Kölcsey Ferenc

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Kölcsei Kölcsey Ferenc (Sződemeter, 1790. augusztus 8. – Szatmárcseke, 1838. augusztus 24.) magyar költő.

Tartalomjegyzék

1 Élete
2 Főbb munkái
3 Hivatkozások
- 3.1 Külső hivatkozások
4 Források

[szerkesztés] Élete

Kölcsey Ferenc

Nemesi családból származott, édesapja Kölcsey Péter, édesanyja Bölöni Ágnes volt. Apja korán meghalt (1796. augusztus 9-én), ezért az akkor 6 éves Kölcseyt édesanyja Debrecenbe küldte iskolába, ahol 14 éven át, 1809-ig tanult. 11 éves korában meghalt édesanyja, ezután a háztartást Panni néni, a család régi, hű szolgája vezette, s gondját viselte mind neki, mind három testvérének. A megyei hatóság az árva gyermekek gyámjául Gulácsy Antalt nevezte ki, némi anyagi támogatással ő is segített a családon.

1813-ban költészetet tanult.Ebben az évben himlő támadta meg: ekkor veszítette el jobb szeme világát. A himlőt forró levegővel akarták eltágítani, és édesanyja engedély nélkül benyitott a szobába, minek következében a parázs belement a szemébe.

16 éves korában írta első verseit. Még 1805-ben, Csokonai Vitéz Mihály temetésén ismerkedett meg Kazinczyval, akinek barátsága nagy hatással volt rá. Nagyjából ettől az időtől fogva Kazinczy legfőbb oktatója és példaképe lett Kölcseynek.

1809-ben befejezte tanulmányait a debreceni református kollégiumban, Pestre ment törvénygyakorlatra, azonban ügyvédi vizsgára már nem jelentkezett: feladta a jogi pályát az irodalomért. Álmosdra vonult vissza kis birtokára, s ott gazdálkodva egyedül tanulmányainak élt. Mindemellett gondoskodott öccseiről is.

1823. január 22-én fejezte be nagy költeményét, a Himnuszt. E napot ma a Magyar kultúra napjaként ünnepeljük. A mű eredeti kéziratát Kölcsey sajátkezű aláírásával az Országos Széchényi Könyvtár őrzi.

1826-ban Pestre utazott, ahol megalapította az Élet és Literatura című folyóiratot.

Az 1829. évi tisztújításkor a megye főispánja, báró Vay Miklós Kölcseyt tiszteletbeli aljegyzőjévé tette, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósága pedig Pozsonyban, 1830. november 17-én, a nyelvtudományi osztály vidéki rendes tagjává nevezte ki.

1832-ben megyei főjegyzővé, ugyanabban az évben november 6-án országgyűlési követté választották.

Mint politikus a reformok híve volt, küzdött Erdély és a részek visszacsatolásáért, az alkotmánynak a nép felszabadításával korszerűsített átalakításáért és a magyar nyelv jogaiért.

Hazatérése után többet politikai közszereplést azonban nem vállalt, kizárólag az irodalomnak élt. 1836. november 12-én a Kisfaludy Társaság alapító tagja lett.

Utolsó nagy műve, Wesselényi védelme, melyet barátja hűtlenségi perében készített, kimerítette erejét. Vakbélgyulladást kapott, és valószínűleg abban halt meg. Rendkívüi tisztességére és megbecsültségére utalva, Wesselényi így emlékezett meg róla: "Nem közénk való volt."Halála hirtelen, következett be. Egy hivatalos útja alkalmával szekéren utazva viharos zápor érte, meghűlt és egyheti betegeskedés után 1838. augusztus 24-én meghalt.