Ellenforradalom

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Az ellenforradalom politikai, társadalomfilozófiai fogalom, amely az 1789-es nagy francia forradalom nyomán alakult ki. A forradalom ellenfelei, a királypártiak – legitimisták, monarchisták – vallották magukat egyúttal ellenforradalmárnak. Ez a politikai áramlat később is fennmaradt, és a Vichy-Franciaország is ellenforradalmi rendszerként azonosította magát, jelszavaként a Munka, Család, Haza hármasságot választva a forradalmi Szabadság, Egyenlőség, Testvériség helyett.

Nyelvileg a latin revolutio a magyar forradalom szóval ellentétben egyszerűen mechanikai fordulatot is jelent. A szó alkalmazása a politikában először arra utalt, hogy az alul levők felülre kerülnek; ezzel szemben a contra-revolutio értelemszerűen az eredeti rend helyreállítását jelentette.

A XX. század első felében több országban a konzervatív pártok hivatalos elnevezésükben is szerepeltették az ellenforradalmi jelzőt. Magyarországon is a Tanácsköztársaság bukása után egy ideig a Horthy-rendszer ellenforradalminak is nevezte magát.

A baloldali munkásmozgalom kialakulása, majd az államszocializmus létrejötte után a kommunista ideológiában az ellenforradalmi jelző a kommunistaellenességgel került azonosításra, sőt bármiféle ellenzéki megnyilvánulás címkéjévé vált.

A különféle baloldali ideológiák hatókörének kiterjedése az ellenforradalmi jelzőt általában pejoratív hangulatúvá tette, bár néhány kommunistaellenes mozgalom – mint a kubai emigránsok vagy Nicaraguában a kontrák – továbbra is büszkén vallották ellenforradalminak magukat.

[szerkesztés] 1956

Az 1956-os forradalomra leverése után a kádári megtorlás szintén az ellenforradalom címkéjét ragasztotta, annak ellenére, hogy az jellegzetesen baloldali jelszavakkal és követelésekkel (pl. munkástanácsok létrehozása) indult, és – egyik – vezetője, Nagy Imre miniszterelnök is mindvégig kommunistának vallotta magát. A kifejezés a magyar nyelvben egyértelműen pejoratívvá vált.

[szerkesztés] Külső hivatkozások