Hosszúvers
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
A hosszúvers legalább száz-kétszáz soros vagy még hosszabb, kötetnyi, elsősorban lírai jellegű és formájú mű, mely sokszor epikai és drámai elemeket is felhasznál. A „hosszúvers” elnevezés az 1950-es évek magyar költészetében kezdett először terjedni.
Leggyakoribb sajátossága az összefoglaló, általános világmagyarázat jelleg, így gyakran és könnyedén kapcsolódik össze a történelmi vagy a költő által teremtett mítoszok tartalmaival, de más ősi, mindenekelőtt magyar (vagy bolgár stb.) népköltészeti elemeket is használhat. Összetettsége, bonyolult és sokszor csak a költőt jól ismerő ember számára azonosíthatóan egyéni jelképrendszere, filozófikus témaválasztása miatt általában igen „intellektuális” műfajnak tartják.
A magyar hosszúvers előfutárának talán már Csokonai Vitéz Mihály: Az Estve c. költeménye is tekinthető; de még inkább a magyar hosszúversek megteremtésének előzményei közé tartozik Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor és Arany János verses epikája (Zalán futása, Az Apostol), valamint Füst Milán rövidebb, de a hagyományos rímes-időmértékes formákat meghaladó, gondolatritmusra alapozott költeményei. Az ötvenes évek első felében Weöres Sándor (Mahruh veszése, 1952; Tatanave királynő, 1956); Juhász Ferenc (A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából, 1956; Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb, 1963) és Nagy László (Gyöngyszoknya, 1956 – utóbbi talán az egyik legismertebb hosszúvers – A zöld angyal, 1957, Menyegző) költészetében bontakozott ki nagyhatású műfajként. A hosszúvers műfaj a 20. század későbbi évtizedeiben és a végén is jelentős, és (a költők között) népszerű maradt (pl. Babics Imre hexameteres újeposzaiban vagy Tandori Dezső „félhosszú” verseiben).
Based on work by