Emlékbeszéd

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Az emlékbeszéd a bemutató beszéd egyik fajtája. Tárgya valamely elhunyt kiváló személyiség érdemeinek, erényeinek méltatása. Például Móricz Zsigmond: Gyászbeszéd Ady Endre ravatalánál című beszédében emelkedettség jellemzi a hangvételt, anaforikus és antitetikus szerkesztéssel mutatja be a kortárs, a pályatárs nagyságát, illetve ellentétekkel és metaforisztikusan költészetének erejét:

"[...] Ki volt, akit ma annyian állunk körül, hogy hódolatot adjunk neki, ma, mikor megszűnt minden hódolat minden hatalom minden megszemélyesítői előtt. Hogy tömjént gyújtsunk előtte, ma, mikor ki kell húnynia minden tömjénnek minden oltárokon. Hogy szeretetünk aranyát s háláink drágakincsét szórjuk elébe, ma, mikor nincs többé senki, akit a tömegek fölött az aranynak és a hatalomnak személyes uralma megillessen. A forradalom költője, éppen az átalakult világszemlélet szellemi vezére fekszik ravatalon; megilleti őt a lelkeknek minden hódolata, tömjéne és aranya. Embertestvérünk fekszik itt, akinek egész élete abban telt el, hogy ő sírta el a mi bánatunkat, ő átkozta el a mi átkainkat. Ő szerette helyettünk az emberiséget, s ő szenvedett értünk az emberektől. Ő szítja fel a mi borunk mérgét, s ő fizette le értünk a nyomorúság adóját. [...] Mert onnan jött, a magyar ugarról, amely átok alatt fekszik, hogy a kövér földek se teremhessenek. Onnan jött, a magyar népből, amely hallatlan népenergiák gyűjtőmedencéje, s mégis értéktelenül és kihasználatlanul tesped bennük az élet. Onnan jött, az emberiség őstalajából, ahonnan, mint a föld mélyéből az alvó gázforrások kútjai szökellnek föl: évezredek szunnyadó energiái süvöltöttek ki az ő lelkén át. [...] Tizenkét éve már, mikor még itt átkozott nyugalom s fekélyes béke lakott, s zengő szavú, zengő szívű dalnok, a pacsirtaálcás sirály már így sikoltott a sötét magyar vizek felett: Vajon fölébred valahára?

A szolga népek Bábele? [...] Ez volt Ady Endre, a költő, aki ekkora versek százaival gazdagította az emberiséget. Aki minden mezőn, ahol megállott, ilyen csodálatos új rendet kaszált. Aki ilyen félelmetes-magában száguldott az élők sorai előtt. Így jár előttünk a halálban is..."

Panteonizációnak a kiváló emberek emlékére állított sírhelyeket, irodalmi alkotásokat, emlékbeszédeket és emlékódákat nevezzük. Joggal merül fel az a kérdés miért e meghatározással kezdem dolgozatom, oka ennek pusztán annyi, hogy az emlékállításnak nagy hagyománya van az irodalomtörténetben. Gondoljunk csak arra, hogy milyen változások vezetnek az egyéni lírai gyásztól a nemzeti katasztrófáig vagy tekintsünk a legkorábbi szövegemlékünkre a Halotti beszéd és Könyörgésre és máris láthatjuk, hogy a gyásznak, a halottaktól való búcsúzásnak mélyebb gyökerei vannak (voltak ), mint azt gondolnánk. Dolgozatomban részletesen kitérek az emlékbeszéd elterjedésének szükségességére, definíciójára és problémáira, összehasonlítom Eötvös József Kölcsey- emlékbeszédét, Eötvös egyik legnagyobb kritikusának felette mondott emlékbeszédével, Gyulai Pál Eötvös- emlékbeszédével. Mint azt egy tanulmány is említi, annak aki emlékbeszéd vizsgálatával kíván foglalkozni már az elején akadályokba fog ütközni, ugyanis a műfaj megítélése nagyon ellentmondásos, illetve a róla szóló tanulmányok hiányosak vagy inkább egyáltalán nincsenek is . Pedig a nemzet nagyjainak ravatala előtt elmondott beszédek sokat visszaadnak az elhunyt emlékéből, emelik fényét és egy „síremléket” állít az utókor számára. Ezért is lenne fontos e beszédekkel foglalkozni. A műfajnak rengeteg a buktatója, de mégis szükségesek ezek, hiszen ez által nyeri el a retorikai beszéd a maga magasztos célját. A műfaj definícióját az egyik legnagyobb internetes szabad lexikon pár sorban kívánja letudni, miszerint „Az emlékbeszéd a bemutató beszéd egyik fajtája. Tárgya valamely elhunyt kiváló személyiség érdemeinek, erényeinek méltatása” , pedig a műfaj ennél sokkal több lehetőséget rejt magában, minthogy csak emléket állítson. Az emlékbeszéd megírásához feltétlenül szükséges a szónok jó felkészültsége, előre dolgozása és szövegének kiforrása. Nem csoda tehát ha mindkét beszéd melyekkel foglalkozni kívánok az elhunytak halála után egy évvel hangzottak el. Alapvető, hogy a beszéd tartalmazza az elhunyt életének fontosabb szakaszait, annak értelmezése és magyarázása és a halott magasztos emlegetése mellyel koszorút kíván álltani utólag. A koszorú állítása antik példákat követ, ahol is a megbecsült művészeket babérkoszorúval jutalmazták a drámai versenyek győzeteseit. Fontos még továbbá a beszélőnek felvállalnia egy nemzet gondolatait és fájdalmát, így kap hangsúlyt a „mi” az „én” helyett. Ezt a koncepciót, viszont nagyon nehéz tartani, ha a beszélő mondjuk közeli barátja, rokona, vagy ha mester és tanítványa rangban álltak egymással, különösen nehéz, ha mondjuk ellenfelekről (politikai, irodalmi) van szó, hiszen a feladat ekkor sem más, mint egy nemzet fájdalmát közvetíteni. Sajnos a kötelező életrajzi utalások miatt a beszédek többsége nem más, mint egy szónokilag felékesített életrajz . Azonban biográfiailag sem tökéletesek, hiszen nem a teljes életrajzot láthatjuk, annak csak egy kivonatát. Gyulai mégis így próbálja az emlékbeszédek fényét emelni: „Irodalmunk nem gazdag írói élet- és jellemrajzokban, irodalmi és irodalomtörténeti tanulmányaink sem igen számosak. E hiányt némileg pótolhatják az irodalmi beszédek is, ha nem puszta dicsőítések s az író jellemrajzának legalább körvonalait feltüntetni igyekeznek”. Fenyő István, előszavában Eötvös Józsefről szól, a szónokról. Itt találhatjuk meg a legszebben és legteljesebben megírt sorokat, melyben a költő érdemeit, feladatának jó teljesítését olvashatjuk. „Vannak korszakok, amikor a szónoknak az a feladata, hogy eszméltessen és mozgósítson, lelkesítsen és harcra vezessen. S vannak a történelemnek olyan szakaszai, amikor az a hivatott orátor, aki erőt, hitet, reményt és önbizalmat tud önteni az emberekben, aki kitartást és életigenlést képes meggyökereztetni, fenntartani a csalódott lelkekben.” Ezzel a stílus eszközével válik Eötvös az Arisztotelészi Poétika egyik legjobb hazai megteremtőjévé. Hiszen már az ókorban nagyra tartották a szónokok adottságait, morális elismerésüket, a megfelelő hangszínt és csak ezekkel állhattak ki nyugodt szívvel a tömeg elé, így nem kellett attól tartani, hogy esetleg nem találják megfelelőnek az orátort. Az emlékbeszédek létrejöttében nagy szerepe volt a Kisfaludy Társaságnak, akik tagjainak halálakor emlékódát vagy emlékbeszédet kértek és erre pályázatot írtak ki, hogy a legjobban sikerült pályamunkákat hallgassák majd meg. A legjobban sikerült ilyen megmozdulásuk az 1859-es Kazinczy- ünnep volt melynek tiszteletére még pénzt is szerettek volna veretni, hogy ezzel is tisztelegjenek a halott előtt. Mégis az első ilyen esemény nem ez volt, hanem Kisfaludy Károly temetése volt, ahol a megrendezett gyászünnepség nemzeti kulturális esemény volt és egységben kívánta tartani az országot. Az első szövegemlékünkre való utalás jogos, hiszen ez a magyar történelemben az első olyan mű mely szertartásosan és retorikailag jól felállított beszéd, mégha csak fordítás is. A Halotti beszéd és Könyörgés tökéletesen felépített alkotás, mely bővelkedik retorikai elemekben (felkiáltás, megszólítás, kérdés), és a hármas figura etymologica sem elhanyagolható, melynek nagy hatása van a hallgatóságra. A halotti beszédek mégis hiába jól felépített szövegek, nem léphetnek az emlékbeszédek nyomába, hiszen azok sokkal személyesebbek, bár néha azok is tartalmazhatnak vallási utalásokat „mert hisz csak ahol szeretet, ott élt, ott kíván halhatatlanságot az ember” – ez a szakasz például a Házi áldást juttatja eszünkbe Eötvös beszédében. Eötvös József Kölcsey- emlékbeszéde nem az elhunyt életének bemutatásával kezdődik, nem is a hatalmas fájdalommal melyet bizonyára éreznek, hanem sokkal messzebbről indít, mégpedig egy átlagos ember halálától. Egy olyan ember elmúlásával akit, szerető, gondoskodó család vett körül, a koporsó mellett azok jajszavai hangozhatnak fel. Fontosnak tartja azt elmondani, hogy Kölcsey nem olyan életet élt ahol szerető rokonok vették volna őt körbe, de sokkal inkább egy egész nép gyászolja, egy egész nemzet tekint le halottjára mikor ravatalánál állnak. Az emlékbeszédek műfaji sajátosságainak megfelelően nem az egyén fájdalmát kívánja előtérbe helyezni, hanem a közfájdalmát akarja tolmácsolni. A beszédek másik fontos jellemzője, hogy szinte minden egyes alkalommal hatalmas veszteség érte a nemzetet, Kölcseyvel a hazáért sokat küzdő költő képe, Eötvösnél pedig a politikus aki politikai újításaival kívánta jobbá tenni a nemzetet. Eötvös él először azzal a képpel már itt az elején, hogy „mikor e hír egy év előtt először hozzánk jutott..” , később az őt leginkább megbíráló személy ugyanezzel a motívummal élt halotti sírjánál: „Egy éve múlt, hogy b. Eötvös József meghalt és ravatalát a gyászba borúlt nemzet vette körül.” Gyulai Pál azzal bírálta Eötvös emlékbeszédeit, hogy azokat hallgatva valójában az egyhangúság bár nem ötlött fel egyből, hiszen azokat több évi eltéréssel hallhatták, de ha egybefüggően olvassuk őket igenis csak egy sémát követnek és nagyon is hasonlóak. Így talán ezt a kijelentését Gyulainak zárójelbe is tehetnénk, hiszen ő maga ugyanazt a hibát követte el mint „mestere”, akit nagyon tisztelt annak szónoki képességei miatt. Gyulai nem csak ezt a képet kölcsönözte, de beszédének elején ő is kitér az átlagos ember elmúlására, akit családja gyászol, ezzel szemben vannak olyanok akik a családot háttérbe szorítva a nemzet érdekeit tartják szem előtt. Amiben viszont eltér mesterétől, hogy ő nem az elmúlást hangsúlyozza, a vigasztalhatatlan fájdalmat állítja középpontba, hanem egy boldog és szép életet rajzol elénk. „Egy szép, egy egész életet látunk befejezve: az ifjúság merész álmát, melyet az érett kor megvalósított” De ugyanezt a gyermeki álmok megvalósulásának képét helyezte előtérbe Eötvös is Kölcsey halma felett, amikor azt mondta: „ de annyi ezerek közül hol van az, ki mint férfi a gyermek ígéreteit teljesíté, – Ám Kölcsey nem változott, s ez legszebb dicsérete. Mi gyermek szívét erősebben dobogtatá, mi az ifjú képzetében fenségesen emelkedék, miről élete küszöbén álmodozott” Tehát nem mondhatjuk egyértelműen, azt hogy az emlékbeszéd műfaja ne lenne tele stilisztikai hibával, vagy hogy minden beszéd egyedi és csak az éppen aktuális halottról, halottnak szól. Minden beszédben felfedezhetünk olyan eszközöket melyek már más valakinél előfordultak. De hát nincs is az irodalomban olyan alkotás melynek ne találnák meg az előzményét, vagy vele hasonlót, de akkor Gyulai helytelen megállapítást tett, hiszen ő is ugyanazokkal a formulákkal él mint Eötvös. Ebből is adódik a műfaj nem eredeti világa, az irodalomtörténetben nem a legmegbecsültebb szerepe, hiszen inkább elmarasztaló, mint támogató tanulmányokat lehet olvasni róla. Sajnos a jó és a rossz aránya e műfajban nem kiegyenlítődött így gondolhatjuk talán azt, hogy az emlékbeszédek nem is fontosak, sőt művészi értékük is kicsi. Eötvös Kölcseyről és Kölcseynek íródott emlékbeszéde egy tökéletesen felépített retorikai mű, mely olvasása is hasonló érzelmeket vált ki az olvasóból, mint ha ott lettünk volna 1839-ben, mikor elhangzott. A bevezetésben előkészíti, hogy kiről fog beszélni, nem egy olyan emberről, aki átlagos életet élt, hanem olyan személyről, aki hazáját szolgálta. Betekintést kapunk a Kisfaludy Társaság munkásságába, akik célul tűzték ki maguknak, hogy tagjait megfelelően búcsúztassák el. „Érzé ezt e társaság, s megfosztva egyenként munkás tagjaitól… s midőn veszett társainak érdemeit sorolja…”. Az emlékbeszéd koncepciójának megfelelve hangoztatja Eötvös, hogy itt nem egy ember hanem „itt a haza kesergett, a haza érzé szegényebbnek magát”. Szintén a ceremónia részeként tekinthetjük a koszorúzást, hiszen a szónok a dicső, a hazáért cselekedett tettekből, az irigylésre méltó életútból fűz koszorút a halott „sírjára” vagy „homlokára”. Bár említést tesz Kölcsey tragikus és váratlan haláláról, mégsem tér ki arra ami már akkor is foglalkoztatta a kortársakat, miszerint nem meggyilkolták-e Kölcseyt? „váratlan halála országos megdöbbenést keltett. A hatalom hívei megkönnyebbültek. Az ország legműveltebb emberét, akinek tisztessége kikezdhetetlen volt, s aki talán a legtaktikusabb politikus is volt egyúttal, nem lehetett megvásárolni, sem megzsarolni. Pedig nem sokkal azelőtt tartóztatták le Kossuthot, fogták perbe Wesselényit (mindkettő Kölcsey elvbarátja)” Mivel halála augusztus 24-ére esett a temetés viszont már másnap, augusztus 25-én megtörtént a kortársak igencsak furcsállták, nem is merült volna semmilyen gyanú ha nem már másnap megtörténik a temetési ceremónia. Ez a hiedelem nagyon sokáig élt a köztudatban, hogy tulajdonképpen Kölcsey Ferencet meggyilkolták, és még 1930-ban Luby Margit, majd később 1955-ben Molnár József is gyűjtött olyan történeteket melyek ezt látták igazolni. Retorikailag több remek fogással is él Eötvös, mellyel közelebb kerül a hallgatósághoz, illetve érzékeikre próbál hatni. Ilyenek például a kiszólások a kérdések melyekre ő maga ad választ. De nem csak ezt fedezhetjük fel, hanem, hogy a korban már oly nagy sikert aratott egyik versből merít ihletet, Vörösmarty Mihály Szózatából: „Az nem lehet, hogy annyi szív Hiába onta vért, ’S keservben annyi hű kebel Szakadt meg a’ honért.”. Ugyanez a motívum jelenik meg Eötvösnél is: „hogy a kebel, melyben annyi nemes érzemény lángolt”. Tehát Kölcsey akiért egy haza kesereg egy a nagyok közül melyet Vörösmarty is emleget, akik küzdöttek a haza jobbá tételéért. Ezért is mondja azt a haza nevében, hogy „nem téged sajnálunk, de minmagunkat, kiknek még küzdeni, cselekedni kell, s kiket vezetőjük elhagyott, s kik éppen mert közelebb állunk hozzád, érezzük, hogy be nem tölthetjük helyed”. Szintén az emlékbeszéd műfaji sajátosságai közzé sorolhatjuk, hogy a felszólaló nem érzi magát képesnek és elég jónak ahhoz, hogy az elhunytról szóljon pár megfelelő szót. Ugyanezzel a problémával többen is küzdöttek mind Eötvös előtt, mint utána. Ilyen volt például Arany is, aki a Széchényi- óda megírására vonatkozó akadémiai felkérést próbálta elhárítani. Vagy Kölcsey küszködött hasonló problémákkal amikor Kazinczy és Berzsenyi emlékbeszédét volt köteles megírni, ő így adott hangot kételyének: „szent kötelesség; de nehéz kötelesség” Eötvös is ugyanezzel a problémával küzd, hiszen fél, hogy fiatalsága és tapasztalatlansága miatt nehogy rosszul szóljon. A beszédben is utal rá, hogy mikor hallgatta a Kazinczy- emlékbeszédet még ő maga is félig gyermek volt, és elragadtatással hallgatta mestere szavait . Beszéde további szakaszaiban Gyulaitól eltérően a gyermekkor eseményeivel kezdi beszédét, azt is inkább hivatalosan, mint egy életrajzi írást „Kölcsey Ferenc Közép- Szolnok vármegye Sződemeter helységében született, 1790. augusztus 8-án.” Szép képet kapunk a gyermek Kölcsey éveiről, hányattatásairól, életét befolyásoló eseményekről. Maga körül majd mindenkit eltemetett, egyedüli családja a Debreceni kollégium volt, ahol szerény egyszerűségben de boldogan teltek napjai. Eötvös hangsúlyozni kívánja e kor jentősségét, mert szerinte a költő már akkor jelen volt az ifjúban és gyermekkori ábrándjai nem terméketlenül múltak el, mint oly sok ifjúé. Gondolatai termékeny talajra, termékeny szívre leltek Kölcseyben aki felnővén azokat megvalósította, a haza szolgálatába állította és ő maga is hazáját kívánta szolgálni. Fontosnak tartotta megemlíteni, hogy a jövő nemzedékének is kötelessége a hzát szolgálni, nem elfelejteni az ősök fáradozását, akik a magyar nyelvet szebbé, s jobbá tették. Mert a nyelv melyen ő írt, s mi szólunk elavulhat de Kölcsey eszménye, példamutató viselkedése ott fog mindenki előtt lebegni . Eötvös megemlíti a politikai viszályokat, de fontosnak tartja, hogy ne azokról szóljon, hanem irodalmi munkásságáról, mert ő tisztán fog állni mindenki emlékezetében, mert olyan elvekért fáradott (halt meg?), melyeket egy jövő kor létesíteni és becsülni fog. Megrovóan szól a hallgatósághoz, hogy az az ember aki oly sokat tett hazájáért egy majdnem hogy jelöletlen sírban fekszik: „habár e haza bányáiban nem találkozott egy kő, mely oszlopául emeltetnék, s nyelvünkben, melyet ő gazdagított, nem találunk egypár szót, melyet hálaadva sírkövére vésnénk” . Tehát hiába él a nemzet emlékezetében Kölcsey emléke még sincs kellőképpen megbecsülve. Gyulai Pál Eötvössel ellentétben emlékbeszédében (melyet Eötvösről írt), nem a gyermekkort hangsúlyozta ki, hanem a politikus és költő Eötvöst. Bár maga beszéd biográfiailag jobban megkomponált, tartalmasabb életutat írt meg, még sem sikerült mesterét felül múlnia. A befejezés is sokkal hatásosabb az bizonyos, de valószínűleg nem téves az a megállapítás, hogy a műfaj egyik legkiemelkedőbb alakjának tekinthetjük Báró Eötvös Józsefet. Gyulai az utolsó bekezdésében bár a politikus Eötvöst állítja középpontba, mégis elmondható, hogy sikereket nem csak a politikában ért el, hanem retorikai szövegeiben, országgyűlési felszólalásaiban. „Ez emlék él alkotmányunkban, a közszellemben és szívünkben: emelkedjék lelkesedéssé, hadd érezzük oly hőn és igazán, mint ő, hogy keleten és nyugoti polgárosodás bajnokai vagyunk s jövőnk az annak teendő szolgálatoktól függ; hogy nemzetiséget leginkább a közműveltség biztosítja; hogy régi jogainkhoz új jogokat kell szereznünk a szellemi és anyagi munka erejével.”