Tizenkét táblás törvények

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A Tizenkét táblás törvények (latinul: Leges duodecim tabularum) a római jog egyik legértékesebb tárgyi emléke a Kr. e. 5. század közepéről. A jogtörténet egyes számban, XII táblás törvény alakban használja a kifejezést, utalva a táblákon fennmaradt törvények összefüggésére.

[szerkesztés] Története

A római hagyomány szerint Kr. e. 451-ben felfüggesztették a szokásos, „alkotmányos" rendet, azaz a consulok helyett tíz tekintélyes patríciust neveztek ki (decemviri legibus scribundis consulari imperio), akiknek feladata a törvények írásba foglalása volt. Az első évben el is készült tíz tábla. Kr. e. 450-ben egy másik decemviratus lépett hivatalba (ennek az adatnak hiteles voltát egyes történészek vitatják), és újabb két táblát készített el. Ezután azonban tyrannusokként kezdtek viselkedni, és megpróbálták hatalmukat állandósítani, Róma népe azonban fellázadt ellenük, és visszaállította a régi rendet.

A történetben sok a bizonytalan részlet, egyes részletek minden bizonnyal kitalációk, például Appius Claudiusszal kapcsolatban. Maga a törvény azonban hitelesnek tekinthető, s a keletkezési időpontja is meg van erősítve Ovidius „Fasti" című munkája által, amelyben megszakad a consulok jegyzéke. Maguk a törvénytáblák Kr. e. 390-ig (vagy Kr. e. 387-ig nyilvánosan is láthatóak voltak, de a gall betöréskor megsemmisültek. A szöveget ezt követően nyelvileg felfrissítették, bár némi archaikus jelleget mindvégig megőrzött.

Cicero szerint a gyermekeknek még az ő korában is fejből meg kellett tanulniuk e törvényeket. Ismeretük a császárkorban is általános volt, a törvények szövege még 254-ben is ki volt függesztve Karthágó piacán.

[szerkesztés] Tartalmuk

A törvényekben a korábbi görög törvények – így Szolón törvényeinek – és ókori keleti jogforrásoknak a hatása egyértelműen látható (ezt az erre vonatkozó korabeli római hagyomány is tudni véli). Elvük egy olyan időszakra mutat, amikor az antik Róma határa a városfal volt, a Tiberisen túli területek már külföldnek számítottak. A törvények közt sok vallási jellegű szankció található (például véletlen gyilkosság esetén egy kos feláldozása), ami arra utal, hogy a jog abban az időben még nem különült el élesen a vallástól. A törvények a „tehetősebbek" rendjét igyekezett biztosítani a „szegények" (plebejusok) felett, de ugyanakkor nagy rugalmasságról is tanúskodtak, hiszen számoltak a változás lehetőségével is; kimondták, hogy az a határozat a törvényerejű, amelyet a nép a legutóbb hozott.