Koncepciós per

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A koncepciós per olyan per, melyet egy előre megtervezett (általában politikai) koncepció szerint folytatnak le. A koncepciós pereken belül megkülönböztethetünk konstruált pereket, amikor a vád hamis bizonyítékokon alapul. Másik fajtája a tendenciózus per. Ez esetben jogszabály- vagy törvénysértés történik, de általában a jogszabály vagy törvény kiforgatásával (az 1950-es években Magyarországon gyakran az 1946/VII. tc. átértelmezésével), vagy amorális jogszabályok alkalmazásával. Ezeket a pereket szintén előre megtervezett politikai koncepció miatt indítják.

Az ilyen pereket általában diktatúrákban rendezik meg, jelentős nyilvánossággal (bár előfordultak demokráciákban is), céljuk a társadalom különböző rétegeinek elrettentése és a megfélemlítése vagy megsemmisítése.

A koncepciós perek egyik fajtája az ún. "kirakatper" vagy "látványper". Az ilyen pereknek a kitervelőik azért biztosítanak előre tervezetten irányított tömegnyilvánosságot, mert az ilyen perek általában nem a vádlott, hanem bizonyos politikai vagy kisebbségi csoportok ellen irányulnak.

Általában a koncepciós perek nagyon gyakori vonása az is, hogy a vádlottaktól fizikai és lelki kínzással, időnként tudattompító szerek alkalmazásával beismerő vallomást csikarnak ki.

A koncepciós per köznapi értelmezését megnehezíti, hogy nemegyszer a nagy közérdeklődést kiváltó perek vádlottjai védekezésüket megkönnyítendő koncepciós pernek minősítik az ellenük folyó eljárást.

A 20. század óta a koncepciós pereket leggyakrabban Sztálin szovjet diktátor nevéhez kötik, aki uralmának nagy hullámokban visszatérő, illetve folyamatosan alkalmazott egyik legfontosabb eszközévé tette a koncepciós pereket és az általa kidolgozott módszereket magukévá tették a második világháború után létrejött kommunista rezsimek is, mint Rákosi Mátyás rezsimje Magyarországon.

A legismertebb hazai koncepciós perek közé tartoznak a tiszaeszlári per, a Rajk-per, a Mindszenty-per és a Nagy Imre-per.

[szerkesztés] Visinszkij alaptételei

A kommunista koncepciós per fő teoretikusa a Andrej Januarjevics Visinszkij volt, aki 1935-ben lett szovjet főügyész és koncepciós perek sorát vezényelte le. Alaptételei a következők voltak:

A büntetőjog az osztályharc eszköze.
A beismerő vallomás minden bizonyíték királynője.

Ezekből a tételekből levezethetők azoknak a módszereknek a jó része, amelyeket Visinszkij után a kommunista rezsimek elterjedten alkalmaztak a koncepciós perekben. Amennyiben ugyanis a büntetőjog az osztályharc eszköze, szabadon alkalmazható mindenki ellen, akit az uralkodóosztály ellenségének tekintenek. Ha pedig a beismerő vallomás a fő bizonyíték, ezek után az egyetlen feladat, hogy a vallomást – bármilyen módon – kicsikarják a vádlottból, illetve környezetéből. Mivel az igazságszolgáltatás indítéka az osztályharc, a hivatalos vonal ellenségei eleve bűnösöknek minősülnek, és ezután már csak azokat a tényeket kell megtalálni, amelyeknek alapján a beismerő vallomás alapján elítélhetők.

Ezeket az elveket a kommunista rendszerekben olyan jogszabályokkal is körülbástyázták, amelyek megkönnyítették a vádlóknak a megfelelő vádak megtalálását és jogi indoklását. Magyarországon például erre alkalmas volt az az 1946. március 23-án alkotott törvény, amely szerint a magánbeszélgetés is alkalmas lehet a demokratikus államrend ellen való izgatásra és az így elkövetett bűncselekmény börtönnel büntethető.

Egy ÁVH-s tiszt a következőképp foglalta össze a koncepciós eljárások lényegét: "A koncepció alatt értettük, hogy az őrizetes által önként elismert valamilyen gyanus, de a valóságnak megfelelő tényadathoz olyan adatokat fűztünk, amelyek esetleg megfelelnek a valóságnak, de annak bizonyítására semmiféle eszköz nem állott rendelkezésünkre. Igy aztán az örizetessel azt elismertettük, és mint bizonyítékot mutattuk be az eljárás során, mintha megtörtént volna." (Tomka Ferenc: Halálra szántak, mégis élünk!, Budapest 2005, 51. oldal)