Michael Collins (szabadságharcos)
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
- A további jelentéseket lásd a(z) Michael Collins oldalon.
Michael John ("Mick") (Collins (írül: Mícheál Seán Ó Coileáin; 1890. október 16. – 1922. augusztus 22.) ír forradalmi vezető volt, az Ír Köztársaság pénzügyminisztere, az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) hírszerzésének igazgatója, az ír delegáció tagja az Angol-Ír Egyezmény megkötéséhez vezető tárgyalásokon az ideiglenes kormány elnökeként, illetve és az Ír Hadsereg főparancsnokaként.
1922 augusztusában, az ír polgárháború harcai közben meggyilkolták. Valamennyi ír politikai párt elismeri hozzájárulását a modern ír állam megalapításához, különösen a Fine Gael párt követői, akik mozgalmuk alapítójának tartják.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] A korai évek
Sam's Crossban született, a Cork megyei Clonakilty közelében.A család nyolc gyermeke közül a legkisebb volt és a harmadik fiú. Bár legtöbb életrajza szerint 1890. október 16-án született, a sírkövén október 12. áll születési dátumként.
Családja, a muintir Uí Choileáin valamikor a Limerick közelében lévő Uí Chonaill ura volt, de sok ír nemeshez hasonlóan elvesztette birtokát és paraszti szintre süllyedt. 59 hektáros birtokuk mégis módosabbá tette őket és könnyebb megélhetést biztosított számukra annál, ahogy a 19. század végén a legtöbb ír paraszt élt. Michael egyik nővére Marc Celestine néven apáca lett és tanító Londonban.
Édesapja, akit szintén Michael Collinsnak hívtak, az ír republikánus Fenián mozgalom tagja volt, de felhagyott a politizálással és a földműveléssel kezdett el foglalkozni. Hatvan éves volt, amikor elvette a 23 esztendős Marianne O'Brient. Az ifjabb Michael hatéves volt, amikor apja meghalt.
Collins éleseszű, heves vérmérsékletű, sportszerető gyermek és fiatal volt, akinek nacionalizmusát a helyi kovács, James Santry táplálta, később pedig a helyi iskola tanára, Denis Lyons, az Ír Köztársasági Testvériség (Fenian) mozgalom tagja, azé a szervezeté, amelynek Michael később vezetője lett.
Az iskola elvégzése után a 15 éves Michael, mint sokan előtte Írországból és különösen Clonakilty környékéről, Londonba költözött, ahol Johanna ("Hannie") nővérénél lakott.
1906 februárjában letette a brit közszolgálati vizsgát, amelynek során, hogy átmenjen, dicsérnie kellett "a legnagyobb birodalmat", a Brit Birodalmat. Júliustól a posta szolgálatába állt.
Mindez azonban nem lohasztotta le ír nacionalizmusát. Csatlakozott a helyi Gael Atlétikai Szövetséghez, és ezen keresztül az Ír Köztársasági Testvériséghez. A 19 éves Collinst Sam Maguire, a dunmanwayi (Cork megye) protestáns republikánus vezette be az Írország felszabításáért küzdő szervezetbe.
[szerkesztés] A húsvéti felkelés
Michael Collins először az 1916-os húsvéti felkelés során tett szert ismertségre. Szervezési képességei és intelligenciája tekintélyt szereztek számára a szervezetben. Hamarosan Plunkett gróf "pénzügyi tanácsadója lett", aki a felkelés egyik fő szervezőjének, Joseph Mary Plunkettnek az apja volt. Collins a felszabadítási mozgalom mélyáramába került.
Amikor a felkelés 1916 húsvét hétfőjén elindult, Collins Patrick Pearse-szel és másokkal együtt dublini főpostahivatal elfoglalásában vett részt. Katonai értelemben a felkelés, ahogy sokan számítottak rá, csúfos kudarcba fulladt. Sokan mégis ünnepelték a felkelés tényét, azzal érvelve, hogy a véráldozat még több embert térít meg a függetlenség ügye számára. Collins számára inkább a végrehajtás amatőr volta volt szembetűnő: a postahivatalhoz hasonló épületeket még elfoglalásuk esetén is lehetetlen volt védeni, utánpótlással ellátni, sőt még menekülni sem lehetett belőlük. Az angol-ír háború során később Collins mindig igyekezett elkerülni, hogy emberei "ülő célpontot" nyújtsanak, ehelyett előszeretettel alkalmazta a gerilla harcmodort a britek ellen.
Collinst a felkelés sok más résztvevőjével együtt letartóztatták. Csaknem akasztófára került, de végül másokkal együtt a frongochi internálótáborba került. Vezetői képességei itt is megmutatkoztak. Mire a foglyok kiszabadultak, Collins már a Sinn Féin nevű kis ír nacionalista párt egyik vezető alakja volt. A brit kormány és az ír média – tévesen – ezt a pártot tartották a felkelés fő felelősének. A párt részben emiatt is valóban radikalizálódott és gyorsan magába szippantotta a túlélő felkelőket. 1917 októberére Collins a Sinn Féin vezető testületének tagja lett és az Ír Önkéntesek nevű félkatonai szervezet igazgatója. Mindkét szervezet elnöke Éamon de Valera volt.
[szerkesztés] Az első Dáil
Mint a Sinn Féin többi vezetőjét, Collins is jelölték az 1918-as választások során a londoni Parlament alsóháza (House of Commons) tagjának. A túlnyomó többségüket (többeknek kihívója sem volt) meg is választották, köztük Collinst is, aki Dél-Cork képviselője lett. Az Ír Parlamenti Párt megválasztott képviselőitől eltérően azonban a Sinn Féin képviselői nem foglalták el a helyüket a westminsteri parlamentben, ehelyett Dublinban Ír Parlamentet állítottak fel Dáil Éireann ("Írország Gyűlése") néven. Az első Dáil 1919 januárjában a dublini Mansion House-ban ült össze. Ekkor azonban de Valerát és a Sinn Féin más vezetőit letartóztatták. Collins jellemző módon kémhálózata útján előre értesült a letartóztatási tervekről és figyelmeztette a vezetőket, de Valera azonban, szintén jellemző módon, arra beszélte rá őket, hogy hagyják figyelmen kívül a figyelmeztetést. Abban bízott, hogy a letartóztatások jó propagandaeszközt adnának a kezükbe, a végén azonban a letartóztatások után alig maradt valaki, aki learassa az előnyöket a médiában.
De Valera távollétében a Dáil Cathal Brughát választotta meg a Príomh Aire tiszségre (szó szerint miniszterelnök, valójában inkább a Dáil elnöke), akit de Valera váltott fel, miután áprilisban Collins segítségével kiszabadították a Lincoln börtönből.
Collinsnak 1919-ben már többféle szerepe volt. A nyáron az Ír Republikánus Testvériség elnökévé választották (a szervezet elvei szerint ez az Ír Köztársaság de iure elnökének posztját jelentette). Szeptemberben az Ír Önkéntesekből alakult Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) hírszerzési igazgatója lett. (Az IRA neve azt jelképezte, hogy az Ír Köztársaság hadseregének tekintették magukat.) Ekkor már folyt az ír függetlenségi háború: ugyanazon a napon kezdődött, amikor a Dáil összeült, miután IRA önkéntes agyonlőttak két rendőrt, akik egy robbanóanyagraktárt őriztek Soloheadbegben, Tipperary megyében. {Lásd még: Dan Breen}.
[szerkesztés] Pénzügyminisztersége
1919-ben Collins még egy fontos megbízatást kapott: de Valera kormánya, az Aireacht pénzügyminiszterének nevezte ki. A korabeli ír minisztereket persze nem úgy kell elképzelni, hogy beültek egy nagy íróasztal mellé: a háború körülményei közt egy minisztert akármikor megölhették, a minisztériumok inkább csak papíron léteztek, vezetőjük pedig magánházakban dolgozott.
Collinsszal más volt a helyzet: ő valódi pénzügyminisztériumot hozott létre, amely arra is képes volt, hogy az új Ír Köztársaság finanszírozására Nemzeti Kölcsön néven kötvényt bocsásson ki. Ezzel olyan hírnevet szerzett magának, hogy Lenin Dublinba küldte egy képviselőjét, hogy vegyen kölcsön pénzt az Ír Köztársaságtól az Orosz Köztársaság számára. Fedezetnek az orosz koronaékszereket ajánlották. (Az ékszerek egy dublini széfben maradtak és mindenki elfeledkezett róluk, amíg az 1930-as években véletlenül újra fel nem fedezték őket.)
Összegezve már annak a munkának a mennyisége is impresszív, amit Collins elvégzett: speciális osztagot szervezett, a "Tizenkét Apostolt" a brit ügynökök megölésére, nemzetközi hírű kötvénykibocsátást hozott tető alá, vezette az IRÁ-t, sőt magát a kormányt is, amikor de valera az Egyesült Államokba utazott és hosszabb ideig ott tartózkodott, emellett szervezte a kiterjedt fegyvercsempészetet: valóságos egyszemélyes forradalom volt.
Collins és Richard Mulcahy voltak az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) fő szervezői, már amennyire a szétszórt gerillacsoportokat irányítani lehetett. Gyakran Collinsnak tulajdonítják az IRA polgárháborús gerilla akcióegységeinek megszervezését: ebből annyi iagz, hogy részt vett ebben, de a főszervező Dick McKee volt, akit az 1920-as Véres Vasárnap megtorlásaként a britek kivégeztek. Az IRA akcióinak jelentős része a helyi vezetők kezdeményezése volt, a Collins és Mulcahy kifejelesztette taktika és stratégia mentén.
1920-ra, amikor Collins még csak 30 éves volt, a britek akkortájt hatalmasnak számító 10 000 font sterlinges vérdíjat tűztek ki az olyan információkért, amelyek Colins elfogásához vagy megöléséhez vezetnek. Az IRA mozgalmat annyira áthatotta Collins hírneve, hogy "a Nagy Bajtárs" néven emlegették.
Az ír vezetők közt azonban voltak, akikkel Collins ellenséges viszonyba került, főleg ketten: Cathal Brugha, a jóakaratú de középszerű védelmi miniszter, akit katonai ügyekben a pénzügyminiszteri tisztet viselő Collins gyakran háttérbe szorított, illetve maga a Dáil Éireann vezetője, Éamon de Valera.
Egy fegyverszüneti megállapodás után megkezdődtek egy konferencia előkészületei a brit kormányzat és a még el nem ismert Ír Köztársaság vezetői közt. (Az ír államot csak a Szovjetunió ismerte el az írektől kapott kölcsönöket meghálálva, egyetlen más állam sem, beleértve – de Valera és több prominens ír-amerikai folyamatos lobbizása ellenére – az Egyesült Államokat és Sean T. O'Kelly próbálkozásai ellenére a versailles-i békekonferenciát.
De Valera 1921 augusztusában sokak meglepetésére a Dáillal miniszterelnökből köztársasági elnökké léptettette elő magát, hogy a tárgyalások során V. György brit királlyal egyenlő szintű státuszt viseljen, majd bejelentette, hogy mivel a király nem vesz részt a tárgyalásokon, ő is így tesz.
Kabinetje húzódozó egyetértésével de Valera tárgyalódelegációt nevezett ki, amelyet Arthur Griffith vezetett, helyettese pedig Collins volt. Collins, erős nehezteléssel ugyan, mert úgy vélte, de Valerának kellene vezetnie a delegációt, beleegyezett, hogy Londonba utazzon.
[szerkesztés] Az angol-ír szerződés
A tárgyalások végül az Angol-Ír Szerződés, amely elsimerte az ír állam megalapítását, Ír Szabad Állam éven. (A név a de Valera leveleinek fejlécében szereplő Saorstát Éireann ír kifejezés szó szerinti fordítása volt, bár maga de Valera kevésbé szó szerint ezt "Ír Köztársaságnak" fordította.)
A szerződés lehetőséget adott arra, hogy az új állam az Ír-sziget egészét lefedje, az északkeleti hat megye viszont arra kapott jogot, hogy tetszése szerint csatlakozzon, vagy kimaradjon, és ezek a megyék azonnal a kimaradás mellett döntöttek. Erre az esetre számítva elhatározták az Ír Határbizottság felállítását a határ meghúzására. Collins arra számított, hogy [Észak-Írország]] területileg olyan kicsi lesz, hogy gazdaság életképtelensége miatt lehetőség lesz az egységes Írország megeremtésére, mivel az Egyesült Királysággal való egységet pártoló unionisták egy viszonylag kis területre koncentrálódtak Kelet-Ulsterban.
Az Ír Szabad Állam az egyezmény szerint domínium státuszt kapott, kétkamarás parlamentje volt, a végrehajtó főhatalom elméletben a király kezében volt, valójában azonban a Dáil Éirann alsóháza választotta kormány gyakorolta. A Szabad Államnak független bírói rendszere volt, és általánosságban sokkal nagyobb mértékű függetlenséget nyert el, mint amit Charles Stewart Parnell vagy az Ír Parlamenti Párt akartak elérni.
A radikális köztársaságpártiak mégis elfogadhatatlannak tartották az egyezséget, amely köztársaság helyett domíniumi státuszt eredményezett és ahogy a kritikusok akkor mondták, tartalmazta a közvetlenül a királynak teendő hűségesküt is. (A szerződés szövege szerint valójában az esküt az Ír Szabad Államnak kellett letenni, és a szerződés egy a királnyak tett kiegészítő esküről is szólt.)
A Sinn Féinben megoszlottak a vélemények a szerződésről, a Dáil pedig csak 10 napi elkeseredett vita után fogadta el, 64 szavazattal 57 ellenében. A vita során Cathal Brugha azzal kritizált Collinst, hogy nem katonai vezető, a lapok mégis úgy írják le, mint "az ember, aki megnyerte a háborút". Az igazság az volt, hogy Valóban Collins volt az, aki meghatározó szerepet töltött be az IRA harci erőfeszítéseiben.
De Valera a szerződést ellenző frakcióhoz csatlakozott, a szerződésben adott engedmények ellenzékeként. Ellenfelei azonban azzal vádolták meg, hogy előzetes tudomása volt arról: a megkötendő szerződésben szerepelnie kell a korona jogainak. Legkeményebb ellenfelei pedig még azzal is vádolták, hogy szándékosan húzta ki magát a delegációból, mert tudta, hogy a rövid távon a tárgyalások nem vezethetnek el a köztársaság fenntartásához.
A szerződést három parlamentnek kellett jóváhagynia. A brit parlament ezt meg is tette, ahogy a Dáil Éireann is, amelynek hozzájárulására nem jogi, hanem politikai okokból volt szükség, mivel bár a nemzetközi jog és a nemzetközi közösség (valamint a hivatalos brot politika) szerint nem volt parlament státusza, az írek többségét képviselő Sinn Féin gyűléseként döntő jelentőségű de facto szerepe volt az események alakításában. Harmadikként az 1920-as Írország kormánya törvényben a brit parlament által létrehozott Dél-Írország Képviselőházának kellet megadnia a hozzájárulását. A 128 tagú testület, amely 1921-ben létrehozta a "Második Dáilt", szintán jóváhagyta a szerződést, túlnyomó többséggel.
[szerkesztés] Az ideiglenes kormány
Az 1919-ben elfogadott Dáil Alkotmány alapján a Dáil Éireann tovább működött. De Valera lemondott az elnökségről, de csak azért, hogy újraválasztassa magát és az újonan szerzett tekintéllyel megtorpedózhass a szerződést. Csalódott, mert a szavazásban vereséget szenvedett Arthur Griffithtől és Griffith lett az új elnök. Ő Valerától eltérően nem a köztársaság elnökének, hanem a Dáil Éireann elnökének címezte magát. Kormányának, az Aireachtnak a brit jog szerint nem volt alkotmányos státusza és lérejött egy másik kormány is, amely névleg Dél-Írország Képviselőházának felelt.
Ez a helyzet sok furcsasághoz vezetett. A britek szerint törvénye Ideiglenes Kormány Collins vezetésével alakult, aki a kormány elnöke lett (angolul President of the Provisional Government), lényegében miniszterelnök. Ugyanakkor Collins pénzügyminiszter maradt Griffith köztársasági kormányában. Miniszterelnöki beiktatása is furcsán alakult. A beiktatást Edmund Fitzalan-Howardnak, a királyt képviselő írországi Lord Lieutenantnak kellett végeznie, aki formálisan az ír adminisztráció feje volt. E találkozás célja a köztársaságiak korabeli interpretációja szerint az volt, hogy Collins elfogadja Fitzalantól a Dublini kastély feladását, amely a brit adminisztráció székhelye volt. A hivatalos brit alkotmányos elmélet szerint Collins azért találkozott Fitzalannal, hogy "kezet csókoljon" (ez volt a korona miniszterei beiktatásának hivatalos elnevezése).
Egyes források szerint Collins hét percet késett a ceremóniáról, és emiatt Fitzalan megfeddte. Collins így válaszolt: „Önnek hét percet kellett várnia, de nekünk hétszáz évet.”
A szerződés nagy vitákat váltott ki Írországszerte. Először is, Éamon de Valera amiatt háborgott, hogy Collins az ő és kormánya előzetes hozzájárulása nélkül írt alá megegyezést. Ugyanakkor a szerződés tartalma is vitákat gerjesztett. De Valera és a köztársasági mozgalom sok tagja nem fogadták el, hogy Írország a Brit Birodalom domíniuma maradjon és a szimbolikus esküt a brit uralkodónak. Vitás kérdés volt az is, hogy a brit királyi flotta megtarthatta a dél-írországi szerződéses kikötőket. Mindkét pont azt a veszélyt vetette fel, hogy a Birodalom ellenőrzést gyakorolhat az ír külpolitika felett. A Dáil tagjainak jelentős része ellenezte a szerződést és végül csak vékony többséggel, 64-57 arányban fogadták el, 1922. január 7-én. Ennél is vészjóslóbb volt és még a polgárháború veszélyét is felidézte, hogy az IRA többsége is ellenezte a szerződést.
Visszatekintve már furcsának tűnhet, hogy Írország tényleges kettészakadása az Ír Szabad Államra és Dél-Írországra kevésbé volt vitatott kérdés. Ennek egyik oka az lehetett, hogy Collins gerillaháborút készített elő az északi állam ellen. 1922 első hónapjaiban IRA egységeket küldött a határhoz, az északi IRA egységekhezk pedig fegyvert és pénzt juttatott el. Május-júniusban Collins és Liam Lynch szerződésellenes és a szerződsét pártoló IRA egysége együttes részvételével offenzívát indított. Június 3-án brit nyomásra ezt lefújták. Collins közleményben tudatta: „A 26 (dél-írországi) megyéből sem a hivatalos irányítás alatti (szerződéspárti) csapatok, sem az IRA vezetői alatti 8szerződésellenes) erők ne támadják meg a hat megye (északír) területét.” A határ mentén mégis folytatódtak a kisebb csatározások. Ennek csak akkor szakadt vége, amikor délen kitört a polgárháború, de ha Colins életben marad, valószínűleg teljes erejű gerillaoffenzívát indított volna az észak ellen. Emiatt a legtöbb északír IRA egység Collins mellett állt és a polgárháborúban sokan délre húzódtak, hogy az Ír Szabad Államot támogassák.
A polgárháború 1922. júniusi kitörése előtti hónapokban Collins elkeseredett próbálkozásokat tett, hogy enyhítse a nemzeti mozgalomban keletkezett szakadást és megelőzze a testvérháborút. De Valera, a szerződés ellenzője, támogatóival együtt kivonult a Dáilból. Collinsnak végül siekrült tető alá hoznia egy paktumot a Sinn Féin szerződéspárti és szerződésellenes szárnya között, amely szerint a Szabad Állam első szabad választásán együtt indulnak és utána koalíviós kormányt alakítanak.
Collins azt javasolta, hogy a Szabad Államnak legyen köztársasági alkotmánya, amely nem tesz említést a brit királyról, ugyanakkor el sem ítéli a szerződést. Ez a kompromisszum csak a legvehemensebb köztársaságpártiak számára volt nem elfogadható. A katonai egység szavatolására a két szárny képviselőiből "hadseregújraegyesítő bizottságot" hozott létre. Erőfeszítéseket tett azért is, hogy az általa vezetett titkos Ír Köztársasági Testvériség győzze meg az IRÁ-t is, hogy elfogadja a szerződést. A britek azonban gazdasági blokáddal fenyegetőzve megvétózták a javasolt köztársasági alkotmányt, azzal érvelve, hogy jószándékkal írták alá a szerződést és annak megváltoztatására nincs mód. Erre az IRA szerződésellenes erői akciókkal válaszoltak, ami harcokhoz és végül polgárháborúhoz vezetett.
)
Based on work by