Simonyi József

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Ismeretlen művész festménye

Barbácsi és vitézvári báró Simonyi József (1770. április 8. Nagykálló – 1832. augusztus 23., Arad), ismertebb nevén Simonyi óbester, legendás hírű huszártiszt, kortársai "a legvitézebb huszár" kitüntető címmel illették.

[szerkesztés] Élete

[szerkesztés] Ifjúkora

Simonyi (eredeti nevén Simon) József Nagykállóban, egy magát nemesinek állító családban született. Diákéveiben mint nagy verekedő és vakmerő csínytevő keltett feltűnést. Hatodikos gimnazistaként, alig 17 évesen beállt huszárnak. Apja azonban hamarosan kiváltotta a harcias kamaszt, és (büntetésből?) elszegődtette mészárosinasnak Kecskemétre. A makacs ifjú azonban fél év múlva, 1787 végén újra felcsapott huszárnak.

Simonyi katonaéletének kezdete egybeesett az utolsó török háború kitörésével. Néhány hónapos kiképzés után a hadszíntérre vezényelték az ezredét, a Wurmser-huszárokat is. Az „öregek” eleinte elzavarták a pelyhedző bajszú fiút az összecsapások közeléből. A tűzkeresztségen 1788. november 11-én esett át, amikor mindjárt egy tekintélyt parancsoló, karddal vágott sebhelyet is szerzett magának az arcára. Miután átvészelte a töröknél is veszélyesebb téli táborozást, az éhezést, az esőt és a fagyot, 1790-ben vicekáplárként fejezte be első hadjáratát. Ebben az évben meghalt az apja, Simonyi pedig csekélyke örökségét huszáros gyorsasággal verte el cifra ruhákra és könnyű lányokra.

[szerkesztés] Háborúban

Rövid békeidő után 1792-ben megkezdődött a francia háborúk csaknem negyedszázadig tartó korszaka. A jóvágású huszár emberöltőnyi időt töltött a harctereken – szinte egész férfikorát. Hamar felhívta magára a figyelmet felderítő járőrként végrehajtott bravúrjaival. Például tizenhat huszárjával megtámadott és szétugrasztott egy hatvanfős francia őrjáratot, szabályos párviadalban levágva parancsnokukat. Amikor 1819-ben egy nagyváradi tanárral megíratta életrajzát, Háry János módjára mesélt ezekről az évekről: „Váratlan tetteinek az ellenség helységeiben oly rémülést szülő híre futamodott, hogy már neve említésére is minden ember rettegett... Csak a szürke lovú Simonyi káplártól félnek, és vele rémülve ijesztgetik egymást.” Vitézségét felettesei is méltányolták: „káplár létére a brigadérosok asztalánál ebédelt”.

Az 1795-ös rajnai hadműveletek végén őrmesterré léptették elő. A következő év Észak-Itáliában találta: augusztus elején a Garda-tó melletti, menekülésnek is beillő visszavonulás közben szakaszával visszaszerezte az ellenségtől a tartalék tüzérség harminc ágyúját. Hőstette tiszti előléptetést eredményezett: egy ulánusezred hadnagyává nevezték ki.

1799-től újra a Rajna vidékén harcolt. A Habsburgok hadserege egyik vereséget a másik után szenvedte el, a lovasság leginkább a visszavonulás biztosítása során tüntethette ki magát. Simonyi „diadalai” is csak a veszteségeket enyhítették: fél század ulánusával megmentette a fogságba eséstől két ezred ágyúit és lőporos szekereit, néhány nap múlva pedig utóvédként az előrenyomuló ellenség mögé kerülve okozott zavart, lehetővé téve ezzel, hogy az övéi rendezetten visszavonuljanak.

A vakmerő fiatal hadnagy ezekben az években tett szert egy befolyásos támogatóra új parancsnokának, a német nevű, de magát jó magyarnak valló Wartensleben grófnak, a Blankenstein-huszárok ezredesének személyében. Az ő pártfogásának köszönhetően 1802-ben elnyert egy magas katonai kitüntetést, a Mária Terézia-rendet, 1804-ben megkapta a bárói címet, ugyanakkor előléptették alkapitánnyá, majd 1805-ben kapitánnyá. Rangemelkedésével az eredeti Simon nevet a „nemesibb” Simonyira változtatta, bárói címéhez pedig a Vitézvári előnevet kapta. 1809-ben Aspernnél a fővezér, Károly főherceg szeme láttára tüntette ki magát; a csata után ő nevezte ki Simonyit őrnaggyá a Hessen-Homburg huszárezredbe. Wagramnál már új beosztásban harcolt: a vereség után ő biztosította a visszavonulást a Thaya folyó hídjánál. A kulmi csata után 1813-ban alezredessé léptették elő, magas kitüntetéseket kapott a szövetséges orosz, porosz és hesseni uralkodótól. A lipcsei „népek csatájában” egy golyó a szíve fölött levő tárcában akadt meg. A csata után ezredessé, alezredesi előléptetését követően mindössze öt héttel!) ezrede parancsnokává nevezték ki. A háború utolsó szakaszában végre új szerepkörben mutathatta meg képességeit: győztes hadsereg élén üldözte Napóleon visszavonuló hadait. Utolsó bravúrját 1814. február 20-án hajtotta végre: Lyonnál az ezredével éjszaka átúsztatta a megáradt, jeges Rhone folyót, és rajtaütésével megakadályozta, hogy az ellenség rendezze sorait.

A „magyar lovasvezér mintaképének” nevezett Simonyi hírnevét vakmerőségig menő bátorságával és villámgyors döntéseivel vívta ki. Fején és testén kardvágások és szúrások tanúskodtak vitézségéről; az emberei, akiket személyes példájával, bőkezű jutalmakkal és drákói büntetésekkel fanatizált, gondolkodás nélkül követték tűzbe vagy jeges áradatba.

[szerkesztés] Békében

A 45 éves ezredes, aki élete nagyobb részét fegyverforgatással töltötte, nehezen talált vissza a békés viszonyok közé. Bécs, Nagyvárad, Debrecen, majd Galícia volt ezrede állomáshelye. Az újdonsült báró igyekezett elfoglalni az őt megillető helyet a rendi társadalomban. Feleségül vette egy magas rangú osztrák tiszt gazdag árváját. A hozományból nagyúri módon élt, birtokot is szerzett főnemesi címéhez az Arad megyei Vadásziban. Két fia született, az egyikük, Lajos a dualizmus idején miniszterségig vitte. Ezredparancsnokként, nyilván a magasabb katonai képzettség hiánya miatt is, nem tudott alkalmazkodni a békeviszonyokhoz. Kegyetlenségig menő szigora miatt egyre gyakrabban szöktek meg az ezredéből: erre statárium kihirdetésével válaszolt. Anton Freyberger nevű ezredhadbírójában készséges eszközre talált: 1820 és 1822 között tizenkét halálos ítéletet hozott, ebből négyet végre is hajtottak. Előfordult, hogy a rablással vádolt veterán huszárnak a bitófa alatt kegyelmezett meg a magát élet-halál urának nevező ezredes. A békeidőben indokolatlan szigor híre eljutott a felsőbb katonai hatóságokhoz is. 1823-ban még csak a hadbíró ellen indítottak vizsgálatot, de hamarosan Simonyit is felfüggesztették parancsnoki állásából. Az eljárás hírére Freyberger meghamisította a kihallgatási jegyzőkönyveket és a fogháznaplókat, eltüntetett bizonyos okmányokat – állítólag ezredese tudtával –, így a vád később okirat-hamisítással is kibővült. A hadbíró vallomása alapján az Udvari Haditanács az „óbestert” 1825-ben szigorú dorgálásban részesítette, és hatheti úgynevezett foglár-fogságra (afféle laktanyafogságra) ítélte. A hadsereget felügyelő Lajos főherceg utasítására azonban a budai Főhadparancsnokság újabb vizsgálatot tartott, melynek végeztével vádat emeltek Simonyi ellen. Azzal vádolták, hogy visszaélt fenyítő jogkörével, törvényellenes büntetéseket szabott ki, befolyásolta az ezred-hadbíróságot, jogalap nélküli halálos ítéleteket hozatott, sőt, végre is hajtatott, visszaélt kegyelmezési jogával, és részese volt az említett okirat-hamisításoknak. A budai hadbíróság 1829-ben a vádakhoz képest enyhe ítéletet hozott: 11 hónapos foglárfogságot szabott ki. A Katonai Fellebbviteli Bíróság azonban 1830 júniusában kétévi várfogságra súlyosbította az ítéletet, valamint megfosztotta a vádlottat a rangjától és minden kitüntetésétől. A háborús hős számára ez a mellékbüntetés volt a legsúlyosabb csapás, hiszen ezzel katonai becsületét vették el. Az Udvari Haditanács is átérezte ennek tragikumát, s harmincnyolc évi szolgálatára, öt súlyos sebesülésére, hűségére, vitézségére való tekintettel azt javasolta, hogy királyi kegyelemmel töröljék az ítélet becstelenítő részét. A király azonban elutasította a kegyelmi kérvényt, így 1831. április 23-án a napóleoni háborúk hőse bevonult az aradi várba, hogy letöltse a büntetését. Volt bajtársai, így a várparancsnok is, tüntetően fejezték ki rokonszenvüket: a „fogoly” szobáját a várparancsnok lakásával szemben rendezték be, és mindennap vele ebédeltek. A katonai becsület elvesztését Simonyi mégsem sokkal élte túl: 62 éves korában fogolyként halt meg. Holttestét vadászi birtokán temette el a családja.

[szerkesztés] Emlékezete

A néphagyományban mint „a legvitézebb huszár” él, anekdoták, katonatörténetek tartják fenn emlékét, amelyek bátorságát, leleményességét, humorát és emberségét váltogatva emelik ki. Személyéhez kapcsolódva él a hagyományban régi huszáranekdotáink egész sora. Népszerűségéhez nagyban hozzájárultak irodalmi alkotások is:

Nagy Pál: Vitézvári báró Simonyi Jó’sef … élete leírása (Pest, 1819)
Jókai Mór: A legvitézebb huszár (Pest, 1856);
Vitézvári báró Simonyi József obester-generális élete
A legvitézebb huszár. 12 énekben (Pest, 1870).