Jobbágy

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A jobbágy fogalma Magyarországon megjelenése után jelentős változáson ment keresztül: kezdetben a királyt szolgáló előkelőket jelentette, a középkor végén pedig földesurának termény- és pénzadóval, valamint szolgáltatásokkal tartozó, szabad állapotú telkes parasztot jelentett. A szó etimológiája a jó melléknév középfokjeles alakjából jött létre -gy kicsinyítő képzővel. Eredeti jelentése valamely néposztály legkiválóbbjaihoz tartozó személy lehetett.

[szerkesztés] A királyi vármegyerendszer idején

Az államszervezés idején két réteget neveztek jobbágynak: Először a királyi vármegyék katonaelemét, a várjobbágyokat, akik az ispán vezetésével alkották a megyei hadsereget, és az egyházi fegyvereseket. Ezek a rétegek kiemelkedtek a munkával és szolgáltatással tartozó, legtöbbször szolga állapotú várnépek és udvari népek közül. A 11. századtól pedig a király kíséretét adó előkelőket is így nevezték, akik az országos tisztségeket viselték (Gertrudis a Bánk bánban ezért szólíthatja Bánkot "jobbágy"-nak).

[szerkesztés] A nemesi vármegyerendszer idején

[szerkesztés] A jobbágyság kialakulása

A 13. században a jobbágy szó leértékelődött, és a földesúri hatalom alatt élő népek egységesülésével a saját termelőeszközökkel rendelkező, az úrtól különféle ellenszolgáltatások fejében kapott földön önállóan gazdálkodó telkes paraszt (rusticus) neve lett. Ebbe a rétegbe felemelkedés útján korábban (rab)szolga (servus) állapotú vagy többé-kevésbé szabad felszabadított (szabados, libertinus) rétegek kerültek a megyei várnépek és az udvari udvarnokok és egyéb szolgálónépek közül. Jogaikat azok az ebbe a rétegbe beolvadó nyugati bevándorló telepesek (hospesek) hozták magukkal, akik korábbi lakóhelyükön már átmentek a megfelelő társadalmi átalakuláson. Lesüllyedés útján ide került a királyi vármegyék katonáinak, a várjobbágyoknak egy része is, s ezektől kapta végül a kialakuló egységes jobbágyság a nevét, ami mindent összevéve az ebbe a rétegbe kerülők többségének társadalmi állapotuk emelkedését hozta.

[szerkesztés] A jobbágyok jogai

Korábbi állapotukhoz képest személyükben szabadok voltak, ami a szabad költözés jogában – amikor felszerelésüket magukkal vihették – és abban nyilvánult meg, hogy természetbeni és munkaszolgáltatásra, adófizetésre csak előre megállapított módon voltak kötelesek, azaz kialakult egyféle jogbiztonság.

Rendi jogaik ugyanakkor nem voltak. Érvényesült felettük a földesúri joghatóság, akinek úriszéke általában annál több hatalommal rendelkezett felettük, minél nagyobb birtokkal rendelkező úrról volt szó. Kisebb birtokosok esetén a súlyosabb ügyekben a vármegye joghatósága alá tartoztak.

[szerkesztés] A jobbágyok kötelezettségei

Az egyház számára a terményből vagy termékből tizedet (decima, azaz magyarosan dézsma) kellett adniuk. Az állam számára fizetniük kellett a kapuadót, majd hadiadót, a megye számára a háziadót.

A földesúr jobbágytelek után járó járadékait (úrbér, nyelvújításkori szó a német eredetű latin urbura szóból) az urbáriumokban fektették le, ide tartozott a korlátozott munkajáradék (úrdolga, azaz robot), a terményjáradék (kilenced vagy átalányadó) és a rendkívüli alkalmakkor (földesúr családi eseményei) járó kötelező ajándékok.

A földesúr saját használatú földjeire (allódium, azaz majorság) is telepített idővel jobbágyokat – korábban a robot révén műveltették inkább –, akikre az urbáriumok rendelkezései helyett egyéni megállapodások vonatkoztak. Ez többnyire magasabb terheket jelentett, ezekre utalnak pl. az ötöd- vagy heteddézsmás kifejezések. Ezek a majorsági jobbágyok a népesség gyarapodása, a jobbágytelkek elaprózódása miatt kialakult telek nélküli zsellérek közül származtak.

A földesúr erdeinek termővétételével kialakított irtásföldek szintén kívül estek az urbáriumok hatáskörén. Ezek jog szerint szintén allódiumok voltak, állami adót nem kellett utánuk fizetni, de az eredeti allódiumokkal ellentétben a földesúrnak fizetendő szolgáltatások itt általában kisebbek voltak, mint az úrbéri földeken. A parasztok (jobbágyok, zsellérek) szabadon adhatták, vehették őket.

Az irtásföldek egy fajtája volt a szőlőbirtok, ahol az egyházi tizeden kívül a földesúrnak átalányadót (csöböradó, akó, hegyvám) vagy kilencedet (borkilenced) kellett fizetni. Ez is szabadon adható, vehető volt. A szőlőbirtokosok és bérlők bizonyos önkormányzattal rendelkező szervezete volt a hegyközség, ami hasonlóan működött, mint a falu, aminek a határában feküdt. Választott vezetője a hegymester (hegybíró, tőkebíró, szőlőbíró) volt, aki a falusi bíróhoz hasonlóan működött.

[szerkesztés] A második jobbágyság

A nyugat-európainál – ahol a kereskedelem és az ipar sokkal fejlettebb volt – alacsonyabb gazdasági fejlettség, amit tetézett a török háborúk miatti népességcsökkenés és a mezőgazdasági termelés visszaesése, arra késztette a birtokosokat, hogy jogilag jobban megkössék jobbágyaikat, lehetőleg minél nagyobb járadékot kisajtolva belőlük. Az Elbától keletre volt jellemző, Magyarországon Werbőczi Hármaskönyve nyomán örökös jobbágyságnak nevezték.

A jobbágyokat röghöz kötötték, azaz megfosztották szabad költözködési joguktól. Az allódiumok szabadabb formáinak, mint az irtásföldeknek és szőlőbirtokoknak a jogállását igyekeztek a kötöttebb rendes allódiumokéhoz (majorsági földekéhez) igazítani. Ez alól egyes borvidékek (pl. Tokaj) csak úgy tudtak kibújni, hogy elérték, hogy a törvényhozás együtt kezelje őket a mezővárosokkal.

[szerkesztés] A jobbágyfelszabadítás

Nyugat-Európában a parasztok fokozatosan szabadultak meg feudális terheiktől és váltak szabad bérlőkké vagy birtokosokká. Ezzel szemben Kelet- és Közép-Európában a feudélis terhek fokozódása ment végbe a második- vagy örökös jobbágyság kialakulásával. Itt intézményes lépésre, jobbágyfelszabadításra volt szükség a feudális terhektől való megszabaduláshoz.

Magyarországon 1848-ban a jobbágyfelszabadítás részben előnyt, részben hátrányt hozott a parasztságnak. Ugyan szabaddá tett mindenkit, de csak az úrbéri földek terheit törölte el, a rajtuk élő jobbágyokat tulajdonossá téve – 1920-ig elhúzódó állami kárpótlás fejében –, az allodiális földek jobbágyai viszont nincstelen parasztokká váltak. Megmaradtak a szőlőbirtokokat terhelő járulékok is. Ezekre is kiterjesztették ugyan még 1848–49-ben az állami megváltást, de az 1853-as úrbéri pátens ezt visszavonta és csak önkéntes megváltást tett lehetővé egy részükre. Végeredményben a korábbi jobbágyság mintegy 44%-a vált polgári földtulajdonossá – a teljes földterület 56%-át birtokolva, a többi a volt úri földbirtokosok kezén maradt –, 56%-a pedig földnélküli zsellérré.