890-ben a Debreceni Református Kollégiumban megkezdte gimnáziumi tanulmányait, ahol három gimnáziumi osztályt végzett el. Közben a prügyi házuk leégett, ezért a szülők 1892-ben Sárospatakra költöztek. A Sárospataki Kollégium Gimnáziumában végezte Móricz a negyedik és az ötödik osztályt; itt sokszor került összeütközésbe a kollégium megrekedt szellemiségével, de innen mégis hozott egy érzületet: a kuruc 48-as érzésvilágot, mely sokáig színezte látását.

1897-ben a kisújszállási gimnázium tanulója lett, nagybátyjánál, Pallagi Gyulánál, a gimnázium igazgatójánál lakott. Itt fejezte be középiskolai tanulmányait (1899-ben érettségizett). A gimnáziumnak nem voltak nagy hagyományai, Móricz innen a mozdulatlanság élményét hozta, és adalékokat a majdani dzsentriregényeihez. A kálvinista és ekkoriban mélyen vallásos író számára az érettségi után a „lélekvergődés” esztendei következtek: 1899-ben beiratkozott a Debreceni Református Teológiára, majd fél év után átiratkozott a jogra, de itt az alapvizsgákig sem jutott el.

1900-ban Pestre érkezett, ahol barátai és ismerősei „beszerkesztették” egy újsághoz. Nagy kedvvel kezdte az újságírást, mivel fényes nevek, a legjobb írók voltak a szerkesztőségben, de őt tehetségtelennek tekintették. Szépirodalmi kísérleteit olvasás nélkül dobták a papírkosárba. Éppen hogy megtűrték, beosztották segédnagyapának: válaszoljon a vidéki gyerekek leveleire, s tudósítson a tudós társaságnak üléseiről.

1903-ban népköltési útra indult Szatmár megyében, jó két hónapig tartott az első útja. Tíz faluban fordult meg, 764 dalt, 55 játékot, 52 köszöntőt, 49 találós mesét őrzött meg számunkra. Még ötször ment Szatmárba az elkövetkezendő években, s mégis, hatalmas gyűjtéséből egyetlen kötetet sem jelentetett meg. Dalt és mesét is egyre kevesebbet jegyzett, inkább a dalolók sorsára figyelt jobban. A népköltészeti gyűjtőút az írói felkészülés legfőbb iskolájává vált. Az író rájött arra, hogy minden irodalomnál fontosabb az élet, és gazdagabb az élet, és minden dalnál és mesénél a daloló és mesélő: a szenvedő ember. Szatmári útjain érezte meg: minden mesénél fontosabb az élet, s a legkimeríthetetlenebb téma a szegénység mindaddig, míg teljesen meg nem szűnik.

A szatmári utak jó részét már házasemberként járta Móricz: huszonhat éves korában, 1905 januárjában megházasodott. Felesége Holics Eugénia, Janka néven vonult be az irodalomtörténetbe, és több Móricz-regény alakjának ő lett a modellje. Mindenki ellenezte a rokonságból a házasságot, de a fiatal pár szerette egymást. Eleinte a szegénységen kívül nem is volt baj a házassággal. A férj elhalmozta feleségét szeretetével, rajongásával, de a feleség is remek társnak bizonyult. Majd a boldog szerelem vívódó, marakodó ellenkezéssé változott, melynek a végén – huszonegy évi házasság után – Janka kettétört. Móricz meghódította műveivel az országot. Jankán sohasem volt hatalma. Felesége szembeszállva „a természet megszokott rendjével”, húsz év után is az első pillanat szerelmét követelte. Nem is volt más vigasztalása, csak az írás. Írásban próbált megbirkózni a házasság feladta nagy problémákkal is. A Sári bíróban kettejük vitáit is kiteregeti idegen szemek előtt, leghatalmasabb művét, az Erdélyt részint a férfi és nő problémájának tudományos boncolásául szánta. Janka és Móricz nem voltak egymásnak valók, nem tudták egymást boldoggá tenni, de mégiscsak együtt kerültek az élet csúcsára. Janka, mint ember, Móricz, mint író. Felesége halála után írja: „Én Janka nélkül nem lettem volna az, aki lettem. Nekem sokszor úgy tűnik fel, hogy mi ketten egy életet teljesen befejeztünk, s az én életembe nem jöhet több nő.” Nem is jött; akik jöttek, nem felejtették Jankát. Az első feleség képét haláláig tárcájában hordta.

1908-ban, gyermeke halála után írta meg a Hét krajcár című novellát, amely az írói pályája szimbólumává nőtte ki magát. Ebben fogadta először leereszkedő szánakozás nélkül testvérré a koldust, a szenvedő embertársat. A Hét krajcár korszaknyitó jelentőségű Móricz művészetében és a magyar novella történetében is. Ez a mű Ady Endre holtig tartó barátságát és az új irodalom munkásainak bátorító, melengető figyelmét hozta. Neve, mely eddig legfeljebb enyhe gúnnyal került szóba a kávéházakban, egyre inkább elismerően, várakozóan csengett.

Most már minden könnyen ment: novellás kötetét korrigálta, s újra írta regényét, a Sáraranyt. Pihenőóráiban egy színdarab tervével játszott, három nap alatt megírta a Sári bírót, majd színdarabját fényes sikerrel játszották a Nemzeti Színházban a legnagyobb színészek, mint például Blaha Lujza és Újházi Ede.

Móricz így vall barátjáról, Ady Endréről: „Ady nélkül nem született volna meg az újmagyar irodalom, és aligha győzedelmeskedett volna viszonylag széles körben a forradalmi gondolat.” Móricz Zsigmond viszonylag későn került Ady költészetének varázskörébe. 1909-ben egy nyári estén fogtak először kezet, a Bristol teraszán, Móricz ezt a pillanatot is megírta: „Azt érzékeltetni nem lehet, azt a néma kézfogást, ahogy Ady két kézzel megfogta, szívére emelve kezemet. Ahogy nagy, dióbarna szemével, hálával, és boldogsággal, és szerelemmel beléolvadt. Egy király könyörgése volt az: fogadj királyságodnak szívébe.” Barátságuk alapja a magyar nép szeretete, a jövendő akarása. Barátságuk ezért lehetett életre szóló. Soha nem zavarta személyi ellentét vagy elvi különbözés. A Nyugat 1911-es Móricz-estjén ő akart konferálni, de közben megbetegedett és verset küldött maga helyett (Levélféle Móricz Zsigmondhoz).

Móriczot is ugyanazok a sejtelmek kínozták, mint Adyt, s ugyanaz a hit éltette, amit Ady így fogalmazott: „a magyarság szüksége és érték az emberiség s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára. Tenni kell, cselekedni, nagyot és szépet (és) emberit: magyart. Demokratikus átalakulás kell hát; a nemzet sorsát a dolgozó osztályokhoz kell kötni: a jövőt a szomszédos népekkel együtt kell kimunkálni.”

Sárarany

A korabeli magyar sors gyökeréig leásó, s az író személyes líráját oly hévvel kinyilatkoztató mű.

A Sárarany problémája A mostoha körülmények között elsikkadó népi tehetség sorsa, amely már eddig is sok írót foglalkoztatott. Turi Danihoz hasonló paraszti hőst, a paraszti élet problémáját a Sárarany világosságával megrajzoló művet aligha ismer 1910-ről az európai irodalom. A Sárarany idején Móricz már tudta, hogy a „nép” fogalma „egy mesterséges korlátokkal mélyebb régiókba szorított emberi rétegről ad hírt.” Hogy a nép éppúgy tele van tehetséggel, mint bármely más társadalmi réteg, de tehetsége nem juthat a felszínre, nem alakulhat át cselekvő energiává „mert hiányzik a kulturális kiképzés”. Ez az érzület kapcsolja egyre jobban a szegénység világához; s ez az érzület tartja mindvégig a szegénység közelében. Móricz szerint nem konzerválni kell a paraszti életmódot, nem kell az urakkal összeházasodni, hanem föld kell, jog kell és kenyér, rábízni a parasztra sorsa irányítását.

Az Isten háta mögött

A falu megírása után a kisváros megírására vállalkozott Móricz. Úgy érezte, hogy a magyar falu életénél is kibírhatatlanabb a magyar kisvárosé. Megírja Az Isten háta mögött című művét, amely a legtökéletesebb Móricz-művek egyike. Talán nincs is könyv, amely néhány oldalon olyan tökéletesen fejtené meg a kisvárost. Az Isten háta mögött tehát a Sárarannyal rokon, az „új magyar idillt” festi, a változás igényével. Az író fölényes, tárgyilagos ábrázolásra törekszik.

Jószerencsét

Majd Móricz terveket szőtt, amelyek lélegzetelállítóan szépek voltak: a dzsentriről és az értelmiségről tervezett regényt, és egy tizenkét kötetes művet 1848-ról, s ekkor jött az első világháború, ami felrobbantotta a terveket. A Jószerencsét című regényét hatalmasnak szánta, az egész háború előtti Magyarország képét akarta megrajzolni benne, de a háború miatt nem tudta befejezni és csonkán adta ki a háború után 1924-ben.

Szegényemberek

Móricz nevéhez fűződik a magyar irodalom legnagyobb háborúellenes elbeszélése, a Szegényemberek is. Ez az írása 1916-ban jelent meg, amely ma is döbbenetes erejű olvasmány.

Móriczot reménytelenségéből, mint annyi kortársát, az 1918-as magyar polgári forradalom emelte fel. Tovább szerkesztette a Néplapot, tagja lett az Írói Direktóriumnak és az Írók Szakszervezete Végrehajtó Bizottságának. Regényt tervezett Dózsáról és a somogyi termelőszövetkezetekről. Az írót a forradalom bukása megrendítette, de 1919 arra is megtanította, hogy az úri világ nem szilárd, s a nép felnőtt saját sorsa irányítására. A forradalom után Móriczra is nehéz sors várt, a forradalomban való részvételéért támadták a kurzus hatalmasai. A Petőfi Társaságból és a Kisfaludy Társaságból kizárták; szuronyos csendőrök kisérték a kihallgatására. Írásai közlésére csak a Nyugat vállalkozott. A kialakult új helyzetben magára hagyatottnak érezte a magyarságot, s a jövőt a nemzeti összefogás útján, a jóságon és a munkán keresztül vélte megteremthetőnek. 1930-ban megírja a Rokonok című művét, ezzel lezárult munkássága második szakasza.

Légy jó mindhalálig

A forradalom után először a Légy jó mindhalálig jelent meg, 1920-ban. Kritikai realista műként és a legjobb gyermekregényként szokták méltatni, noha a forradalom hatására íródott. Ez a műve a válságba hullott író legszenvedélyesebb vallomása és fájdalma, a gyermek sorsába vetítve. Folytatása, a Forr a bor 1931-ben jelent meg.

Pillangó

1924-ben született meg, élete különösen nehéz fordulópontján a Pillangó című könyve, amelyet szinte legkedvesebbnek tartott. A műben a személyes vágy és a szegénység életrevalóságáról szóló kapcsolat, vallomás olvad egybe, nem nagy problémákkal birkózó mű.

Tündérkert

Móricz történelmi regényében a Tündérkertben a bukott forradalmak utáni magyarságnak próbált utat keresni. A Nyugat 1921-ben kezdte közölni, könyv alakban 1922-ben jelent meg. A második és harmadik kötet lassabban született meg. A nagy fejedelem című második és a harmadik kötet is 1934-ben készült el. 1935-ben megjelent a három kötet együtt Erdély címmel.

Kivilágos kivirradtig

Dzsentritémájú regényei közül talán a Kivilágos-kivirradatig a legtökéletesebb. 1924-ben írta, az ellenforradalom „stabilizálódásának” idején. Művészileg talán a legharmonikusabb Móricz-regény.

Úri muri

Az Úri murit nem a dzsentri „eltemetésének” a szándékával írta. Arra akart figyelmeztetni, hogy a „magyarság legmagasabb társadalmi rétege” elpusztul ha nem talál vissza a céltudatos, építő munkához. A dzsentrin keresztül szinte teljes képet kapunk a félfeudalizmusban rekedt magyar társadalom életéről. Az Úri muriban még láng lobog, tragédiába hajlanak a sorsok, s az író maga is szánja a pusztuló dzsentri életeket.

Forró mezők

Következő regényében egyre kevésbé látta tragédiának a sorsukat: a szabolcsi urak világából hozott élményeket a Forró mezőkben írta meg, ezt a művet már detektívregénynek formálta.

Rokonok

1930 nyarán írja meg a Rokonokat, amely az úri világ halálos ítéletét megfellebbezhetetlenül hirdeti. Ez a műve azt hirdeti, hogy aki sorozatosan megalkuszik, annak értékes vonásai elkopnak, s a „nyilvános gazemberré”, a „született gazok közé” kerül.

Közben felesége 1925-ben meghalt és 1926-ban Móricz házasságot kötött Simonyi Máriával.

Barbárok

A korszak nagy novellái között a Barbárok a legjelentősebb. Ez a novella egyszerre fájdalom, vád és kétségbeesés.

Boldog ember históriája

A Boldog ember históriájával egy nép megmaradásáért küzdő eposzát írta meg, a magántulajdon alatt vergődő szegénység honkeresését.

Életem regénye

Az Életem regényében tízéves koráig beszéli el az életét, és máig ez a legteljesebb Móricz-életrajz.

1936-ban megismerkedett Csibével, a külvárosról szóló írásainak ihletőjével. 1937-ben a második házassága is felbomlott és Leányfalura költözött.

Betyár

Móricz az első betyárregényét, a Betyárt 1936-ban írta. A Betyár után Dózsát akarta megalkotni. Azonban nem lehetett, nem akadt vállalkozó a kiadására.

Rózsa Sándor

Régi tervét vette elő, a Rózsa Sándort. Hőst rajzolt újra, népi hőst az emberiség hősét, aki ütött, cselekedett, a szegénység és a haza érdekében. Az igazi betyár regényét, amelyre ifjúságától készült, a Rózsa Sándorban írta meg.

1942. augusztus végén agyvérzés érte és szeptember 4-én meghalt.