Kép:Grófné.jpg
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Grófné.jpg (591 × 413 képpont, fájlméret: 111 KB, MIME-típus: image/jpeg)
[szerkesztés] Összefoglaló
Gróf Nákóné és czigányai a nemzeti szinpadon (az april 3. és 4-én tartott műkedvelői előadásokon.)
Gróf Nákóné és czigányai.
A mi fametszőnk, ki egyébkint igen derék ember, nem lehetett jelen abban a „horvát” hangversenyben melyet „magyar” főranguak adtak. És csakis ennek a „tudtánkivüli” hibának tulajdonithatjuk, ha képünkön a lelkes grófné nem egészen az a kedves jelenség, a milyen ő valósággal; és hogy barna démonai olyan puskaporosok, mintha most jöttek volna a nagyidai veszedelemből.
Nem is a mi fametszőnkről akarunk mi most szólani, ki maga sincs azóta magával megelégedve, hogy a magyar dalok zongorakirálynéját szinről szinre nem látta s derék rajzolónk vázlatát hivebben vissza nem adhatta: de azokról a tündérujjakról, melyeknek legkisebbikében több magyar hangidom (rythmus) van, mint egy rakás szélnek eresztett versben.
Nem lehet magyar az a példaszó: „add az ördögnek a kis ujjadat, egész kezedet fogja kivánni”; mert angyali sziveknek sem lehet szerényebb kivánságuk, mint annak a diszes közönségnek volt, mely a grófné játékát két izben hallotta. Kivétel nélkül megszerettük szellemét, azt a tősgyökeres magyar lelket, mely dalaiból hozzánk szólt; azt a nemes, büszke, bánatos majd vidám, mély lelket, mely a zongorán hangot adott a legfájóbb nemzeti érzelmeknek, gyermek-kedélynek, a gondolatok és elszánás merész szökellésének. – Azt mondják, a szellemek egyenlő foglalkozás mellett egyenlően járnak el. Soha sem látszott nekünk ez igazság igazabbnak, mint a grófné játéka latt, ki csakoly virtuóz a maga nemében, mint a művészet felkentjei, kiknek az rendes foglalkozásuk. Midőn az egymásra halmozott, szebbnél szebb, és eredetinél eredetibb csárdásokat, oly kitartó erővel és mindig emelkedő tüzzel játszá, hogy szivünk az örömtől, mint egy tele pohár, felgyöngyözött: ugy tetszett nekünk, mintha egy szellemdus költő ábrándjait hallanók, mintha egy jó szavaló, Petőfi „Szerelem gyöngyei”-nek rózsáit, a közönség közé szórná, csak töviseit tartva magának, hogy azok idegen szivet ne vérezzenek. De azt még se gátolhatá meg, hogy a mi szivünk is ne vérezzék – miután ma mindenben oly együttérzünk!
Ki a magyar népdalokat tartósabb figyelemre méltatta, tennie kellett azon észrevételt, hogy azokban a lyrai érzés, a „hősies” felett „tulnyomó”, – mintha a beszédnek sohasem volna szabad olyan erősnek lenni, mint a tettnek, mintha az ujjak éle, a kéz sulyától különböznék. Innen van, hogy a magyar népdalban, az is az egyéni érzület hangjában jelen meg, a mi abban drámai. Csak egy tökéletes néprománcz adhat ahhoz mértéket, hogy kell a magyar dallamban a kedély lágyságának az erő teljével vegyülni – a kevésbé nemes ércznek az aranynyal, hogy ez utóbbi tartós legyen és ne kopjék. S ezt a kedélylágyságot, az érzés ez erőteljét, a vegyités e magyaros izét vontuk mi el a grófné játékából – mézet, méhek, a virágból.
De midőn büvös kis ujjai hatalmáról szólunk, nem szabad megfeledkezni a szemekről sem; nem azért, hogy azokról valami ügyetlen bókot mondjunk, de hogy mint intézi azok csillagjárásával hat démonának (kik közt a klarinétos legklarinétosabb) figyelmét, vonóját, czimbalom-ütőjét, és tüdejét – mely utóbbi a klarinétos érdeme. A zenekar-igazgató pálczája, a hármónia és szépség oly tökéletes vonásait nem irja le soha, mint e démonoknak parancsoló és mégis oly kedves szemek. Ugy igyekeznek azok utána, oly hévvel és renddel, mint a rohanó katonák a zászló után. És akkor már nagy a veszedelem, a primás csak ugy szoritja a hegedüt álla alá és a vonót a hegedühöz, és csak ugy bámul – a többiek meg ő rá – ha a lelkes grófné, szeme intését nem elégelve, fejének egy bájos bólintásával ad a szempillák szikráinak ihletést és elevenebb tüzet, melynek világánál a zene olyan kottáit olvassák, melyeket papirosról olvasni tán nem is tudnának. Sokat hallottunk olyan kottatartókról, melyeket uralkodók nagy müvészeknek adnak, s melyek rendesen ezüstből szoktak lenni. Hanemha szabad itt ezt a hasonlitást tennünk, azt mondhatjuk, hogy soha hat czigánynak gyémántább kottatartója nem volt, mint a grófné szemei.
És ha a grófné ezt bóknak venné, engedje – bár uralkodók nem vagyunk – hogy e gyémánt-kottatartót nála hagyjuk, mint egyik magyar zongoramüvésznél, ki a legelesők közé tartozik.
Székely József.
Vasárnapi Ujság 1860. aprilis 22-én (17. szám)
[szerkesztés] Licenc
 |
Ez a kép közkincs és így szabadon felhasználható, mivel szerzője régen elhunyt, ezáltal védelmi ideje lejárt.
|
Kép története
Jelmagyarázat: (akt) = ez az aktuális kép,
(töröl) = ezen régi változat törlése,
(régi) = visszaállás erre a régi változatra.
Klikkelj a dátumra hogy megnézhesd az akkor felküldött képet.
- (töröl) (akt) 2005. november 4., 14:43 . . Kar Mester (Vita | Szerkesztései) . . 591×413 (113 178 bájt) (Gróf Nákóné és cigányai)
- A file szerkesztése külső alkalmazással
Lásd a „setup instructions” leírást (angolul) ennek használatához.
Képhivatkozások
Az alábbi lapok hivatkoznak erre a képre:
Metaadatok
Ez a kép járulékos adatokat tartalmaz, amelyek feltehetően a kép létrehozásához használt digitális fényképezőgép vagy lapolvasó beállításairól adnak tájékoztatást. Ha a képet az eredetihez képest módosították, ezen adatok eltérhetnek a kép tényleges jellemzőitől.
| Orientation | Normal |
|---|---|
| Horizontal resolution | 300 dpi |
| Vertical resolution | 300 dpi |
| Használt szoftver | Adobe Photoshop 7.0 |
| Utolsó változtatás ideje | 2005. november 4., 13:38 |
| Color space | 65535 |
