Amélie csodálatos élete

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Amélie csodálatos élete
Rendező:	Jean-Pierre Jeunet
Producer:	Jean-Marc Deschamps
Forgatókönyvíró:	Guillaume Laurant Jean-Pierre Jeunet Guillaume Laurant
Főszerepben:	Audrey Tautou Mathieu Kassovitz
Zene:	Yann Tiersen
Operatőr:	Bruno Delbonnel
Jelmeztervező:	Madeline Fontaine Emma Lebail
Vágó:	Hervé Schneid
Forgalmazó:	Union Générale Cinématographique (France) Miramax (USA)
Bemutató:	2001. április 25. (Franciaország)
Időtartam:	122 perc
Nyelv:	francia
Költségvetés:	€11,400,000
IMDb

Az Amélie csodálatos élete (Le Fabuleux Destin d’Amélie Poulain) 2001-ben készült, francia–német romantikus vígjáték. Rendezője Jean-Pierre Jeunet, főszereplője Audrey Tautou, forgatókönyvét pedig Jeunet és Guillaume Laurant írta. A film Párizsnak a turisták által kedvelt Montmartre negyedében játszódik, és egyfajta szeszélyes, kissé idealizált módon mutatja be a várost.

A filmet 2001 áprilisában mutatták be Franciaországban, Belgiumban és Svájc francia ajkú részein, majd különböző filmfesztiválokon vetítették, és a világ számos országába eljutott.

Az Amélie csodálatos élete a legjobb film díját kapta az Európai Filmdíjakon, négy César-díjat nyert el (köztük a legjobb filmnek és a legjobb rendezőnek járó díjat), két BAFTA-díjat (melyek egyike a legjobb eredeti forgatókönyv volt), és öt Oscar-díjra jelölték. További díjakat és elismeréseket is kapott.

[szerkesztés] Tartalom

Figyelem: Itt a cselekmény részleteit vagy a végkifejletét is olvashatod.

Az Amélie csodálatos élete a címszereplő főhős, Amélie Poulain történetét meséli el. A kis Amélie a többi gyerektől elkülönítve nő fel, visszafogott apja döntése nyomán, aki orvosként úgy találja, hogy lányának szívritmuszavara van (pedig szívverése csak apja testi érintése miatt gyorsul fel, melyet csak a rendszeres orvosi vizsgálatkor tapasztal meg). Anyja (aki éppoly neurotikus, mint apja) egy képtelen baleset folytán fiatalon életét veszti (amikor valaki öngyilkos szándékkal leugrik a Notre-Dame tetejéről). Az apa emiatt még jobban magába zárkózik, s az életét egy különös síremlék építésének szenteli. Amélie, magára maradva, maga szórakoztatja magát, és különösen élénk képzelőerőre tesz szert.

Amélie felnőve egy kis montmartre-i kávézó, a Két Malom pincérnője lesz, melyet egy volt cirkuszi akrobata tart fenn, alkalmazottai és törzsvendégei között pedig nem kevés különleges figura akad. 22 éves korában élete egyszerű mederben telik – néhány kútba esett próbálkozás után lemond a társkapcsolatról, és apró dolgokban leli örömét: szereti kiskanállal feltörni a karamellt a puding tetején, sétálni a párizsi napfényben, mélyen beletúrni a zöldségesnél a babszemek közé, kavicsokkal kacsázni a Saint-Martin csatornán, megpróbálni kitalálni, hány embernek lehet orgazmusa éppen abban a pillanatban („Tizenöt!” – jelenti be a kamerának), és szabadon engedni a képzeletét.

Lady Diana halála napján élete gyökeres fordulatot vesz. A megrázkódtatás okozta különféle véletlenek folytán rábukkan egy kilazult csempére a fürdőszobában, s mögötte egy öreg fémdobozra, amelybe egy kisfiú gyűjtötte emléktárgyait, aki évtizedekkel ezelőtt lakott a lakásában. Amélie-t lenyűgözi a kis doboz, és úgy dönt, felkutatja az időközben már felnőtt tulajdonosát, és visszaadja neki. Elhatározza, hogy ha sikerrel jár, és valóban örömet szerezhet a férfinak, akkor azt jelnek veszi, és hátra levő életét a jótékonyságnak szenteli.

Számos téves próbálkozás és némi nyomozás után (melyben a zárkózottan élő Raymond Dufayel is segítségére van, egy festő, akit csontjai törékenysége miatt „üvegemberként” ismernek) végül rátalál az egykori lakóra. A dobozt egy telefonfülkében helyezi el, és amint egykori gazdája elhalad mellette, feltárcsázza egy másik fülkéből. A férfi belép, és teljesen felkavarják gyermekkori emlékei. Amélie követi őt egy közeli kávéházba, és megfigyeli a hatást, de nem fedi fel magát. A pozitív eredmény láttán valóra váltja ígéretét, és életét a másokkal való jótéteményeknek szenteli.

Afféle titkos őrangyal válik belőle: Apját (kerti törpéje és Amélie légikisasszony barátnője segítségével) ráveszi, hogy régi álmát valóra váltsa, és elszánja magát egy világ körüli útra; a presszó egy pincérnőjét és kiállhatatlan törzsvendégét csellel összeboronálja; házmesterének sok bánatos év után hallatlan örömöt szerez; a szomszédos zöldségboltban dolgozó kisegítőt, Lucient pedig megszabadítja főnöke zsarnokoskodásától (Amélie nagy élvezettel áll bosszút a főnökén).

De amíg mások útját egyengeti, vele magával senki sem törődik. A jótétemények közben, látván, hogyan tesznek szert mások a boldogságra, kénytelen szembesülni saját egyedüllétével. Ezt még nyilvánvalóbbá és fájdalmasabbá teszi, amikor megismerkedik Nino Quincampoix-val, egy hasonlóan magányos és szeszélyes fiatalemberrel – aki idegenek eldobott fényképeit gyűjti fotóautomatákból –, és beleszeret. Bár sokféle furfangos módszerrel próbálja becserkészni a fiatalembert (aki egy szexbolt alkalmazottja, amellett a vidámpark szellemvasútján kísért), többek közt az egyik, általa elvesztett fényképalbum utáni szövevényes hajtóvadászat útján, képtelen kitörni gyötrő félénkségéből, és valóban lehetővé tenni a találkozást. Raymond barátsága segíti hozzá, hogy felismerje: a saját boldogságára is gondolnia kell, mialatt másokért töri magát.

[szerkesztés] Szereplők

Audrey Tautou – Amélie Poulain
Mathieu Kassovitz – Nino Quincampoix
Serge Merlin – Raymond Dufayel, az „üvegember”
Rufus – Raphaël Poulain, Amélie apja
Yolande Moreau – Madeleine Wallace/Wells, házmester
Arthus de Penguern – Hipolito, író
Urbain Cancelier – Collignon, zöldséges
Jamel Debbouze – Lucien, bolti kisegítő
Dominique Pinon – Joseph
Isabelle Nanty – Georgette
Maurice Benichou – Bretodeau

[szerkesztés] Díjak, elismerések

A film a kritikusok és a nézők körében egyaránt nagy sikert aratott, és széles körben vetítették. Öt Oscar-díjra jelölték:

a legjobb látványtervezés, Aline Bonetto (látványtervező), Marie-Laure Valla (díszlet)
a legjobb operatőr, Bruno Delbonnel
a legjobb idegen nyelvű film, Franciaország
a legjobb eredeti forgatókönyv, Guillaume Laurant, Jean-Pierre Jeunet
legjobb hang, Vincent Arnardi, Guillaume Leriche, Jean Umansky

2001-ben számos díjat nyert az Európai Filmdíjakon, többek közt a legjobb film díját.

A Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon ezenkívül közönségdíjat kapott, a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon pedig elnyerte a Kristálygömböt.

2002-ben Franciaországban az alábbi négy César-díjat kapta meg:

A filmet a New York Times „a filmtörténet 1000 legjobb filmje” közé választotta.^[1]