Ostor
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Az ostor egy fa nyélből és ráerősített szíjból álló eszköz, mely elsősorban állatok terelésére, illetve fegyverként szolgált. Megfelelően használva jellegzetes csattanó hangot ad ki. Ennek oka, hogy az ostor végén lévő sudár 330m/s sebesség fölé gyorsul, így egy hangrobbanás keletkezik. Ez volt az első ember alkotta eszköz, mely átlépi a hangsebességet.
Tereléskor elsősorban hangját használták, nem a jószág megütése volt elsődleges célja.
[szerkesztés] Fajtái
Két alaptípusa van: rövid nyelű, amelyet pásztorok, valamint egy hosszú nyelvű, amelyet a szekerező-kocsizók használtak, és béresostor néven is ismert.
A pásztorok által használt rövid nyelűt nevezik nehéz ostornak, kancsikának, korbácsnak is, bár legelterjedtebb és szaknyelvi neve a karikás. Utóbbi név onnan származik, hogy e típusú ostort gyakran – bár korántsem általánosan – forgó karika közbeiktatásával erősítik a nyeléhez. A karikást leginkább a csikósok használják, mesterségük jelvénye, címere, de más pásztorok is alkalmazzák. A karikás faragással, szíjfonatokkal, sallangokkal, pillangókkal díszített. A karikás sok részből tevődik össze, s tájanként igen változatos az egyes részek elnevezése. Általánosnak mondható a nyélhez erősítő szíjkötés neve: a telek. A karikás derekát kötél köré 6, 8 vagy 12 vékony szíjból, ágból fonja a pásztor. Az ehhez csatlakozó csapó egyes szíjból áll, a csapó végére kerül a sudár, ami a cserdítéskor a durranó hangot adja.
A szekerező, kocsizó béresostor egyszerűbb, nyele nemcsak hosszabb, hanem vékonyabb – a karikással szemben –, a nyél is hajlékony. A kocsizó ostor szíjból, az ökörhajtó ostor általában kenderkötélből készült. A négy-hatökrös szekerekhez különösen hosszú nyelű ostort használtak, mint Petőfi mondja: „Két öles a nyele, három a kötele”.
Based on work by