Maja civilizáció
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
 |
Ezt a szócikket át kellene olvasni, ellenőrizni a szövegét, tartalmát. További részleteket a cikk vitalapján találhatsz. |
A maja civilizáció egy Mezo-Amerikában élt prekolumbián civilizáció, amely főleg a kifejlett írásmódjáról, művészetéről, monumentális építészetéről, valamint a matematikai és asztronómiai ismereteiről híres. A legjelentősebb ősi amerikai civilizáció volt.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Történelem
[szerkesztés] Preklasszikus kor i.e. 1000 - i.sz. 200
A preklasszikus-kor a maja civilizáció kialakulásának korszaka, és maga is két nagyobb periódusra osztható, a korai (i.e. 1000 - i.e. 600) és késő preklasszikus (i.e. 600 - i.sz. 100) korszakokra. Az első időszakban a mai Guatemala, Belize, Honduras nyugati és Mexikó délkeleti területein élő népcsoportok fokozatosan áttértek a földművelésre és a kerámia készítésre. Kisebb, 100-500 lakosú falvakban letelepedett életmódot folytattak. I.e. 800-tól egyre több településen kisebb-nagyobb platformokon rituális épületeket emeltek, a kereskedelem az egyes falvak között egyre szorosabbá vált, és az olmék civilizáció is termékenyítően hatott, olyannyira, hogy i.e. 600-tól kezdve már városias települések is megjelentek a mai guatemalai Petén-tartomány párás dzungeleiben. I.e. 400-tól már több 2-10 ezer lakost számláló város alakult ki, ilyenek voltak Nakbe, El Mirador, Wak'na, Tintal, El Peru, Calakmul, Kaminaljuyú és Tikal. Mindannyiuk közös sajátossága a hatalmas köztér, melyet csonka gúla alakú platformon álló templomok és a nemesek házai vettek körül. A platformokra lépcsők vezettek, és oldalaikat mészkőstukkóból készült maszkok borították, melyek különböző isteneket ábrázoltak, mint K'ihnich Ajaw, a napisten vagy mítikus helyeket, mint Taj Wayib'. Ekkor jelentek meg az első feliratok is, amelyek az első uralkodók tetteiről adtak számot, csakúgy, mint a pazar falfestmények. A preklasszikus-kor végét számos város összeomlása jelenti az i.sz. 100 - i.sz. 200 közötti periódusban, melyek okai ma még nem tisztázottak, noha a mai régészeti és epigráfiai maradványok nagyobb arányú népmozgásokról tanúskodnak.
[szerkesztés] Klasszikus kor 200 - 950
A klasszikus-kort sokan a maja civilizáció virágkorának tartják, mivel ekkor jöttek létre a legnépesebb városok és a korszak második felének alkotásai az egyetemes művészettörténet szerint is kiemelkedőek. Ennek ellenére a korszak a szüntelen háborúk időszaka is, amikor a Maja alföldeket keresztül-kasul járták a harci különítmények. A korai klasszikus korszak (100 - 600) sajátossága a kezdetekben keresendő, hiszen a korábban elhagyott városok utódai csak a 300-as évekre konszolidálódnak. A vezető szerepet Tikal, Calakmul és a mai Quintana Roo tartomány területén található városok uralkodói szerezték meg. A korszak legfontosabb eseményei a még nem teljesen feltárt tikali dinasztián belüli ellentétek, melyek 378-ban a mexikói felföldeken elterülő hatalmas metropolisz, a 120 ezer lakosú Teotihuacán beavatkozását vonták maguk után. Az új dinasztia hatalma kiterjedt szinte a teljes Maja alföldre, és számos más város uralkodója fizetett adót Tikal urainak az 500-as évek elejéig. A lakosság száma folyamatosan növekedett, és most már kőtemplomok és paloták épültek a korábbi korszak fából készült építményei helyett.
A 6. század közepén azonban számos korábban alárendelt uralkodó elszakad Tikaltól, és ekkor kezd el terjeszkedni az előbb Tz'ibanchében, majd később Calakmulban székelő dinasztia, melynek legnagyobb uralkodoja Yuhknom Ch'en (A Városokat Rengető), aki 662-ben Copán, Tonina és Palenque városok kivételével uralta a Maja alföldeket. 562 és 735 között Tikal és Calakmul állandó háborúban álltak egymással. A tikali dinasztia megpróbálta ellenörzése allatt tartani a termékeny petexbatúni alföldeket és Bajlaj Chan K'awil vezetésével Dos Pilasban új várost alapított, amely azonban hamarosan Calakmul adófizetője lett. Calakmul tovább terjeszkedett, ám 692-ben Tikal végleg győzelmet aratott, ami után a calakmuli uralkodók hatalma soha nem nyerte vissza korábbi nagyságát. Azonban Tikal nem volt képes fenntartani az így megszerzett hegemóniát, és a 700-as évektől kezdve a Maja alföldeken több tucat egymással hol békében, hol háborúban álló politikai alakulat jött létre. Az elkövetkező 100 évben a városok és a lakosság száma tovább nőtt, és ez számos problémát vont maga után. Ma még vitatott okok következtében a 800-as évektől kezdve egyre több települést hagytak el lakói, és a 950-es évekre az alföldek központi része jórészt elnéptelenedett.
[szerkesztés] Posztklasszikus kor 950 - 1550
[szerkesztés] Politikai felépítés
A Klasszikus-kor egyet jelent a közeterken álló feliratok felszentelésének hagyományával amely magában hordozza egy sajátos politikai kultúra és államszervezet legfontosabb jellemzőit. Ez a korszak a 'szent urak' politikai hatalmát jelentette. A korszak elején a mai északkelet Petén területén lévő San Bartolóban található falfestményeken már dokumentálható az ajaw címet amely ekkor általánosan egy-egy város uralkodóját jelentette. Több mint háromszáz évvel később Tikal és Uaxactun uralkodói még mindig ugyanezt a címet használták felirataikon ám valószínüleg már sokkal bonyolultabb, vagyis sokkal rétegzettebb társadalom felett gyakorolták hatalmukat mint őseik. A maja alföldeken gomba mód szaporodtak a kisebb-nagyob államalakulatok élükön az istenekkel kapcsolatban álló ajaw-val. 378-ban Tikalban új dinasztia került hatalomra mely ma még nem tisztázott módon kapcsolatban állt a mexikói felföldön talalható Teotihuacan metropolisszal melynek uralkodói kiterjesztették hatalmukat Mezoamerika nagy részére (bár ez az elmélet ma vita tárgya). Tikal uralkodói ekkortól kezdték el használni a kalomte címet mely ma még forditásra vár, noha az bizonyos, hogy a Korai Klasszikus-korban olyan uralkodók viselték akik egyrészt kapcsolatban álltak az új tikali dinasztiával, másrészt rituális és politikai hatalmat gyakoroltak más uralkodók (ajaw) felett. Habár sokszor 'császár'-ként fordítják, ez nem a leggmegfelelőbb hiszen mindig több mint egy kalomte volt a maja-alföldeken. Később, a 400-as évektől kezdődően ez a cím a legyakrabban egy-egy égtájhoz kapcsolódott ami talán a majáknál meglévő 4-es szám mitológiában betöltött szerepével hozható összefüggésbe. Így jelent meg a nyugati (ochk'in), déli (nohol), keleti (lak'in) és északi (xaman) kalomte, amely elsősorban nem földrajzi, hanem politikai pozíciót jelölt. Tikal és a hozzá közel álló uralkodó házak a nyugati, Copán a nyugati és a déli, még Calakmul a keleti vagy déli és Ek Balam az északi kalomte címet használta.
[szerkesztés] Művészet
[szerkesztés] Technológia
[szerkesztés] Matematika
A maják a számok leírásához pontot és vonalat használtak. A nullát egy kagylóval ábrázolták, egy pont az egyet jelentette, egy vonal az ötöt (pl. a 13 az 2 vonalból és 3 pontból, a 19 az három vonalból és 4 pontból állt).
[szerkesztés] Naptár
Lásd: maja naptár
[szerkesztés] Vallás
[szerkesztés] Írás
A maja írás hieroglif írás. Ma már körülbelül a jelek felét meg tudjuk fejteni.
[szerkesztés] A maja írás kialakulása
[szerkesztés] A maja írás szerkezete
A klasszikus korban használt maja írás úgynevezett logoszillabikus írás, mely több elemből állt annak megfelelően, hogy az egyes írásjelek vagy grafémák a nyelv milyen egységét jelölték. A jelek legnagyobb csoportja egy-egy önálló morfémát jelölt, vagyis a nyelv legkisebb jelentéssel bíró egységét, amelyhez kapcsolódhattak más ún. kötött morfémák. Ezen jeleket logogrammáknak nevezik. A legtöbb önálló morféma egyszótagú volt (CVC - mássalhangzó + magánhangzó + mássalhangzó), mint b'ak, kan, tun, de akadtak több szótagú morfémák is, mint k'ihnich, b'ahlam vagy ak'b'al, melyeket szint;n egy-egy logogramma jelölt.
A jelek következő nagy csoportja a kezdő mássalhangzóból és végső magánhagzóból álló nyílt szótagokat jelölte (vagyis CV - mássalhangzó + magánhangzó). Ezeket ma szillabogrammáknak nevezik. A klasszikus kori maja nyelv, hangkészletéből adódóan 95 nyílt szótaggal rendelkezett - mint például ka, ke, ki, ko, ku - amit viszont jóval több CV típusu szillabogrammával jelölt, ami a nem teljesen kanonizált írásrendszer egyik sajátossága. Jelenleg a lehetséges 95 CV szótagból 7 nincs igazolva, a fennmaradó 88 szótagot pedig közel 300 szillabogramma jelölheti, beleértve ugyanazon jel időbeli és területi változatait is.
Az írás elemeinek harmadik csoportját a determinánsok alkották, melyek egy adott morféma egy bizonyos morféma-csoporthoz tartozását jelölték. Ezidáig egyetlen egy ilyen elemről tudunk biztosan, az ún. kartusról amelyet a 260 napos maja naptár neveit jelölő logogrammák alá írták, jelezve, hogy ezáltal egy naptári nap nevéről van szó.
A negyedik csoportot egy diakritikai jel alkotja, eleddig önmagában, amely két egymás mellé/felé írt pontból állt, amelyet a legtöbbször egy adott szillabogramma (mindig CV típusu) elé, a bal felső sarokba írtak és kettőzést jelentett.
Minden írásrendszer sajátossága az, hogy bizonyos fonetikai vagy morfológiai elemeket nem jelöl. Ennek mértéke változhat, úgymint a magánhangzókat jószerivel nem jelölő, klasszikus arab mássalhangzó rendszertől, a hosszú magánhangzókat jórészt nem jelölő ékírásig. A maja sem volt ebben kivétel, és ma már elfogadott, hogy két mássalhangzó találkozásakor az első mássalhangzót soha, vagy csak nagyon ritkán írták le, csakúgy mint a szóvégi h, j, w, x, l, n és ' (gégezárhang) fonémákat. Ebből következően nagyon sok szó csak a nyelvészti rekonstrukció segítségével válik érthetővé.
A maja írást használó írnokok számos módon leírhattak egy-egy szót, de az általános gyakorlat az volt, hogy az önálló morfémákat logogrammákkal, míg az egyes ragokat szótagjelekkel írták mint
'u-CHOK-wa/uchok[o]w~szétszórta
CHUM-wa-ni/chumwan~leült
ahol CHOK és CHUM tárgyas igetövek illetve önálló morfémák/logogrammák is egyben;
míg például
-wa/-[o]w~rag
-wa-ni/-wan~rag
három kötött, tehát egyedül nem álló morfémát jelöltek, és szillabogrammákkal írták le őket.
Mivel a legtöbb klasszikus kori maja nyelvben lévő szó mássalhangzóra végződött, ezért az utolsó nyílt szótagjel magánhangzóját nem 'olvasták', noha akadt számos olyan eset, ahol ez a szabály nem volt érvényes, ezt persze a maja írnokok fejből tudták, ám ma ez néha problémát okoz.
Az írásrendszer nem jelölt minden fonetikai vagy morfológiai elemet, ezért számos esetben probléma van egy adott szó rekonstruálásával, ezért epigráfusok az első lépésben csak az egyes maja jeleket írják át (transzliteráció, fekete nagy vagy kisbetűk, az előbbiek a logogrammáknak, az utóbbiak a szótagjeleknek felelnek meg) majd különböző módon rekonstruálják a kiejtést (transzkripció, amit dőlt betűk jelölnek).
Maja epigráfusok körében jelenleg az egyik legvitatottabb téma az ún. szinharmónia-diszharmónia problematika. Ennek lényege, hogy az egyszótagú morfémákat két CV vagy egy CVC-CV típusú grafémával írták-e, ahol a legtöbb esetben a magánhangzók azonosak voltak, így
pa-ta~pat
CH'OK-ko~ch'ok
Azonban számos esetben előfordult, hogy a magánhangzók értéke nem volt azonos, mint például
tu-ni
pa-ti
Az előbbi jelenséget a kutatók szinharmónia, az utóbbit diszharmónia néven tartják számon. Számos magyarázat közül ma az látszik legvalószínűbbnek, hogy a diszharmóniával írt szavak egyes esetekben a magánhangzók hosszúságát vagy egy gégezárhangot jeleztek, így az előző példákat figyelembe véve tuun (vagy ahogy a magyar írásrendszerben jelölik: tún) illetve paat (pát) lenne a helyes kiejtés. Habár ez a biztosnak látszó elmélet jelenleg megdőlni látszik, annyi bizonyos, hogy a szinharmónia-diszharmónia jelensége fontos volt, hiszen gyakorlatilag az egész periódusban fennállt.
Az írásrendszer azonban változott, nemcsak koronként, hanem egyik városról a másikra is. A legfontosabb vonása az volt, hogy a szillabogrammák aránya a 600-as évektől kezdve egy-egy szövegben elérhette a 80%-os arányt is, ám ezek általában nem publikus, hanem magánhasználatra készült műtárgyakon jelentek meg, illetve idézett szövegek voltak, ami arról tanúskodik, hogy különböző műfajokban a grafémák aránya eltérő volt. A publikus szövegeken a CVC illetve CV típusu jelek aránya 53-47% között volt, és ez jószerével így is maradt a 400-as évektől egészen a 900-as évekig, ami nagyfokú konzervativizmusról tanúskodik, kivéve a Yukatán-félsziget északnyugati részét, ahol a szillabogrammák aránya folyamatosan növekedett az ott jelenlévő nyelvi diglosszia következtében.
Az összes katalogizált graféma száma 750 és 800 körül van, ám egy irnok valószínűleg soha nem használt többet egyszerre 400-nál, sőt a legtöbbször 200 is elegendő volt egy adott szöveg lejegyzésére. A jelek azonban sokszor átalakultak mind formailag, mind jelentésüket tekintve, illetve egyes jelek kombinációja következtében új grafémák születtek. Mégis, körülbelül 85 jel, érdekes módon szillabogrammák, végig használatban maradt a legkorábbi időszaktól egészen a 16. századig. 514 és 534 között körülbelül 50 új graféma jelent meg, ami arra vall, hogy ekkor egy nagyobb arányú reform zajlott le, csakúgy mint 654 és 714 között, amikor 80 új jellel gazdagodott az írásrendszer.
A grafémákat alapvetően fentről lefelé, kettős oszlopokba írták, ám sokszor eltértek ettől a szabálytól, ami a legtöbbször a különböző képi ábrázolásoknak tulajdonítható. Általában egy lexémát vagy szót egy hieroglifa blokkba írtak, és ettől csak a klasszikus korszak legvégén tekintettek el, főleg Chichén Itzában. A feliratok számos és eltérő anyagú tárgyra íródtak, mint mészkőstukkó, kő, csont, fa, kerámia, kódexlap, jádekő, obszidián, textil stb. A rendkívűl csapadékos időjárás miatt a fennmaradt feliratok elsősorban égetett polikróm kerámiákon (mintegy 8-9000 darab) és mészkőstukkóval beborított kőemlékeken (sztélék, oltárok, panelek, áthidaló gerendák stb., kb. 2-3000 darab) találhatóak. A kerámia feliratok témája változatos, ám megfejtésük csak az utóbbi évtizedben került a kutatás középpontjába, ellentétben a kőemlékekkel, melyek dokumentálása egészen a 18.század végéig nyúlik vissza.
A feliratok, a három posztklasszikus kori (950-1550 között) kódex kívételével, mind úgynevezett felszentelési feliratok, azaz valamely épület vagy tárgy dedikálását örökítik meg. Ez gyakorlatilag a legelső feliratok hatását tükrözi, amelyek apró és mesterien faragott jádeköveken (kaywak), fülbevalókon (tupaj) vagy éppen nyakláncokon (uh) jelentek meg és az adott tárgy elkészültének évét rögzítették, illetve feltüntették tulajdonosa nevét. Ebből a hagyományból eredt, ma még nem teljesen tisztázott fejlődés következtében, a sztélék (lakam tun) felszentelésének szokása. Ezek általában a városok közterein álltak, és a maja naptárban meghatározott legfontosabb ciklusok szerint (2 és fél, 5, 10, 15 vagy 20 évente) emelték őket. Az ezeken található feliratok a sztélé felszentelésével kezdődnek, majd megnevezik a felszentelést végrehajtó vagy azt patronáló személyt, annak rangjait, családi kapcsolatait, illetve a maja elit számára fontosnak ítélt korábbi tetteit, mint háborúk, házasság, más városok nemeseivel való találkozók, és hasonlók.
Korábban a kutatók úgy gondolták, hogy a feliratok kivétel nélkül az uralkodókat említik (ajaw vagy k'uhul ajaw), de ma már egyre nyilvánvalóbb, hogy rengeteg más magas rangú személy is saját feliratokat emeltetett (aj k'uhun, ti' sak hun, sajal stb.). Ma még az egyes rangokat jelölő terminusok nagy része fordításra vár, és csak nemrégen állapították meg egyes kutatók, hogy számos magasrangú papi cím is található a szövegekben.
A feliratok szintén sok adatot tartalmaznak a klasszikus kori vallásról, kozmogóniáról és a szertartásokról, amelyek továbbélése egészen a 16. századig nyomon követhető, sőt sok elem a mai maják erősen szinkretikus vallási hagyományaiban is fellelhető. Ezenkívül az egyik legfigyelemreméltóbb jelenség az, hogy a klasszikus korszak második szakaszából (600-900) számos szobrász és kőfargó (aj uxul) nevét ismerjük, hiszen szignálták alkotásaikat. Egy-egy sztélén nem ritkán 8-10 személy is dolgozott, a főszobrásztól kezdve az egyszerű tanoncokig. Egyes mesterek 20-30 éven át is aktívak voltak, legalábbis a ma fennmaradt alkotások alapján. Több adat arra utal, hogy mesterek és tanítványaik szorosan kötődtek az uralkodók udvaraihoz, és egy nemes presztízse növekedett, ha sikerült elérnie, hogy feliratát egy híres kőfaragó készítse.
Itt kell megemlíteni a nagy számú kerámia feliratokat is, melyek az adott kerámia típus felszentelését örökítették meg, ám sokszor magyarázó szövegek is megjelennek a gyönyörű festményeken, melyek az ábrázolt személyek neveit, illetve a képen látható eseményeket írják le.
A nagyszámú feliratos kerámiát a maják annak megfelelően, hogy mit tároltak benne, kategóriákra osztották, így például (a teljesség igénye nélkül):
1, a kukorica lepények (waj) számára való lapos tálak (lak vagy ritkán we'ib')
2, különböző módon erjesztett kakaós italok edényei (k'an kakaw, ixim te'el kakaw, tzihil kakaw stb.)
3, kukorica italt (ul) vagy pulquét (chih) tartalmazó ivóedények (uk'ib')
Míg a közterületeken álló feliratok elsősorban az uralkodók legfőbb tetteit ábrázolták és jegyezték fel, addig a kerámiák az udvari élet titkaiba engednek bepillantást, mint az ünnepek, öltözködés, szerelem, ételek és italok készítése, követségek fogadása, illetve rengeteg mitológiai történet, melyek sokszor csak ezeken a kerámiákon maradtak fenn.
A sztélékhez hasonlóan a kerámia festők (aj tz'i[h]b') is ránk hagyták nevüket , és ezek alapján sikerült a régészeknek több műhelyt beazonosítani. A polikróm festett kerámiák rendkívüli státuszt kölcsönöztek az őket birtokló, illetve adományozó személyeknek, és ajándékként szolgáltak az uralkodók, vagy a nemesek közötti cserében. Ezek sokszor sírokból kerülnek elő, igazolva, hogy elkísérték tulajdonosaikat a másvilágra is.
A feliratok azonban sok mindent nem tartanak fontosnak megemlíteni, így például nem sokat tudunk meg belőlük a klasszikus kori gazdaság szerkezetéről, a nem nemesek életéről vagy a kereskedelemről, mely utóbbi fontos szerepet játszott az uralkodók életében. Valószínű, hogy ezen információk a mára már teljesen eltűnt kódexekben kerültek lejegyzésre, amelyek létezéséről néhány, ma már olvashatatlan régészeti leleten kívül, csak a polikróm kerámiák festményein kódexet olvasó vagy író irnokok képe tanúskodik.
[szerkesztés] A klasszikus kor maja nyelve
- Nyelvtörténet
- Hangtan, Fonetika
- Alaktan, Morfológia
- Szöveg
|
|
||||
| Észak Amerika | Anaszázi, Pueblo – Fremonti – Misziszipi vidéki indiánok | |||
| Közép-Amerika | Aztec – Huaszték – Maja – Mixtek – Olmék – Pipil – Taraszkán – Teotihuacán – Tolték – Totonak – Zapoték | |||
| Dél Amerika | Északi Chicsó – Csavín – Csibcsa – Csimor – Csacsapoják – Huari – Inka – Mocse – Nazka – Tairona – Tiwanaku | |||
| Jelentősebb civilizációk | ||||
| Aztékok | Maják | Inkák | ||
| Nyelv | Nahuatl nyelv | Maja nyelvek | Qecsua | |
| Vallás | Azték vallás | Maja vallás | Inka vallás | |
| Mitológia | Azték mitológia | Maja mitológia | Inka mitológia | |
| Naptár | Azték naptár | Maja naptár | ||
| Társadalom | Azték társadalom | Maja társadalom | Inka társadalom | |
| Infrastruktúra | Csinampa | Maja építészet | Inka építészet Inka úthálózat |
|
| Történelem | Aztékok történelme | |||
| Meghódításuk | Mexikó spanyol meghódítása Hernán Cortés |
Yucatán spanyol meghódítása Francisco de Montejo Guatemala spanyol meghódítása Pedro de Alvarado |
Az Inka Birodalom spanyol meghódítása Francisco Pizarro |
|
| Uralkodók | I. Montezuma II. Montezuma Cuitláhuac Cuauhtémoc |
Nagy Pacal Tecun Uman |
Atahualpa Manco Capac |
|
| Továbbá | ||||
| – Az amerikai indiánok népesedési történelme – Pre-Kolumbiánus művészet | ||||
[szerkesztés] Hivatkozások
[szerkesztés] Külső hivatkozások
 |
Ez a történelmi tárgyú lap még csak csonk (azaz erősen hiányos). Segíts te is, hogy igazi szócikk lehessen belőle! |
Based on work by