Szarkofág

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A szarkofág görög eredetű szó, magyar megfelelője: húsevő. A koporsónak a római császárkor idején felbukkanó elnevezése. Valamennyi ókori népnél használatos volt, kivéve azoknál, amelyek halottaikat elégették. Anyaga, formája, díszítése igen változatos volt. A legegyszerűbb a kőből, agyagból vagy fából készült láda, amely sok esetben a mindennapi életben is használatos ládák formáját utánozta. Ebből kiindulva az ókorban három fő típusa alakult ki. Az ókori Egyiptomban általánosan használt antropoid szarkofág az emberi test, illetve egész pontosan a leplekbe burkolt halott formáját követi, az arcot maszkformában, a többi testrészt elnagyoltan jelezve. Ez a forma Egyiptomból a föníciaiak által lakott területekre is átterjedt. A ház, illetve templom alakú szarkofágok Kis-Ázsiában voltak használatosak. A szokás alapja az a törekvés volt, hogy a halottnak a sírban is a megszokott házformát adják lakhelyül, illetve ennek továbbfejlesztéseként a heroizált halottat templom alakú koporsóba temessék. A harmadik fő típus a kliné, illetve ágy formájú szarkofág. Ez részben a halottas ágyat, részben pedig a lakomáknál használatos klinét utánozta. Leginkább az etruszkok közt terjedt el, ahol a szarkofág tetején rendszerint az elhunyt fekvő vagy lakomázva heverő szobormását helyezték el. A három típus később keveredett.

A szarkofágok díszítése rendszerint a halotti és a túlvilági elképzelésekkel állt kapcsolatban. A szarkofágkészítés virágkora a római császárkor volt, amikor a 2.–4. században általánossá vált a reliefdíszes márványszarkofágokba való temetkezés. A római szarkofágok faragott domborművei rendszerint görög mintákat követő mitológiai jeleneteket, szimbolikus alakokat, ritkábban a halott életével kapcsolatos témákat ábrázoltak.

[szerkesztés] Források

• Művészeti lexikon (Akadémiai kiadó, Budapest, 1965)