Husziták

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A husziták a Husz János által elindított vallási mozgalom követői. Csehországban Husz máglyahalála után a mozgalom tovább fejlődött, hívei a börtönben megkérdezett Husz jóváhagyásával felújították azt az ősi keresztény szokást, hogy az úrvacsorában a szentostya mellett bevezették szentségek kehely (calix) által történő kiszolgáltatását. A husziták ugyan kezdettől fogva pártokra voltak szakadva, de a pártokat a közös veszély egyesítette és mind a császár serege, mind pedig a pápai legátusok által vezérelt keresztesek és zsoldosok ellen olyan lelkesen és vitézül harcoltak, hogy a 12 évig, 1419 és 1432 között dúló háborúban sorozatos győzelmeket arattak. A veszély csökkenésével azonban a pártok fokozatosan ellentétbe kerültek egymással.

[szerkesztés] Huszita irányzatok

A husziták két fő pártra oszlottak:

A mérsékeltebb pártot a szorosabb értelemben vett kelyhesek (calixtinusok) vagy utraquisták (sub utraque specie, két szin alatt vették az úrvacsorát) képezték, akik a katolikus egyháztól nem akartak teljesen elszakadni, hanem csak a következő javításokat óhajtották végbevinni:
- Isten igéjét szabadon, nemzeti nyelven prédikálhassá,
- Az úrvacsorát mindkét szín alatt szolgáltassák ki,
- A papságtól a világi javakat vegyék el és a papság térjen vissza az apostoli szegénységre,
- A papságot szigorubb egyházfegyelemmel ellenőrizzék.

A szigorúbb, radikális párthoz tartozók, úgynevezett táboriták (nevüket Tábor hegyéről kapták, amelyen a husziták elsáncolták magukat és később várost is alapítottak), határozott ellentétben voltak a katolikus egyházzal. Az egyház mindazon tanait, (például a tisztítótüzről, a szentek tiszteletéről, képek használatáról szólókat), melyeknek igazsága a Szentírásból nem bizonyítható be, feltétel nélkül elvetették. Jézus Krisztus közeli visszajövetelét várták és magukat az üdvösségre kiválasztottakként tekintették. Élükön először a félszemú Jan Žižka állott, akinek vezérlete alatt – a felébredt szláv nemzeti eszme által is fellelkesülve – irtóháborút kezdtek a németek ellen. Halála (1424) után pedig nagyobb részük Prokopius szerzetest választotta vezérül, kisebb részük pedig Ziska helyét pótolhatatlannak nyilvánították és vezér nélkül harcoltak. Magukat árváknak (orfaniták) nevezték.

[szerkesztés] A huszita háborúk

Hosszas alkudozás után a baseli zsinat 1433-ban a kelyhesekkel megkötötte az úgynevezett baseli vagy prágai egyezményt, melyben elismerték négy fő követelésüket. A táboriták azonban ezt az egyezséget, mint Husz szellemének meggyalázását és a reformáció ügyének elárulását tekintették, fegyveres harcot pedig tovább folytatták. Ez addig tartott, amíg korábbi bajtársaik, a kelyhesek 1434-ben Bródnál teljesen szét nem verték őket. A győztes kelyhesek 1436-ban Zsigmond császárral megkötötték az iglaui szerződést, melyben Zsigmondot elismerték királyukként, a császár pedig biztosította a kelyhesek vallási és polgári szabadságát. Valójában azonban sem a császár, sem a pápa nem akarta az egyezséget betartani és később a kelyhesek jogait több sérelem érte. Ilyen sérelem volt, hogy a megválasztott kelyhes érsek Prágából menekülni kényszerült, ezért a forrongások ismét megkezdődtek. Végül a kelyhesek kieszközölték, hogy 1444-ben László király mellé kormányzóul a kelyhes Podjebrád Györgyöt rendelték, akit László halála után 1458-ban királynak is megválasztottak.

Ezzel a helyzettel azonban pápák nem voltak megelégedve, és 1465-ben II. Pál pápa keresztes hadjáratot hirdetett meg a husziták ellen és Mátyás magyar királyt is harcra szólította fel. Podjebrád megvédte trónját, utóda Ulászló pedig a kuttenbergi országgyűlésen (1485) a békét ismét helyreállította úgy, hogy mind a kelyheseket, mind a katolikusokat eddigi jogaikban és birtokaikban biztosította.

[szerkesztés] A huszita hadviselés

A huszitákat a 15. század közepén sajátságos fegyvereikkel, felszerelésükkel és harcmodorukal Európa legkitünőbb katonáinak tartották. Csatáik alatt eleinte védő harcot vívtak, melyhez háromezernél is több hadiszekérből alakított szekérvárat használtak. A vasláncokkal egymással összekötött hadiszekerekből képezett védőfal mögött állottak lövészeik, akik a szekérvárat megrohanó ellenséget (akkor még többnyire lovasságot) lövedékekkel fogadták. A szekérvár faláig jutott lovasokat a hadi szekereken álló, kampós lándzsákkal felfegyverzett harcosok sebesítették meg és rántották le a lovakról, a szekérvárba jutott lovagokat a huszita gyalogosok vasból készített cséplőkkel verték agyon. Végül amikor az ellenség a szekérvár ismételt megrohanása után kifáradt, szekérvárukból kirohantak és vascséplőkkel és a kampós lándzsákkal támadták meg ellenfeleiket. Üldözés közben kegyetlenül megöltek mindenkit, akit utólértek. A husziták hadviselését és hadiszereik alkalmazását a 15. században több ország hadseregében, így Mátyás király seregében is utánozták. A hadiszekereket nem csak pihenés közben, táboruk védelmezésére alkalmazták, hanem az ellenséggel szemben végrehajtott menetek alatt is, oldalaik biztosítására használták fel.