Újperzsa Birodalom

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Ezt a cikket formázni kellene a wiki jelölőnyelv szabályai alapján.

Az Újperzsa Birodalom, másként Szászánida vagy Szasszanida Birodalom egy ókori iráni központú birodalom volt.

Megalapítója, I. Artaxerxész (I. Ardasír), a Szasszanida-dinasztia első tagja felöltötte Perszepolisz (Istahr) királyi palástját, majd sorra meghódította a szomszédos fejedelemségeket. Miután az utolsó parthus királyt, V. Artabanoszt csatában megverte, 224-ben bevonult Ktésziphónba, a parthus fővárosba, és uralma alatt egyesítette a Perzsa Birodalom területét.

A Szasszanidák az óperzsa Akhaimenidák örököseinek tekintették magukat, és a parthusok laza államszervezetével szemben erősen központosított, despotikus államot hoztak létre, amely ideológilag a mazdaista államvallás hatalmas papságára támaszkodott. A Szasszanidákat erőteljes terjeszkedési törekvések jellemezték, és e célból a királyok megreformálták a hadsereget. A fő ütőerőt e seregben a páncélos nehézlovasság képezte. A Szasszanida Birodalom hatalma csúcsán Szíriától Indiáig, a kaukázusi Ibériától a Perzsa-öbölig terjedt. A Szasszanidák ki akarták szorítani a rómaiakat Ázsiából, ezért azok megerősítették az eufráteszi limest. Az újperzsa uralkodók több római császárral is heves harcokat vívtak: Valerianus császár I. Sápúr királytól elszenvedett veresége (260) után annak fogságában halt meg, megalázó körülmények közt. Ezt a diadalt örökíti meg Sápúr Naqs-i Rusztami szikladomborműve. Hatalmának végén a Szasszanida Birodalom még merészebb haditettre vállalkozott, II. Khoszroész király elfoglalta Kis-Ázsiát, 626-ban pedig megostromolta Konstantinápolyt, Hérakleiosz bizánci császár csak komoly erőfeszítések árán tudta visszaverni a támadást. Egy évtized múlva (636) a Szasszanidák hatalma összeomlott a hódító arabok támadásai alatt.

A 2. században Páthria határaira mindenfelől szűnni nem akaró nyomás nehezedett, és ez alaposan megingatta a párthusok hatalmát. Nyugatról a rómaiak, keletről a kusánok szorongatták őket, míg északon a nomádok álltak készen, hogy időről időre kihasználják a birodalom gyengeségét. A parthusok uralmát végül mégsem a birodalmat körülfogó hatalmas külső ellenségek valamelyike döntötte meg, hanem a belülről jövő: Perszisz vazallus királya, a szászánida nemzetségből való Ardasír.

Ardasír az isztakhr-i Anáhita –templom főpapjának, Pápaknak a kisebbik fia volt, Pápak pedig Szászánnak a dinasztia névadójának a fia. Szászán valószínűleg IV.Vologészész idejében uralkodott Persziszben. Amikor Pápak király lett, a párthusok gyengeségét kihasználva, saját országához csatolta Farsz tartomány legnagyobb részét. Ardasír kb. 209-ben került Perszisz tartomány trónjára. Megalapította Gúr (a mai Firúzábád) városát, ahol a hegy tetején hatalmas erődöt, közelében pompás palotát építtetett magának. Az újonnan megerősödött Szászánidáknak azonban túlságosan nagy feladat lett volna, hogy egymaguk megdöntsék a parthusok uralmát, ezért Ardasír szövetséget kötött Adiabéné és Kirkuk királyaival. Kb. 224-ben Hormizdegánnál véres csatában legyőzték és megölték V.Artabanoszt, Pathria nagy királyát. Ezt az eseményt jeleníti meg egy 18 méter hosszú fríz, amelyet Firúzábád közelében a szászánida út mentén magasan a hegy oldalába vájtak. A homizdegáni csata a párthus király vereségével és halálával végződött ugyan, de ezzel korántsem szűnt meg az ellenállás az egykori párthus területeken. A nagy feudális családok közül némelyek behódoltak, mások ellenálltak. Ardasírnak végül is sikerült minden ellenfelével leszámolnia, kivéve Arménia királyával. Ardasír keleten uralma alatt tartotta a Merv oázist, és feltehetően a kusánokat is leigázta. A római források szerint Ardasír célja az volt, hogy helyreállítsa az akhaimenida birodalmat. Először a 220-as évek vége felé ütközött meg a rómaiakkal, és kezdetben sikereket ért el. 230-ban ostrom alá veszi Niszibiszt, miközben seregei mélyen a római provincia, Szíria belsejében fosztogattak. A rómaiak békekötési kísérlete megbukott, így 232-ben ellentámadásra indultak , amely elég sikeresnek bizonyult ahhoz, hogy Rómában diadalmenettel ünnepeljék meg. Ardasír a 230-as évek vége felé tért vissza a mezopotámiai hadszíntérre; kb.238-ban bevette Carrhae-t és Niszibiszt, még Hatra falai közé is sikerült betörnie, amelyet korábban Traianus, Septimus Severus és egyszer ő maga is hiába ostromolt; Hatra kifosztása után a város elnéptelenedett, és a hatrai uralkodóknak „ a sivatag urainak” a szerepét a Lakhmida-dinasztia vette át Hirában.

Az egykori Parthus Birodalom bukásában számos tényező játszott közre; az egyik legfontosabb az erős központi kormányzat hiánya volt. Ardasír (224-kb. 240) a kulcsfontosságú tartományokba saját családja tagjait nevezte ki kormányzónak, és nagyszámú hivatalnokot alkalmazott. Másik nagy újítása volt, hogy hivatalos államvallást vezetett be. Ez merev társadalmi osztálytagozódást eredményezett az Avesztában lefektetett elveknek megfelelően. Az Aveszta társadalmi osztályai papokból, harcosokból és dolgozókból álltak, ehhez a hármashoz illesztették hozzá a hivatalnokok osztályát, amely a harcosok után, de a földművesek és kézművesek előtt kapott helyet. E két reform bevezetésére feltehetően nemcsak az a cél ösztönözte, hogy leküzdje a késő parthus kor már-már teljes anarchiáját; hanem az is; hogy e reformok az iráni nacionalizmus újjászületésének kiindulópontjává legyenek.Azt hangoztatta, hogy a Szeleukidák és a párthusok dinasztiája idegenvolt, míg a Szászánidák hatalomra kerülésével az akaimenida kor dicsősége tér vissza. Ardasír ily módon megteremtette birodalmának vallási és katonai céljait. Sürgős reformra szorult még a szétzilálódott pénzverés; Ardasír nyolc különféle típusú érmét veretett. A király az érméken szemből vagy profilból látszott. Ardasír új fejfedőt alakított ki-egy egyszerű, kerek sapkát a fejtetőn, fölötte selyemfátyolba burkolt „hajgömb”-bel. Ez a gömb a „korümbosz” a dinasztia jelképévé lett, akárcsak az a szokás, hogy minden király külön, egyéni koronát viselt. Ezek a koronák idővel olyan mívessé és súlyossá lettek, hogy csak a mennyezetről, láncon lelógatva lehetett őket viselni. A király Ardasír-Khurrában (Ardasír dicsősége, később az elnevezés Gúrra rövidült) , a mai Firúzábádban építtette fel új városát és fejedelmi épületeit, még azelőtt, hogy Artabanoszt legyőzte volna. Első építménye feltehetően a jól kiépített palotaerőd (Qaleh-e Dukhtar) volt, amely egy hegy tetején állt, és a Sirázba vezető utat uralta. A Qaleh-e Dukhtar, azaz a Hajadon vára nevű erődpalota háromszintes építmény volt. Ardasír Fársz tartomány szikláiba vésetett domborművei gyökeresen új művészetet teremtettek. A következő150 évben csaknem valamennyi király készíttetett sziklareliefeket, és ez a hagyomány azután egészen a szászánida kor végéig fennmaradt. Ardasír első két domborművét Firúzábádban, a szászánida út mentén vésték sziklába: az egyik egy drámai harci jelenet, a hormizdegáni csatának állít emléket, ahol Ardasír győzelmet aratott a parthus uralkodó felett. A jelenet azt mutatja, hogy három szászánida lovag döntő győzelmet arat ellenfelei felett. A lovagokat páncél védi, és címerpajzs különbözteti meg. A legelső páros Ardasír és Artabanosz, a második Sápúr koronaherceg és a párthus nagyvezír, a harmadik szászánida Ardasír hű apródja, aki a király valamennyi domborművén megtalálható. A másik domborművön Ardasírt látjuk, amint Ahuramazda, a zoroasztriánus panteon fő istene kezéből átveszi a szalaggal díszített fejdíszt. A harci jelenetet végül is nem fejezték be, mint ahogy a koronázási jelenetet sem. Két újabb, Isztakhr város mellett készülő reliefje kedvéért Ardasír otthagyta Firúzábádot. Naqs-e Radzsab barlangját egy koronázási jelenettel díszítette, Naqs-e Rosztam nagy sziklájára pedig a koronázás és a győzelem páros témáját vésette.

Ardasír 240-ben társuralkodónak maga mellé emelte fiát, Sápúrt. Közösen uralkodtak, ahogy azt a mindkettőjük fejével díszített érmék tanúsítják. Ezeken Ardasír saját megkülönböztető fejdíszét, míg Sápúr az arisztokraták magas, gömbölyű sisakját, a kolahot viselte. Saját győzelmi koronáját csak megkoronázása után tette fel. Ardasír halálának pontos dátuma nem ismeretes, valószínűleg a 240-es évek elejére tehető. Ardasír fia Sápúr alapos képzésben részesült, hogy felkészüljön a királyi hivatásra. Hormizdegánban atyja oldalán harcolt, s társuralkodói kinevezésével a hatalom békés úton ment át a fiú kezébe.

Sápúr (kb.240-270) uralmának idejéből fennmaradt egy feljegyzés a perzsa hadjáratokról, amely végre nem római, hanem perzsa szemszögből készült. Egy Sápúr tetteit megörökítő hosszú feliratról van szó. A szöveget egy ma Kaábeji Zardust (Zoroaszter kockája) néven ismert akaimenida kori torony kőfalába vésték Naqs-e Rosztamban. Három nyelven készült, szászánida (közép perzsa), párthus és görög nyelven, és a szászánida kor egyik legjelentősebb történelmi forrása. A király teljes címeinek felsorolásával kezdődik. Ardasír csak az árják királyainak királya volt, míg Sápúr már a nem árjáké is, ami arra vall, hogy nagy kiterjedésű, nem árja területeket is meghódított. Sápúr feliratának nagy része a rómaiakkal vívott csatáit beszéli el. Első győzelmeit III. Gordianus és Philippus Arabs római császárok felett aratta. Az ütközetre 244-ben, szászánida területen került sor, nem messze Ktésziphóntól; ez is mutatja mekkora területeket vesztettek el a perzsák Sápúr trónra kerülése után, amikor a rómaiak visszahódították Carrhae és Niszibisz városát. A perzsák döntő vereséget mértek a rómaiakra, a római császár is meghalt. Sápúr a perzsa győzelmet szikladomborművön örökítette meg; a reliefet új fővárosa, Bisápúr (Sápúr kiválósága) mellett, egy folyó szurdokának két szemközti falába vésette. Új elem a lovak között térdelő római figurája, aki esdekelve nyújtja kezét a király felé; s akiben Philippus Arabs könyörgő alakja jelenik meg. A domborműnél ekkor már egyetlen jelenetet nem láttak elegendőnek arra, hogy kifejezze Sápúr győzelmének jelentőségét, ezért a központi jelenetet a szászánida lovasságot és az adófizetőket ábrázoló kiegészítő képekkel keretezték. A két dombormű témája és kompozíciója hasonló: a király előtt térdeplő alak Philippus Arabs, a ló horpaszánál álló figura, akinek Sápúr kezét a markába szorítja Valeranus; a király lova eközben az ifjú Gordianus testén tapos.

Az Arménia feletti hatalom kérdése továbbra is gyakran szolgált ürügyül a háborúskodásra. Sápúr feltehetően szerepet játszott az arméniai király megöletésében. A meggyilkolt király fia Rómába menekült. A következő hadjáratra 256-ban került sor, s ez ismét fényes perzsa győzelmet hozott. A perzsák elfoglalták Arméniát és mélyen benyomultak Szíriába. Bevették a Római Birodalom keleti fővárosát, „Kelet szépséges koronáját”, az Orontész-parti Antiokheiát. A perzsák eltanulták a rómaiaktól az ostrom fortélyait, és egy óriási faltörő kost építettek, azzal döntötték le Antiokheia falait. Az ostrom után szétszedték a szerkezetet, és visszavitték magukkal egészen Carrhae-ig, s ott hevert egészen addig, míg száz évvel később Constantinus újból összeszereltette és felhasználta ellenük. Sápúr harmadik Róma elleni hadjárata volt az utolsó és egyben a legsikeresebb. Legjobb leírását a szászánida király maga fogalmazta meg. Valerianus császárnak és seregének összeomlásával és fogságba esésével Szíria és Kappadókia ki lett szolgáltatva a szászánida hadaknak. Antiokheia lakói biztosra vették, hogy Valerianus képes megállítani a perzsákat, s az utcákon sétálgattak, amikor a perzsák rajtuk ütöttek. A hadjáratok során rengeteg római esett a perzsák fogságába. A birodalom szerte letelepített rabok olcsó munkaerőt képeztek. Lenyűgözők lehettek hídjaik, az egyik ilyen híd a Kárun folyó fölött épült, és hossza elérte az 516 métert. 41 db. Jellegzetes római pillérek támasztották alá. A hagyomány Sápúrt és apját egyaránt városépítőként tartja számon. Sápúr az általa alapított városok közül Bisápúrt szerette a legjobban, és egy új várost Khuzesztánban- később Gundésápúr néven vált ismertté -, ahol sok foglyot telepített le, többek között Antiokheia keresztény püspökét. Sápúr toleráns ember hírében állott, aki engedélyezte a sokféle vallási kisebbségnek, a keresztényeknek, zsidóknak, buddhistáknak, hogy vallásukat szabadon gyakorolják birodalmában. Ő maga Mani próféta aktív támogatója volt, aki a király trónra kerülésének idején kezdte meg vallási tevékenységét. Mani megtérítette a király két bátyját, így hatalmas pártfogókra tett szert. Maga Sápúr megmaradt Zoroaszter hívőnek, de mélyen hatott rá Mani tanítása, aki azt hirdette, hogy az ő vallása a zoroasztriánus, keresztény és buddhista tanok beteljesedése. Talán abban a reményben, hogy olyan vallásra talált, amely képes lenne országának népeit egységbe fogni. Sápúr engedélyezte Maninak, hogy birodalmában szabadon járjon, s hirdesse tanait. Mani szerint Sápúr Bisápúrban halt meg. Halálának időpontja kérdéses; vagy 270, vagy 273.

A három utána következő király: I. Bahrám (273-276), II. Bahrám (276-293) és III. Bahrám (293) a területek javát elveszítette, és kemény kézzel üldözte a vallási kisebbségeket. Sápúr fia I. Bahrám egyetlen ismert reliefje saját isteni megkoronázását ábrázolja. A dombormű mellett egy feliratot helyeztetett el, amely megörökíti nevét, címeit és származását. Egy régi hamisítás során nevét törölték, és helyébe fivére Narszé nevét írták, aki pedig csak Bahrám fia, majd unokája után került a trónra. Ez a törlés megerősíti azt a feltételezést, hogy a Bahrámok elorozták Narszé elől a trónt. Minden bizonnyal Narszé volt az, aki a reliefeket később egy új alakkal egészítette ki; egy szászánida herceg figuráját vésette a király lova alá, feltehetően III.Bahrámét, akit ő űzött el e trónról.

A türelmes valláspolitikát feltehetően a szászánida történelem egyik legfigyelemreméltóbb egyénisége, Kartír főpap ösztönzésére vetették el. Ő Sápúr alatt végig a zoroasztriánus vallást támogatta. Szerencsecsillaga a Bahrámok idején ragyogott fel, amikor Mani prófétát bebörtönözték és megölték. Kartír büszkén hirdeti a királyi szikladomborművek közelében vésett feliratokon, hogyan üldözte a zsidókat, keresztényeket stb. A zoroasztriánus most jelenik meg először fanatikus és másokat üldöző vallásként. Kartír megkövetelte, hogy a hívők fenntartás nélkül vallják a jóról és rosszról, a mennyről és pokolról szóló hittételeket. Az ő intrikáinak tudható be, hogy I. Bahrámot fia II. Bahrám követte a trónon, és nem fivére Nerszé, aki az előírások szerint a törvényes utód lett volna. Kartír Sápúr uralkodásáig „papi tanító”, I. Bahrám alatt ”Ahurumazda főpapja”, II. Bahrám idején már nemcsak „Bahrám lelkének üdvözítője”, hanem „főúri ranggal és méltósággal” is felruházták. Ezzel olyan látványos tettet vitt végbe, amely a szászánida társadalomban úgyszólván keresztülvihetetlen volt: társadalmi osztályt változtatott, papból nemes ember lett. Kartír befolyását mutatja, hogy egy kivételével ott szerepel II.Bahrám nagyszámú domborművének mindegyikén. II. Bahrám egy sor teljesen újszerű domborművet készíttetett. Első reliefje atyjáé mellett Bisápúrban látható. A reliefen a király lován ül és arab küldöttséget fogad, amely ajándékokat vagy adót (lovakat, tevéket) hozott neki. Egy másik reliefje Szár Mashadnál, a hegyen látható- gyalogosan ábrázolja a királyt, amint az megöl egy oroszlánt. A jelenetet két részletben örökítették meg, az elsőn az oroszlán éppen ráugrik a királyra, a másodikon halálra sebezve hever lábainál. A király háta mögött Sápúrdukhtat, a királyné áll, aki Bahrám érméin is szerepel. A király bal kezével védelmezőn visszatartja őt, miközben kettejükközé odafurakodott Kartír, a szászánida udvar „szürke eminenciása”.

238-ban Carus császár kifosztotta Ktésziphónt, és az ezt követő békeszerződésben Észak-Mezopotámia legnagyobb része a rómaiak kezébe került. II. Bahrámnak keleten is fenyegetéssel kellett szembenéznie: bátyja, Hormuzd vezetésével fellázadtak a szakák, a kusánok és a gilániak. A felkelést sikerült elfojtania, de 288-ban hiába próbálta megakadályozni, hogy a rómaiak ültessenek királyt Arménia trónjára.

III.Bahrám mindössze néhány hónapot uralkodott, amikor Narszé (293-302), Sápúr hosszú életű fiainak egyike lázadást szított ellene. A lázadóknak sikerült megfosztaniuk trónjától az ifjú királyt. Narszé vissza akarta szerezni a Bahrámok idején római kézre került területeket. Kezdetben sikereket ért el Galeriusszal szemben, de298-ban vereséget szenvedett, és családja fogságba esett. A békeszerződés értelmében ismét római ellenőrzés alá került Észak-Mezopotámia, s a rómaiak kikötötték, hogy mindenfajta kereskedelemnek a római határon lévő erődvároson – Niszibiszen – keresztül kell bonyolódnia.

Narszé domborművén nem Ahuramazda, hanem Anáhita kezéből kapja a koronát. Könnyen lehetséges, hogy Narszé ily módon akarta kifejezni ellenszenvét azzal a vallásüldözéssel szemben, amelyet Kartír a Bahrámok alatt Ahuramazda nevében véghezvitt. Narszé uralkodása alatt emeltek egy tornyot Kurdisztán iraki részén, Paikulban; pusztán abból a célból, hogy Narszé uralmának eseményeit megörökítse: hosszú feliratot véstek rá, amelyen felsorolták azok nevét, akik Narszét támogatták III. Bahrám elleni harcában, s a király mellszobraival díszítették. Kartír valahogyan túlélte a királyok változását, de erőszakos valláspolitikája megbukott. A manicheusoknak megengedték, hogy vallásukat gyakorolják. A vallás egyre fontosabb szerephez jutott a külpolitikában, mivel 312-ben Constantinus császár áttért a keresztény hitre, és Arménia királya követte példáját. Az a tény, hogy a Római Birodalom államvallásává lett a kereszténység szükségszerűen maga után vonta a keresztényüldözést Iránban. II.Sápúr idején a keresztényüldözés különösen erős volt.

II. Sápúr Narszé unokája volt, és a legenda szerint még anyja méhében megkoronázták. Sápúr kezdetben a főurak felügyelete alatt állott, amikor azonban férfikorba jutott saját kezébe összpontosította a hatalmat. Hetvenéves országlása alatt (309-379) Irán visszanyerte elvesztett területeit. Keleten újból megszilárdította a szászánidák hatalmát a kusánok felett, a sivatagban pedig hadjáratot indított az arabok ellen: állítólag homokkal temettette be kútjaikat, hogy engedelmességre bírja őket. Diocletianus és Constantinus szilárd erődrendszert épített ki Mezopotámia római megszállás alatti részén és a szíriai sivatagban. Az erődítményeket jól képzett csapatok védték, amelyek a kiépített utak, karavánvonalak segítségével gyorsan a veszély helyszínére juthattak. II.Sápúr nem tudta megismételni névrokonának elsöprő győzelmi sorozatát a rómaiak felett. Egy szemtanú színes beszámolóiból, ismerjük a perzsák és a rómaiak összecsapásainak jó részét. E beszámolót Ammianus Marcellinus írt. Sápúrnak 359-ben sikerült néhány várost elfoglalnia, de Julianus Apostata válaszul nagyszabású ellentámadást szervezett, amelynek során a rómaiak egészen Ktésziphón faláig jutottak. Irán nagy szerencséjére Julianus belehalt a csatában szerzett sebeibe, és utódját, a nyúlszívű Jovianust a perzsáknak sikerült rábírniuk: ha veszni hagyja a rómaiak hódításait, cserében ő és emberei biztonságban elvonulhatnak. A szerződés nemcsak Észak-Mezopotámiát, de Arméniát is perzsa kézre adta. A háborúk azonban nemcsak nyugaton folytak; keleten új népcsoport jelent meg: a hunok. II.Sápúrnak sikerült megfékeznie őket, sőt még arra is rávette a hunokat, hogy segítsék őt Róma elleni harcaiban. Hadseregének fönntartására Sápúrnak növelnie kellett adóbevételeit. A legkézenfekvőbb megoldásnak a keresztény közösség megadóztatása kínálkozott. A keresztények adóit megkétszerezték, ami zavargásokhoz vezetett. Szúsza keresztényei fellázadtak Sápúr ellen, és eltorlaszolták a város kapuit. Sápúr bősz harci elefántjai segítségével kíméletlenül leverte a felkelést, s ezután nem messze onnan, a Kerkha folyó partján új várost alapított. A zoroasztriánus ortodoxia Sápúr uralma idején új ösztönzést kapott, amikor a Nagy Móbad (a főpap) Ádúrbad istenítéletnek vetette alá magát, hogy igazolja a „jó vallás” erejét → olvasztott fémet öntöttek a mellkasára, és ő túlélte.

II. Sápúr halála után a hunok feldúlták Arméniát, Szíriát és Kappadókiát, s valószínűleg Irán egyes északi vidékeit is. Sápúr utódainak sikerült megtartaniuk a keleti határt, és V. Bahrám (420-438) keleti hadjáratai győzelmet hoztak Iránnak. Fia, II. Jazdagird (438-457) azonban úgy halt meg, hogy nem tudta megőrizni a békét a keleti területeken, és ezzel felbillent a hatalmi egyensúly Irán és a heftalita hunok között. Jazdagird halála után két fia küzdött egymással a trónért: végül a fiatalabbik, Péróz vagy Firúz (457∕´9-484) került ki győztesen a harcból, de a csak a heftaliták segítségével sikerült felülkerekednie. Péróz azonban nem bizonyult hálásnak, s 460-as években újra kezdte a háborúskodást keleten, de hadjárata teljes vereséggel végződött, ő maga pedig 469-ben fogságba esett. Igen magas váltságdíjat kényszerült fizetni, és ameddig a pénzt nem küldte, a heflita udvarban kellett hagynia fiát, Kvádot túszként. A katonai csapást súlyos szárazság és a rákövetkező éhínség követte, amely hét esztendőn áttartott. Erről a szárazságról emlékezett meg szemléletesen a 11. század elején Firdauszí a perzsák nagy nemzeti eposzában, a Sáhnáméban, a Királyok Könyvében. A hefliták közép-ázsiai és afganisztáni uralma valószínűleg meg-megakasztotta a kelet-nyugat irányú szárazföldi kereskedelmet, és minden bizonnyal ez késztette Pérózt, hogy 484-ben megkezdje hadjáratát. A heflita király gondosan álcázott, mély árkot ásatott, melyet hegyes karókkal tűzdeltek tele. Az árok egyenes vonalban futott keresztül a síkságon, csupán egy keskeny átjárót hagytak rajta középen. Egy csapat heflita lovas menekülést színlelvén odacsalta a szászánida sereget. Amint a hefliták az átjárón keresztül óvatosan visszahátráltak, a szászánida lovasok elárasztották a síkságot, és teljes iramban a menekülők után vetették magukat. Az árokba zuhantak, s oly szoros, zárt sorokban haladtak és olyan sebesen, hogy a hátul lévők a már kelepcébe esett társaikra estek. Majdnem az egész sereg odaveszett, embereivel együtt maga a király is elesett. A megsemmisítő vereség után a felek békét kötöttek, Irán kénytelen volt beletörődni abba, hogy évről évre adót fizet a heflitáknak. Erre az időre a monarchia elvesztette hatalmát a főnemesek felett, akik először Péróz fivérét, Valakhsot vagy Balást(484-488) választották királlyá, majd rövid négy éves országlása után megfosztották trónjától; Péróz fia Kavád javára. 496-ban őt is letaszították, s börtönbe vetették, de sikerült megszöknie és a heflitákhoz menekült, akik 498∕9-ben visszaültették a szászánidák trónjára.

Az elhúzódó szárazság, a hadisarc összegyűjtésére kivetett súlyos adók és a szinte teljes belső anarchia miatt rettenetes lehetett az iráni nép helyzete. Mindez kedvező alkalmat teremtett egy új próféta, Mazdak fellépésére. Mazdak eredetileg zoroasztriánus pap lehetett, aki sajátosan új tanítással jelentkezett. Az erőszak ellen szónokolt, tanítása nagy hatással volt az agyonéhezett, reményét vesztett népre. Azt tanította: „a nincstelen egyenlő akármelyik gazdag emberrel, senki nem helyezheti magát a másik fölébe”; a vagyonról azt hirdette, hogy a világot igazságosan kell berendezni, törvénytelen és gonosz dolog a gazdagok dúskálása. Mazdak ékesszólása megnyerte Kavádot, s a király Mazdak tanításaival próbálta megnyirbálni a nagyurak hatalmát. Kavád uralmának vége felé azonban Mazdakot és számos hívét kivégezték, a trónörökös Khoszrau parancsára. Khoszrau Kavád legkisebb fia volt, de már évekkel atyja halála előtt őt választották ki utódnak. Khoszrau Anósirván (a halhatatlan lelkű) hosszú és dicsőséges uralkodása idején Irán maradéktalanul helyreállította egykori hatalmát, az országon belül és kívül egyaránt. Békét kötött a rómaiakkal és tovább fizette az évi járandóságot a heflitáknak. Reformjai az élet minden területén éreztették hatásukat. Feltérképezték és kimérték a földeket, számba vették az összes datolyapálmát, szőlőtőkét, olaj-, dió- és gyümölcsfát. Megváltoztatta az adórendszert. A régi évenkénti adókivetés eredménye az lett, hogy a termés gyakran tönkrement, mert csak az adóbecslő ott járta után lehetett betakarítani. Helyébe most a rögzített évi adózás lépett, amelyet az előző évek terméshozama alapján vetettek ki. Az adót három részletben kellett megfizetni, készpénzben és nem terményben. Így minden földműves előre ismerte a rárótt terheket, s előre tudott tervezni; az állam pedig nagy hasznot húzott a biztos készpénzbevételből. Fejadót is kivetettek a 20 és 50 év közötti férfiakra, de ezt csak a köznépen hajtották be. Khoszrau (531-579) a biztos évi bevétel alapján katonai reformokat hajtott végre. A király felszereléssel látta el, és meg is fizette a szegényebb lovagokat. Ily módon a katonák új osztályát hozta létre, akik kizárólag a királynak tartoztak hűséggel. Ezek a dihqánok az iráni társadalom fontos részévé váltak. Jelentősen megnövelték a hadsereg ütőképességét, és egyben gyöngítették az óriási magánhadsereggel rendelkező főnemesek hatalmát. Khoszrau Iránt négy katonai övezetre osztotta, és mindegyik élére egy parancsnokot állított. Megerősítette a határokat, családokat telepítvén a közelükbe határvédelmi feladattal, s feltehetően ő építtette a nagy falat a gurgáni síkságon; más erődítéseket is helyreállíttatott vagy újjáépíttetett, kiváltképpen azokat, amelyek a Kaukázus hágóit őrizték. Khoszrau hatalmas öntözőműveket is építtetett; „Khoszrau árka” néven ismert széles csatorna a Tigris folyóból szállította a vizet a Dijala folyó vízkészletének pótlására. Khoszrau a földművelés fontosságáról vallott nézeteit a királyságról szóló tanításában foglalta össze, amely Maszúdi, 10. századi arab író egyik szövegében maradt ránk.

Khoszrau nyolc évet töltött az iráni állam és hadsereg újjászervezésével. Ennek leteltével felmondta a Bizánccal kötött szerződését, és 540-ben betört Szíriába, elsősorban azért, hogy zsákmányt szerezzen. A szászánida király gyorsan tört előre Szíriában, és hamarosan ott állt Antiokheia falainál; a város kemény csata után a perzsák kezére került. Antiokheia elhurcolt lakosságának letelepítésére új várost építtetett a szászánida főváros Ktésziphón határában, melyet Veh az Antiok Khoszraunak nevezett el, ami azt jelenti: ”Jobb mint Antiokheia, Khoszrau (építtette)”. Végül 561-ben 50 évre békét kötöttek, de a szerződés nem sokáig maradt érvényben. Khoszrau később elég erősnek érezte magát ahhoz is, hogy a heflitáknak megtagadja az évenkénti adó fizetését, és 557 táján a türkökkel lépett szövetségre. A két szövetséges elsöprő győzelmet aratott a hefliták felett, és fölosztotta egymás között a hun királyságot. Khoszrau megbosszulta a heflitáktól elszenvedett vereségeket és visszaszerezte a perzsák becsületét. Érmét is kibocsátott, ezzel a felirattal: „Irán megszabadult a félelemtől”.

A keleti-nyugati kereskedelemből származó bevételek továbbra is létfontosságúak voltak az irániaknak. Justinianus eltökélt szándéka volt, hogy újból kísérletet tesz a Szászánidák kereskedelmi hatalmának megtörésére. A keresztény etiópiaiakhoz közeledett, a közös vallásra hivatkozva szövetséget ajánlott nekik, s azt javasolta, hogy vásároljanak selymet az indiaiaktól, amit azután eladnának a rómaiaknak, s így a rómaiaknak nem kellene ellenségeiktől vásárolniuk. Khoszrau sikeresen visszaverte az etiópok terjeszkedési kísérleteit Jemenben, és amikor 579-ben meghalt Dél-Arábia már a szászánida Irán része volt. Az iráni kereskedők a 6.század során mindvégig kezükben tartották az Indiával és Ceylonnal folytatott kereskedelmet, hajóik állomásoztak Ádenben ellenőrzésük alatt, tartották a Vörös-tenger bejáratát, és végül elzárták a római hajókat az Indiai-óceántól.

Khoszrau arról is híres volt, hogy pártolta a tudományokat, és uralkodása idején sok pehlevi nyelvű könyv látott napvilágot. Bár uralkodóvá tette a zoroasztriánus ortodoxiát s annak merev osztálytagozódását is, a kisebbségeket azonban nem üldözte. Sőt szívesen látta udvarában a görög orvosokat és gondolkodókat, és Gundésápúrban egyetemet alapított. Sok történetet költöttek bölcs vezírjéről, Buzurdzsmihrről, a hagyomány szerint ő eszelte ki a nardot (ostábla), a perzsák legkedveltebb játékát. A másik legnépszerűbb játék abban az időben a lovas póló volt. Minden idők leghíresebb szászánida épületeként épült fel Ktésziphónban Khoszrau palotája, amelyet Khoszrau csarnokának neveztek. Valószínűleg ő volt az, aki helyreállította a dinasztia egyik legfontosabb vallási központját, a Király és a Harcosok Tűztemplomát (Atúr Gusnaszp). Az épület a szászánida kori Síz (vagy Ganzak), mai Takht-e Szoleimán (Salamon trónja) közelében állt. Irán dicsősége csúcspontjára jutott, és mégis, e tündöklés ellenére a szászánida dinasztia napjai meg voltak számlálva. Néhány évvel azelőtt, hogy Khoszrau elhunyt „egy hétfői napon, az elefánt éve rabí al-avval hónapjának második napján” (570 körül) megszületett Mohamed próféta. Alig hetven évvel később az iszlám seregek két elsöprő győzelemmel- 637-ben Qádiszijjánál és 641-ben Nahávandnál- teljesen megtörték a szászánidák hatalmát. De még mielőtt ez megtörtént I.Khoszrau unokája II. Khoszrau Parvíz (a győzedelmes Khoszrau) a szászánida sereget minden eddiginél messzebbre vezette nyugat felé, s elfoglalta Jeruzsálemet és Egyiptomot, sőt magát Konstantinápolyt is ostrom alávette.

IV. Hormuzd (579-590) békés úton örökölte atyja, I. Khoszrau trónját, és folytatódtak a végeláthatatlan csatározások Bizánccal. A szászánidák nyugati szomszédai a türkök támadást indítottak; Hormuzd egy iráni nemes, Bahrám Csóbin vezetésével sereget küldött feltartóztatásukra. Bahrám Csóbin legyőzte a türköket, majd több győzelmet aratott a bizánciak és a nomád kazárok felett a Kaukázusban. IV.Hormuzd aggódott Bahrám népszerűsége miatt, s megkísérelte leváltani tisztségéből, de Bahrám fellázadt; és a király azon találta magát, hogy mindenfelől ellenségek veszik körül. Rátámadtak, megvakították, börtönbe vetették és később megölték; fia Khoszrau sem tudta Bahrámot legyőzni, és nyugatra menekült. Bahrám a „világ urává” koronáztatta magát. Alig egy év elteltével Khoszrau, Maurikiosz bizánci császár katonai segítségével legyőzte őt. Bahrám a türkökhöz menekült, akik egy évvel később –feltehetően Khoszrau kérésére- megölték.

II. Khoszrau lett a király. Az új uralkodó igyekezett megbüntetni mindazokat, akik megdöntötték atyja hatalmát. 604 táján egy arab szövetség döntő győzelmet aratott a perzsa haderők felett Dzú Qárnál, és ez már előrevetítette a birodalom összeomlását. Khoszrau azonban még mindig nyugatra összpontosította erőit, és nem ismerte fel a délen felemelkedőben lévő arab hatalom jelenőségét. II.Khoszrau bizánci segítséggel szerezte meg a trónt, és ez véget vetett a két birodalom erőit felemésztő háborúskodásnak; de 602-ben Phókász -a bizánci sereg egyik tisztje- megölte Maurikioszt, és ő lett császár. II. Khoszrau eltökélt szándéka volt, hogy megbosszulja egykori pártfogója halálát. 604 és 610 között a perzsák számos döntő győzelmet arattak, és meghódították Arménia, Kappadókia és Szíria nagy részét. 610-ben megdöntötték Phókász uralmát, őt magát kivégezték, és Hérakliosz került hatalomra. Az új császár megpróbált békét kötni Khoszrauval, de a perzsa király biztos lévén a szászánidák legyőzhetetlenségében visszautasította ajánlatát. A perzsa seregek elárasztották a Közel-Keletet: 612-ben bevették Antiokheiát, Damaszkuszt és Tarszuszt; 614-ben elfoglalták Jeruzsálemet, és a Szent Keresztet Ktésziphónba vitték; 615-ben meghódították Anatólia nagy részét, 619-ben megostromolták Alexandriát, amely hamarosan elesett, és vele együtt egész Egyiptom is a kezükre került. II. Khoszraunak gazdag és fényűző udvara volt, aminek a nép fizette meg az árát; újabb és újabb terheket rótt ki.

Ő volt egy perzsa szerelmi történet: a „Khoszrau és Sírín románcá”-nak főszereplője. A történetet újra és újra megénekelték a költők, köztük Firdauszí és a híres Nizámi. Sírín szépsége, amelyet a versek tucatjai magasztalnak vetekedett a Holdéval. Sírín keresztény volt, és Khoszrau uralkodása alatt szinte mindvégig támogatták a kereszténységet, amelynek tanai az egész birodalomterületén elterjedtek. Khoszrau a csodálatos szépségű Sírínnek palotát is építtetett egy 120 hektárnyi paradicsomi kertben, amely ott terült el ahol Irak síkságai a Zagrosz hegyvonulataival találkoznak. Sírín palotáját Jákút arab földrajzi író még a 13. Században is a világ csodái közé sorolta, bár 628-ban Hérakliosz feldúlta azt.

Khoszrau fényes csillaga hamarosan lehanyatlott. Hérakliosz, akit keleten a Szászánidák támadtak meg, a Balkánon pedig egy szláv-avar szövetség; már-már elmenekült Konstantinápolyból, de végül úgy határozott, hogy marad, és erős védelmi rendszert épített ki, amely a bizánciaknak a tenger feletti uralmára támaszkodott. 622-ben Hérakliosz hajói kifutottak a Fekete-tengerre, és a perzsa arcvonal mögött sikeres támadást indítottak Arménia ellen. A perzsák vereséget szenvedtek, és Hérakliosz visszafoglalta Kis-Ázsiát. Egy évvel később áttörve a perzsa védelmi láncot, behatolt Azerbajdzsánba. Ganzakban (a mai Takht-e Szoleimán) kirabolta a nagy szászánida szentélyt, Gusnaszp Szent Tűz-templomát, ahová minden szászánida király elzarándokolt. 627-ben Hérakliosz bevonult Mezopotámiába, és vereséget mért az irániakra. Dasztagirdben kifosztotta Khoszrau kedvelt palotáját, ahol rengeteg kincset talált. E csapások hatására II.Khoszrau összehívta valamennyi hadvezérét, hogy megtalálja a bűnbakot közöttük. Erre azonban felkelés tört ki, és Khoszraut meggyilkolták. Halála a tényleges szászánida uralom végét jelentette, bár utána a nemesség még egy sor bábkirályt ültetett a trónra, sőt még Borant, II. Khoszrau művelt lányát is királynővé koronázta. Névlegesen ők uralkodtak egészen az arab hódításig.

II. Khoszrau életútja során megmutatkoztak annak az újjászervezésnek az előnyei és gyengéi amelyet nagyapja Khoszrau Anósirván hajtott végre. A birodalom pénzügyi forrásainak pontos felmérése lehetővé tette, hogy elviselhetetlenül magas adókat állapítsanak meg, s arról is gondoskodtak, hogy az adófizetés alól ne legyen kibúvó. A négy katonai körzet létrehozása roppant hatalmat adott a négy szpahbad kezébe, ami először Bahrám Csóbin idejében mutatkozott meg. A szászánidák harmadik végzetes hibájának az bizonyult, hogy figyelmüket túlságosan csak a nyugatról fenyegető veszélyre összpontosították. II. Khoszrau minden erejét a Bizánccal való régi konfliktusra és az akhaimenida birodalom rég elveszített határainak helyreállítására fordította. Nem ismerte fel a délről fenyegető új veszélyt, amely már 604-ben jelentkezett.

Az arabok elsöprő győzelmet arattak a szászánida dinasztia felett. A két döntő csata után –Qádiszijjánnál 637-ben és [[Nahávand|Nahávandi csata|| mellett 641-ben – III. Jazdagird, az utolsó szászánida uralkodó Mervbe menekült, ahol 651-ben meggyilkolták. Halála után a szászánida királyi családnak oly kevés tagja maradt életben, hogy egy sikeres felkelés kirobbantására alig vállalkozhattak volna. De a szászánida hagyományok Jazdagird halála után még hosszú ideig tovább éltek. A hódítók nem rendelkeztek az újonnan meghódított hatalmas területek kormányzásához szükséges közigazgatási tapasztalatokkal, ezért nemcsak a szászánida szervezetet kellett átvenniük, hanem a szászánida hivatalnokokat is. Azok akik a hódítás első tömeges mészárlásait túlélték megőrizhették hatalmi pozíciójukat, csak át kellett térniük az iszlám hitre. Selyem és ékszer: Selymet a szászánida korelejétől fogva szőttek Iránban, mert I. Sápúr Bisápúrba telepített néhány selyemszövőt. A selyemszövés technikája azonban meglehetősen kezdetleges lehetett. Akkor kapott új lendületet, amikor II.Sápúr Szíriából hozatott mestereket Szúsziana számos központjába. Ekkoriban a selymet teljes egészében Kínából hozták be, és az irániak többnyire még feldolgozatlan állapotban adták el Nyugatra, ahol aztán megszőtték azt. Csak a 6. században sikerült a perzsáknak megtermékenyített selyemhernyópetéket kicsempészniük Kínából. Ekkortól kezdtek nyersselymet előállítani saját maguk is. Ennek következtében fellendült a selyemszövés, amelynek további lendületet adott, hogy I.Khoszrau győzelmes szíriai hadjárata után szíriai mesteremberek özönlöttek be Iránba. A kifinomult szövőipar fejlődésének lépéseit nyomon követhetjük az öltözeteket mutató kevés számú műemléken. A késő szászánida korban egyre nagyobb szerepet kapott az uralkodó és az előkelőségek fényűző megjelenése. A korai domborműveken a király meglehetősen egyszerű, külső tartószerkezet nélkül is viselhető koronát, fülbevalót, nyakláncot hordott, szakállát gyűrű fogta össze az uralkodó szokásos megkülönböztető jegyeként. Gyakran szereplő motívum volt a szenmurv nevű védőszellem, a híres szászánida mitikus lény, egy madár és egy vadállat keveréke. Kedvelt motívum volt még a lenge öltözetű táncosnők érzéki alakja is. A 4. században egyetlen nyaklánc már nem bizonyult elegendőnek arra, hogy kifejezze a király nagyszerűségét, ezért az uralkodók még egy „szügy-hámot” is viseltek, amelynek drágakövekkel kirakott pántjai a válltól a mellkason keresztül a hónaljig értek. Khoszrau Parvíz még ennél is több ékszert hordott. A koronázási jeleneten hatalmas koronát –olyan nehéz volt, hogy a mennyezetről kellett lelógatni- hosszú fülbevalókat, gazdagon díszített nyakláncot, ékkövekkel díszített övet, kardkötőt és kardhüvelyt viselt; palástjára drágaköveket varrtak. A szászánida királyok túl sokat költöttek saját gazdagságuk mutogatására, s közben mit sem törődtek a földművesek és az ország jólétével. Az arabok győzelmével a szászánidák 400 éves uralma véget ért. A szászánida művészet és építészet azonban a dinasztia bukása után még hosszú ideig virágzott. A keresztény szentek csontjait szászánida vagy iráni mintára készült bizánci selymekbe göngyölték; a híres japán Sószóin kincstár pedig, amelyet a 8. században gyűjtöttek össze és pecsételtek le jól tanusítja, hogy milyen hatások érték Kínát a szászánida Iránból.

A szászánida ezüsttárgyakat és selymeket még az iszlám első évszázadaiban is készítették, sőt a mintákat más anyagokra (üveg, bronz) is átvitték. A jog, az adózás és a közigazgatás lényegében változatlan maradt az arab uralkodók idejében, és a Khoszrau ill. a Kiszra személynév király jelentéssel élt tovább. Európában a lovagrend és a középkori harcmodor a párthusoktól és a szászánidáktól származik, amelyet a két iráni eredetű nép fejlesztett ki: egyik a párnok törzséből, a másik a perzsák törzséből való.