Római Birodalom
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
| Az Ókori Róma kormányzata | |
|---|---|
| Római Királyság | |
| Római Köztársaság | |
| Római Császárság | |
| Principatus | Dominatus |
| Nyugatrómai Birodalom | Keletrómai Birodalom |
| Magistratusok: | |
|
|
| Különleges magistratusok: | |
| Egyéb tisztségek, címek: | |
|
|
| Politika és jog: | |
|
|
| szerkeszt | |
A Római Birodalom (latinul Imperium Romanum) az ókori Róma által létrehozott államalakulat volt a Földközi-tenger medencéjében. Örökségét közvetlenül a Keletrómai (Bizánci) Birodalom vitte tovább, de kulturális hatásai a mai napig érezhetőek az európai élet számos területén.
Római Birodalomról kétféle értelemben beszélhetünk. Amennyiben a birodalmiságot önálló államszervezeti jelenségként fogjuk fel, kritériumainak a rómaiak állama a Kr. e. 3. századra már megfelelt, miután egyesítette Itáliát, és „külföldön” (a Földközi-tengeren, az Ibériai-félszigeten és a Balkánon) kezdett hódítani. Amennyiben a birodalmat pusztán a császárság szinoním kifejezésének tekintjük, úgy Római Birodalomról Augustus principatusának kialakításától, szorosan véve Kr. e. 27-től beszélhetünk. Maguk a rómaiak az általuk meghódított területekre már a köztársasági államforma idején is alkalmazták az Imperium Romanum („római imperium”) kifejezést.
A Római Birodalom legnagyobb kiterjedése idején (Traianus) a birodalom kb. 2 300 000 km² kiterjedésű hatalmas szárazföldi területet uralt. Ekkor a rómaiak kezében volt Itália, az Alpok, a Duna legalább egyik partvidéke végig a folyam mentén, a mai Franciaország, Nagy-Britannia nagy része (Anglia, Wales és Dél-Skócia), az Ibériai-félsziget, Észak-Afrika a mai Marokkótól egészen Egyiptomig, a Közel-Kelet egészen Mezopotámiáig, Kis-Ázsia, a teljes Balkán és a Kárpát-medence nyugati és keleti része, illetve függő területek a Fekete-tenger északi partvidékén. Ezzel a Római Birodalom Nyugat-Eurázsia lakosságának kb. a felét foglalta magában és az ókori közel-keleti, európai, illetve afrikai birodalmak történetében a legnagyobb kiterjedésű volt, amit csak a Hun Birodalom múlt felül az ókor legvégén.
A Római Birodalom maradandó hatást gyakorolt a nyugati civilizációra, a kultúrára, vallásra, politikai fejlődésre és művészetre. A birodalom egészében elterjedt hivatalos nyelv, a latin köznyelvi változatából (az ún. vulgáris latinból) alakultak ki Európa újlatin nyelvei, az olasz, francia, spanyol, katalán, portugál galíciai és a román. A többi európai nyelv is nagyszámú latin jövevényszót tartalmaz. A római jog képezi a modern európai jog alapjait.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Előtörténet
[szerkesztés] Az ókori Itália népei
Fő szócikk: Az ókori ItáliaItália területét Róma felemelkedése előtt számos különböző nép lakta. Az indoeurópai bevándorlás előtt honos népekhez tartoztak északon a ligurok, valamint Szardínia (szárdok), Korzika és Szicília őslakói. A vaskor kezdetén (i. e. 2. évezred–1. évezred fordulója) megjelentek az indoeurópai nyelvet beszélő italikus törzsek. A latinok és a velük rokon népcsoportok a Tiberistől délre (Róma, Alba Longa, Praeneste stb.) telepedtek le, az oscus-umber népek pedig Közép- és Dél-Itáliát foglalták el. Ugyanebben az időszakban települtek meg az Itáliai-félsziget északi részén a szintén indoeurópai illírek és venétek. A legjelentősebb itáliai civilizációt azonban az ismeretlen eredetű etruszkok és a gyarmatosító görögök hozták létre. Az etruszkok keleti és görög jegyeket egyaránt mutató városállamokban éltek Itália középső és északi területein, a görög gyarmatosítás pedig Dél-Itália és Kelet-Szicília területére terjedt ki (Neapolis, Tarentum, Szürakuszai stb.).
[szerkesztés] A római királyság
Fő szócikk: Római Királyság
A monda szerint Róma városát Romulus és Remus, Mars hadisten és Rhea Silvia ikergyermekei alapították. Romulus megölte Remust, s ő lett Róma első királya. A város alapítását a hagyomány i. e. 753-ra tette. A mondai hagyomány szerint Rómának hét királya volt. A királyság kora két szakaszra tagolódik: a latin–szabin parasztkirályok korára és az etruszk eredetű Tarquinius-dinasztia uralkodóira. Ebben a korban jelentős gazdasági–társadalmi változások mentek végbe, Róma etruszk típusú városállammá fejlődött. Róma területi hódításait az ötödik király, az i. e. 6. század elején uralkodó Tarquinius Priscus kezdte meg a szomszédos etruszk városok leigázásával.
[szerkesztés] Róma felemelkedése
Fő szócikk: Római Köztársaság[szerkesztés] Itália meghódítása
A királyságot i. e. 509-ben a köztársasági államforma váltotta fel. A fiatal Római Köztársaság elismerte Karthágó, az észak-afrikai pun állam kereskedelmi monopóliumát a Földközi-tengeren, cserébe az szavatolta Róma és szövetségesei sérthetetlenségét. Az i. e. 5. században Róma csak kemény harcokkal biztosíthatta fennmaradását a támadó latin törzsek és a királyság visszaállítására irányuló etruszk törekvések ellen. Miután a latin városokkal szövetségre léptek, az etruszkok és a vetélytárs dél-itáliai népek ellen összpontosították erőiket. Az 4. század elején Fidenae és Veii (Kr. e. 396) városok legyőzésével Róma megkezdte az etruszkok központi területeinek meghódítását. Ugyanebben az időben kelta (gall) törzsek keltek át az Alpokon és telepedtek le Észak-Itáliában, a Pó folyó vidékén. A kelták itáliai hadjáratuk során hatalmas vereséget mértek a rómaiakra, és a Capitolium kivételével elfoglalták és felgyújtották a várost.
Rómának az i. e. 4. évszázad közepére sikerült ismét elég erőt gyűjtenie a hódítások folytatásához. Északon visszaverték az újabb kelta betöréseket, délen pedig a volscusokat szorították vissza. Karthágó és Róma újabb szerződésben biztosította alattvalói védelmét. Az i. e. 3. század elején a rómaiak legyőzték déli szomszédaikat, a laza törzsszövetségben élő szamniszokat. Ezzel a római uralom biztosítottá vált Közép-Itáliában. A római köztársaság területe ekkor mintegy 20 000 km² volt, lakossága pedig legalább 1 000 000 fő. A szamnisz területek megszerzésével Róma közvetlenül szomszédos lett a tengerparti görög városállamokkal. Megkezdődött a hadihajó-flotta építés és a tengeri hódítások kora. A pürrhoszi háborúban a rómaiak karthágói segítséggel legyőzték Tarentumot, a dél-itáliai görögök legfőbb városát, amely római fennhatóság alá került. Ezután a többi görög város is szövetségre lépett Rómával, és a rómaiak megszilárdították hatalmukat Dél-Itáliában is.
Az első pun háború hadakozásai a rómaiak számára a Szürakuszai városa és egész Szicília feletti uralom megszerzésével fejeződtek be. Szicília lett az első római provincia, majd rövidesen követte Szardínia és Korzika is. Teuta illír királynő kalózkodó népének legyőzésével az Adriai-tenger „Mare nostrum” („a mi tengerünk”) lett a rómaiak számára. I. e. 224-ben pedig a Pó-medence gall területeit is sikerült elfoglalni, és Róma így egész Itália felett megszerezte az ellenőrzést.
[szerkesztés] A világbirodalom kialakulása
Az i. e. 3. század legvégén, a második pun háborúval Karthágó dőlt ki a versenytársak közül. A Földközi-tenger nyugati medencéjében ezzel Róma lett az úr, keleten azonban a görög világ virágzó hellenisztikus államai tartották hatalmukban a térséget. Amikor a makedónok hódító törekvései miatt Pergamon és Rhodosz Rómához fordultak, i. e. 200-ban kitört a második makedón háború (az első a pun háború idején zajlott), mely római győzelemmel végződött. Bár Quinctius Flaminius római hadvezér kihirdette a görög államok szabadságát, valójában ettől kezdve a római hadsereg tartotta megszállása alatt Görögországot és Kis-Ázsia nyugati partvidékének városállamait.
Az i. e. 2. század elején zajlott le Róma és a szeleukida III. Antiokhosz háborúja, amely szintén a rómaiak győzelmével zárult, és melynek eredményeképpen Róma a Földközi-tenger keleti medencéjében is megszerezte a hatalmat. A harmadik pun háború hamarosan Karthágó végleges elpusztításával zárult: a várost lerombolták és az állam területét Africa néven provinciává tették. A hellenisztikus államok és Karthágó legyőzésével az i. e. 2 század közepére Róma az egész Földközi-tenger medencéjének ura lett.
[szerkesztés] A köztársaság bukása
Lásd előzményeit bővebben: A római köztársaság válsága
Az itáliai rabszolgalázadások korszaka, majd a köztársaság válsága és a polgárháborúk időszaka után i. e. 60–48 között létrejött az első triumvirátus, amely három államférfi, Julius Caesar, Pompeius és Crassus hatalmi szövetsége volt. A galliai háborúban, i. e. 58–51 között Caesar megszerezte Galliát Rómának, és teljesen új provinciapolitikát valósított meg. Crassus halálát követően Pompeius és Caesar között háború tört ki, amelyben Caesar győzött. Caesart több győzelme után örökös dictatorrá választották. Dictatori ténykedése során többek között átalakította az államszervezetet, átrendezte a provinciák adózását, szabályozta az itáliai városok rendjét, földet osztott, nagyszabású építkezésekbe kezdett, kijavíttatta a római naptárat. I. e. 44 március idusán a Senatusban meggyilkolták.
A Caesar által képviselt diktatórikus politikai irányvonalat utódai pontosan követték, mivel a korábbi korrupt köztársaság nem volt képes hatékonyan irányítani a hatalma alá tartozó óriási területeket. A második triumvirátus során, i. e. 40-ben Antonius, Octavianus és Lepidus osztották fel egymás között a Római Köztársaság alá tartozó országokat. Lepidus i. e. 36-ban visszavonult, és megkezdődött Antonius és Octavianus harca az egyeduralomért. A véres polgárháború sok szenvedést okozott Itália és a Róma által uralt területek népének. I. e. 30-ban Octavianus legyőzte Antonius és az egyiptomi királynő, Kleopátra hajóhadát, majd amikor elfoglalta Alexandriát is, Antonius és Kleopátra öngyilkosságot követett el. Egyiptom nem provincia lett, hanem Octavianus személyes birtoka, melyet megbízottaival igazgatott. Az egyiptomi gabona nagy hatalmat adott a kezébe: Róma élelmezését.
I. e. 29-ben hazatérve évről évre consullá választották, ő volt az első a senatorok névjegyzékében, a princeps senatus. I. e. 27-ben névlegesen lemondott teljhatalmáról, és bejelentette a „köztársasági rend visszaállítását”, a valóságban azonban minden hatalom az ő kezében összpontosult. A Senatus az Augustus („fényes”) nevet adományozta neki, és a neve így Imperator Caesar Augustus, divi filius, azaz „az isten fia” lett.
[szerkesztés] A császárság kora
Fő szócikk: Római császárkor- Lásd még: Római császárok időrendben
A császárkor (részletesen lásd az egyes császárok nevénél) két nagyobb szakaszra tagolódik: a principatus (I. e. 27–i. sz. 284) és a dominatus (284–476) korára. A principatus korában a köztársasági intézmények, noha sokáig még léteztek, teljesen kiüresedtek és jóformán minden jelentőségüket elvesztették. Diocletianus (284–305) átszervezte a birodalom közigazgatását, a polgárokból alattvalók (subiecti) lettek, s a birodalom dominatusszá, abszolút monarchiává vált.
[szerkesztés] A principatus kora
Augustust, miután triumviri felhatalmazása lejárt, többször consuli, majd i. e. 27-től az egész birodalomra kiterjedő proconsuli hatáskörrel ruházták fel; i. e. 23-ban a néptribunusi jogokat is megkapta, i. e. 12-től pontifex maximus és pater patriae.
Augustus átszervezte a hadsereget: 25 légiót mint állandó haderőt állandóan fegyverben tartott – ezek egy része a provinciákban állomásozott, elosztásuk a hadi helyzethez igazodott –, személyes biztonságára pedig a 9 cohors praetoriánus gárda, illetve germán testőrsége felügyelt. Átrendezte a provinciák helyzetét: a már korábban pacifikált tartományokat a Senatus igazgatta (itt nem állomásozott hadsereg), a hadászatilag jelentős vagy még nem pacifikált provinciákat pedig Augustus kormányozta megbízottai által (legati Augusti pro praetore). A közvélemény caesari hódításokat várt tőle, Augustus hangsúlyozott politikai törekvése azonban a birodalom békéjének helyreállítása, a pax Romana (Augusta) megteremtése volt. Mindazonáltal uralkodása idején Róma nagy területeket hódított meg: csapatai elérték a Duna középső folyását (Pannonia meghódítása), és az Elbáig nyomultak előre.
Nagymértékben csökkent a senatus hatalma: a kül- és belpolitikát egyaránt Augustus irányította. A pénzügyekben az Augustus által létrehozott fiscus adta ki az arany- és ezüstpénzeket, a senatusi aerariumhoz csak a váltópénzek verése tartozott. Az uralkodó a családi ügyekbe is beavatkozott: a vagyonos rétegek közmondásosan erkölcstelen életmódja miatt i. e. 18-ban a senatori és lovagrend számára kötelezővé tette a házasodást, a házasságtörés ellen pedig szigorú rendelkezéseket hozott. Augustus i. sz. 14. augusztus 19-én Nolában halt meg. Halála után istenné avatták (consecratio). Utódjával, Tiberiusszal kezdetét vette a római császárkor első dinasztiájának, a Iulius–Claudius-dinasztiának az uralma.
A Iulius–Claudiusok egy évszázados uralkodása alatt Itália élete megváltozott. Kialakult a nagy kiterjedésű földbirtokok, a latifundiumok rendszere – Augustus egy rendelete szerint a senatoroknak jövedelmük egyharmadát itáliai földvásárlásba kellett fektetni. Ezeken a hatalmas földeken már nemcsak rabszolgákat, hanem – bérlőként – szabadokat is dolgoztattak. A provinciákból (főleg Africából és Aegyptumból) behozott olcsó gabona miatt az itáliai gazdaságok jövedelmezőbb termékek (gyümölcs, bor, olaj stb.) termelésére tértek át, melyekből a birodalom minden részébe exportáltak. Fellendült a kézművesipar: a fazekasműhelyekben tömegesen állították elő a tartós mázzal bevont, védjeggyel ellátott agyagtárgyakat (terra sigillata), s jelentős volt az üveg- és bronzáruk termelése. A tartós béke felélénkítette a kereskedelmet, a birodalom területét behálózták a kereskedelmi útvonalak.
Változások történtek a közigazgatásban is. A lovagrend hivatali nemességgé emelkedett. A provinciák adózási rendjének és közigazgatásának megváltozásával a lovagok elvesztették fő bevételi forrásaikat – az adóbérleteket, ill. provinciális kereskedelmi és hitellehetőségeik nagy részét –, megnövekedett azonban közigazgatási szerepük. Augustus óta közülük kerültek ki a császári jövedelmek kezelői (procuratorok) és a főbb tisztviselők (praefectusok). Az új hivatalnoki réteg megbízhatóbb támasza volt a császári hatalomnak, mint az arisztokratikus hagyományaihoz ragaszkodó senatori rend. A császári hivatali apparátus megteremtése Claudius császár (41–54) nevéhez fűződik: megszervezte többek között a császári magánkincstárat (a provinciális kincstárak és a római könyvelési központ összevonásával), felállította a császári bürokrácia főbb hivatalait, állami postát hozott létre, s elkülönítette a császári magánjellegű és állami ügyek intézését. Ebben az időszakban alakultak ki a császárkorra jellemző településformák: a falu (vicus), ill. a város (civitas), melynek két formája a municipium és a colonia volt. A falvak közigazgatásilag valamelyik városhoz tartoztak, a városok pedig önálló önkormányzattal rendelkeztek. A két városi településforma közül a colonia volt a magasabb rangú, s tagjai római polgárok voltak. Claudius alapította többek között Savariát (Szombathely), mely colonia rangú város volt.
A Flavius-dinasztia (69–96; Vespasianus, Titus, Domitianus) idején átszervezték a császári földbirtokrendszert: az állami földeket (ager publicus) beolvasztották a császári birtokba (res privata). A császári birtokon a rabszolgák mellett bérlők (colonusok) dolgoztak, akik a bérleti díjon felül a bérletbe nem adott földeken 6–12 napi ingyen munkát is teljesítettek. A hadsereg összetétele is megváltozott. Vespasianusig a legiókban csak itáliaiak szolgálhattak, a provinciák lakói adták a segédcsapatokat. Vespasianustól a polgárjoggal nem rendelkező provinciálisok is bekerültek a legiókba, s leszerelésük után (vagy valamilyen kiemelkedő haditettet végrehajtva) megkapták a polgárjogot.
Az Antoninus császárok (96–192; Nervától Commodusig) nem leszármazás, hanem örökbefogadás alapján követték egymást; a császár a környezetéből maga jelölte ki utódját, fiává fogadta (adoptio) és felruházta a hatalom minden tartozékával. A birodalom ebben az időszakban, Traianus császár alatt érte el legnagyobb kiterjedését. Magába foglalta északon, az Al-Duna vidékén Daciát, a Fekete-tengertől keletre Armenián át egészen a Kaszpi-tengerig nyúlt, bekebelezte Asszíriát, Mezopotámiát, Arábiát, Egyiptomot és Kürénét.
Hadrianus alatt a császári közigazgatás az egész birodalmat behálózó, egységes szervezetté vált. A legfőbb irányító és ellenőrző testület a császári tanács (consilium principio) volt, melynek tagjait a császár nevezte ki. A közigazgatás a praefectusok feladata volt, akik között a legmagasabb rangú a két praefectus praetorio volt. A provinciákban helytartók (procuratorok) igazgatták az államügyeket. Ebben az időben a 40 római provincia közül már csak 11 tartozott a senatus irányítása alá. A birodalom megerősített határvonala, a limes, melyet még Domitianus kezdett el építeni, Hadrianus alatt egységes védőrendszerré vált. A hadsereg a határvonal mellett állomásozott, állandó jellegű, kőből épített, ill. földsánccal megerősített kiegészítő táborokban. A császárság erre az időre véglegesen egyeduralommá, bürokratikus abszolutizmussá vált, a 3. századra pedig nyílt katonai diktatúrává fejlődött.
A katonacsászárok kora (193–284; Septimius Severustól Diocletianusig) négy császár hatalmi harcával kezdődött; közülük a pannoniai légiók legatusa, Septimius Severus került ki győztesen. A gazdaság hanyatlásával a pénz elértéktelenedése felgyorsult, s ezzel együtt egyre nagyobb szerepet kapott a szabadok által végzett kötelező közmunka (munus). Caracalla a birodalom szabad lakóinak (a fegyverrel leigázottak kivételével) megadta a polgárjogot. A Severus-dinasztia (235) bukása után trónra lépő Maximinus Thraxszal a katonai anarchia kora köszöntött a birodalomra. A sorozatos államcsínyek és az erősödő külső támadások zűrzavaros állapotokat idéztek elő. Tetőzött a gazdasági válság, a pénz jóformán elértéktelenedett. A stabilizálódási folyamat, mely Gallienus (260–268) intézkedéseivel indult meg, végül Diocletianus (majd Constantinus) dominatusához vezetett.
[szerkesztés] A dominatus kora
Diocletianus (284–305) megosztotta hatalmát: ő maga a keleti, társcsászára, Maximianus a nyugati területet kormányozta (Nicomedia, ill. Mediolanum székhellyel). Később ez a rendszer bonyolultabbá vált, miután mindketten egy-egy utódlási joggal felruházott alcsászárt (caesar) választottak maguk mellé. Diocletianus célja ezzel a tetrarchikus rendszerrel a császári hatalom decentralizálása volt: így a császári testület egy tagja mindig jelen lehetett a fontos területeken. A birodalmat 12 közigazgatási körzetre (dioikészisz) osztották. A provinciák számát (ezek ekkor már mind császáriak voltak) további kettéosztásokkal 100-ra emelték, és magát Itáliát is tartományokra osztották. A provinciák szerkezete egységessé vált: minden helytartó mellé hivatali apparátust (officium) szerveztek.
A hadsereg is átalakult, a katonai igazgatás elvált a polgári közigazgatástól: a provinciális hadseregek vezérei (dux) csak a központi hatalomnak voltak alárendelve. A határvédő légiók állománya főleg barbár telepesekből állt össze; a harcoló légiók a négy császár közelében állomásoztak, ők adták az uralkodók katonai kíséretét (comitatus). A decentralizált uralmi rendet ellensúlyozták a főképpen a közigazgatást érintő központosító és egységesítő törekvések. A municipiumok és coloniák elveszítették autonómiájukat, vezetőik feladata az állami kötelezettségek, adók és közmunkák behajtása és elvégeztetése lett.
Diocletianus bevezette a kettős adózás (iugatio–captatio, azaz föld- és fejadó) rendszerét. A pénzromlást új pénzek kibocsátásával, ill. az árak és a bérek maximalizálásával állította meg. Hogy a pénz vásárlóértékét tartósítsa, az összes árucikk és munkabér értékét az általa kibocsátott denariusban (kb. 3,4 g bronz) határozta meg (azaz kiiktatta a piac önmozgását).
A dominatus (Theodor Mommsen elnevezése) rendszerében a császár feltétlen ura volt alattvalóinak, egyben isteni személy. Személye körül bonyolult szertartásrend szabályozta az életet. Ajtónállók során keresztül lehetett bejutni hozzá, s szokás lett mindent, ami vele kapcsolatos (lakóépületét, tanácsát stb.), szentnek nevezni. A császár bíborba és aranyba öltözött, diadémet viselt, és elé lépve kötelező volt a (perzsa eredetű) adoratio szertartása: mély meghajlás (proszkünészisz) és kézcsók.
[szerkesztés] A kereszténység terjedése
A keresztény vallás a II.században kezdett szélesebb körben elterjedni. Nero óta a keresztényeket titkos és tilalmas társaságnak (collegium illicitum) tekintették, melynek tagjait halállal is sújthatták. Néha amfiteátrumokban vadállatok elé vetették a hitükhöz ragaszkodókat – Marcus Aurelius alatt Lugdunumban (Lyon) 20 keresztény szenvedett ilyen módon mártíromságot. Rendszeres üldözésük azonban csak Diocletianus uralkodása alatt öltött komoly méreteket. Ennek során sokan tagadták meg hitüket, de nagy volt a vértanúk és a kényszermunkát vállalók száma is. Diocletianus halála után keresztényellenes rendeletei érvényben maradtak, végrehajtásuk azonban már akadozott. Végül I. Constantinus milánói ediktuma (313) vallásszabadságot adott a keresztényeknek: üldözésük véget ért, elkobzott javaikat visszakapták.
A keresztény vallás (pontosabban az arianizmussal és más eretnek irányzatokkal szemben álló nicaeai katolikus irányzat) I. Theodosius és társcsászárai alatt 394-ben államvallás lett (una vera catholica fides), minden más kultuszt betiltottak.
[szerkesztés] A feudalizmus csírái
Constantinus alatt, Diocletianus kezdeményezései nyomán kialakult a több évszázados érvényű császári bürokrácia kormányzási rendszere. A legfőbb kormányzó testület a császári tanács (consistorium sacrorum) volt, melynek tagjai a kormányzati szervek vezetői mellett azok voltak, akiket a császár comes címmel tüntetett ki (comites consistorii). A helyi közigazgatás legfőbb szerve a három praefectus praetorio volt (a keleti, a középső és a nyugati területek élén). Az egyes provinciacsoportokat a nekik alárendelt vicariusok irányították.
Constantinus volt az első császár, aki a colonusok önkényes elköltözését, más birtokra való elköltözését megtiltotta és szigorúan büntette. A parasztokat röghöz kötötték, a kézműveseket collegiumokba kényszerítették. Constantinus és utódai alatt olyan kasztszerű társadalmi viszonyok kezdtek kialakulni, ahol a nagy társadalmi csoportok tagjai, senatorok, hivatalnokok, kézművesek, parasztok stb. örökölték társadalmi helyzetüket, s e körből gyakorlatilag lehetetlen volt kitörni. Az elvileg még rabszolgatartó társadalom mélyén feudális viszonyok kezdtek kibontakozni.
A Diocletianus és Constantinus által létrehozott dominatus rendszere a 3. század nagy gazdasági válsága után megszilárdította a Római Birodalmat, de ez a stabilitás csak időleges volt, mintegy előkészítője annak a sokkal súlyosabb válságnak, amely végül romlásba döntötte Rómát.
[szerkesztés] A népvándorlások
Népvándorláson a Római Birodalmon kívüli, főleg germán, ill. iráni, szláv, türk stb. törzsek kelet–nyugati, ill. észak–déli irányú tömeges megmozdulásait értjük. A 360-70-es években a Belső-Ázsiából a Volga vidékére nyomuló hunok elől menekülő vizigótok bebocsátást kértek a Római Birodalom területére (376). Letelepedési szerződésük után a gótok államot alkottak az államban, királyuk államfői hatalommal rendelkezett a kijelölt területen. A gót betelepülést más barbár törzsek letelepülése követte (foederatus – azaz szövetségesi – joggal). Theodosius (379/394–395) halála után fiai, Arcadius és Honorius felosztották a birodalmat. Ezzel megszűnt a birodalom egysége, létrejött a Keletrómai Birodalom – Konstantinápoly (Bizánc) központtal – és a Nyugatrómai Birodalom, melynek fővárosa 402-től Ravenna lett.
A Nyugatrómai Birodalom a szakadás után még nyolc évtizedig állt fenn, ez alatt a germán, hun, alán stb. támadások miatt egyre szűkebb határok közé szorult, sorra elveszítette a tartományai feletti fennhatóságát. A gótok 410-ben Alarich vezetésével végigdúlták Itáliát, elfoglalták Rómát is. A hun támadások a 400-as évektől veszélyezették főleg a Keletrómai Birodalom területeit – ezeket hadisarcok fizetésével igyekeztek elhárítani. Attila hun király serege 451-ben kelt át a Rajnán; előrenyomulásuk a catalaunumi csata után megtorpant, ám a következő évben Itáliába is betörtek, s egészen Aquileiáig nyomultak.
Attila halála (453) után a hun birodalom széthullott. A hun veszedelem elmúlása után Rómában gyorsan váltották egymást a császárok; a városban anarchisztikus állapotok uralkodtak el, amit tetézett a folyamatos külső fenyegetés is. 455-ben a volt Africa provincia területén királyságot alapított vandálok elfoglalták s kifosztották Rómát. A gót szövetségesek függetlenítették magukat. 476-ban a kiskorú Romulus Augustulus császárt Odoaker germán hadvezér megfosztotta hatalmától, a császári jelvényeket pedig Konstantinápolyba küldte, Zénó keletrómai császárhoz. Ezzel Itália egyike lett az önálló germán királyságoknak. A keleti császárok ettől fogva a Római Birodalom egyedüli uralkodóinak tekintették magukat, s a formaságok életben tartásával igyekeztek megtartani a germán államok feletti jogi fennhatóságot. I. Justinianus (527–565) még megpróbálta visszaállítani a birodalom egységét, ez azonban már nem sikerülhetett.
[szerkesztés] A Római Birodalom provinciái
Fő szócikk: Római provinciák
|
|
[szerkesztés] A Római Birodalom kultúrája
[szerkesztés] Vallás
Fő szócikk: Római vallásA rómaiak az ókori népek többségéhez hasonlóan történelmük jelentős része során többistenhívők voltak. Vallásuk erőteljes görög hatást mutat, szinte minden jelentős római istennek volt görög megfelelője. Azon történetek közül, melyek nem a görög mitológiából származnak, jelentősek a Róma alapításáról szóló mondák (Romulus és Remus; Aeneas). Róma annyiban is különbözött a görögöktől, hogy az egyes istenek körül sokkal szervezettebb kultusz és papi rend alakult ki. Szintén jelentős különbség, hogy a császárkortól az uralkodót isteni személyként tisztelték (bár ennek csak hivatalos jelentősége volt), ami nem található meg a görögöknél. A római isteneket, akik nem idegen vallásokból kerültek át a rómaiba, összefoglalóan Di Indigetes néven említették. Ők többnyire csak egy-egy jelenség elvont tulajdonság megszemélyesítései voltak, pl. Africus a délnyugati szél istene, Felicitas a siker istennője. A legjelentősebb talán Janus, a kezdet és vég istene, akinek két arca közül az egyik a múlt, a másik a jelen felé fordul, s akinek nevét január hónapnevünk is őrzi.
Mint a más népekkel kapcsolatban lévő (Róma esetében: azokat meghódító) többistenhívő népek általában, Róma is meglehetősen nyitott volt az idegen istenek felé. Főleg a köztársaság válsága és a császárkor időszakában voltak elterjedtek a misztériumvallások. Kiterjedt kultusza volt például az egyiptomi Ízisznek, de Mithrászt is tisztelték.
313-ban a korábban üldözött kereszténységet I. Constantinus engedélyezte milánói edictumában, a század végén (394-től) I. Theodosius rendelkezése nyomán államvallássá lépett elő, s ez nagy hatással volt a vallás későbbi történelemformáló szerepére Európában és így az egész világon.
[szerkesztés] Művészet
Fő szócikk: Az ókori Róma művészete[szerkesztés] Irodalom
Fő szócikk: Római irodalomA latin nyelvű irodalom a korai szakasz után három szakaszra bontható. Az első az úgynevezett „aranykor”, ami nagyjából az i. e. 1. századtól az i. sz. 1. század közepéig tartott, és a római irodalom csúcsának tartják. Ezt követte az „ezüstkor”, ami az ókor végéig tartott. Ami ezután következett, azt rendszerint késői latin irodalomnak tartják, és pár kivételtől eltekintve leginkább nem irodalmi értékei, hanem a latin nyelv fejlődése szempontjából tanulmányozzák.
Az aranykor költészetének legismertebb alkotói közé tartozik Catullus és Horatius, akik latinra ültették át a görög versformákat, és Vergilius, az Aeneis szerzője, aki eposzát a homéroszi eposzok mintájára írta. Az első aranykori költőnek Lucretius Carus epikureus filozófust tartják, „A dolgok természetéről” című filozofikus tanköltemény szerzőjét.
Az aranykor prózájára példa Caesar A gall háborúja, valamint Cicero beszédei. Fontos műfaj volt a történetírás, melynek egyik kiemelkedő képviselője Livius Ab urbe conditája, melyben Róma történetét írja meg az alapítástól.
Az ezüstkor irodalmát az aranykorénál alacsonyabb rendűnek, értéktelenebbnek tartották, ami nem volt éppen igazságos, hiszen olyan szerzők tartoznak ide, mint az ifjabb Seneca, Tacitus, az ifjabb Plinius és Suetonius. Ebből a korból maradt fenn mindkét ránk maradt latin regény, Apuleiustól Az aranyszamár és Petroniustól a Satyricon.
Az ezüstkor két további szakaszra bontható. Az elsőt kísérletezőkedv, túlzott ékesszólás, fellengzős stílus, idegenes kifejezések és csiszolt aforizmák túlburjánzása jellemzi. Témaválasztására is a túlzások jellemzők, kedvelt témái közé tartoznak az erőszak, boszorkányság és szenvedélyek. Az 1. század végén kezdődött második szakasz a második klasszikus („neoklasszikus”) stílus ideje, ami az előzőhöz képest egy nyugodtabb, letisztultabb stílust hozott magával. Bár az ezüstkor első szakaszának túlzásokba eső jellegzetességeit mind a neoklasszikus rómaiak korában, mind a későbbi korokban sok bírálat érte, az európai reneszánsz idején nagy népszerűségnek örvendtek.
A késői latin irodalom már inkább az Európa lingua francájává előlépett latin nyelv középkori irodalmát jelenti, és így túlnyomó része szorosan véve nem tartozik a római irodalom témakörébe. Róma késői irodalmához tartozik többek között Honorius császár udvari költője, Claudius Claudianus, a történetíró Eutropius vagy a középkorban tankönyvnek használt Cato disztichonjai.
[szerkesztés] A római történelem forrásművei
Magyarul is hozzáférhető fontosabb források:
- Ammianus Marcellinus: Róma története (1993)
- Appianus: A római polgárháborúk I–II. (1967)
- Iulius Caesar: Feljegyzései a gall háborúról – a polgárháborúról (1974)
- Cato, M. Porcius: A földművelésről (1966)
- Cicero: Válogatott művei (1974)
- Cicero: Philippicák Marcus Antonius ellen (1990)
- Florus: Róma háborúi (1979)
- Gellius: Atticai éjszakák I–II. (1905)
- Historia Augusta (1967)
- Iosephus Flavius: A zsidó háború (1947),
- Livius: A római nép története a város alapításától (1963; 1969–1976)
- Marcus Aurelius: Vallomásai (1942)
- Ovidius: Római naptár – Fasti (1954)
- Plinius, ifj.: Levelek (1966)
- Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok (1965)
- Sallustius: Összes munkái (1978)
- Seneca: Erkölcsi levelek (1980)
- Sztrabón: Geographika (1977)
- Suetonius: A Caesarok élete (1975)
- Tacitus: Összes művei (1970)
- Varro, M. Terentius: A mezőgazdaságról (1971)
- Velleius Paterculus: két könyve Róma történetéről (1896)
- Vergilius: Összes művei (1967)
Based on work by