Mozart: Divertimento No. 3

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

F-dúr, avagy No. 3-as divertimento, K. 138 (125c) Wolfgang Amadeus Mozart egyik műve.

Tételek:

1. Allegro: Az első Allegro határozott unisono kezdete az opera buffa hangvételét idézi.
2. Andante: Az Andante a két felső és a két alsó szólam bensőséges párbeszéde.
3. Presto: A zárótétel szellemes, mozgékony rondó, amelyből ismét az olasz vígopera apró, kihegyezett motívumai csendülnek ki.

Az első két divertimentóhoz képest itt határozottan egyéni stílus kialakítására törekszik a fiatal komponista, miközben ügyesen kombinálja az olaszoktól és a két Haydntól tanultakat: így például a két hegedű (I. és II. hegedű) határozottan fölényben van a brácsával szemben, de dallamot csak a prímnek juttat Mozart, a szekund funkciója, bármennyire ötletgazdag és zseniális, csak kísérésre szorítkozik. Feltehető, hogy Mozart éppen az F-dúr divertimento komponálása idején ismerte meg Joseph Haydn 1771-ből való hat vonósnégyesét: a témák finom mívű kidolgozása erre enged következtetni.

Wolfgang Amadeus Mozart divertimentói
D-dúr, K. 136 (125a) | B-dúr, K. 137 (125b) | F-dúr, K. 138 (125c) | D-dúr, K. 205 (173a) | F-dúr, K. 247 | D-dúr, K. 251 | F-dúr, K. 253 | B-dúr, K. 270 | B-dúr, K. 287 (271b) | D-dúr, K. 334 (320b)