Moriszkók

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A moriszkók (spanyolul morisco, portugálul mourisco) az Ibériai-félsziget keresztény visszahódítása (a Reconquista) után a muzulmán hitet elhagyó mór újkeresztények és leszármazottaik voltak.

A kisebbségekkel foglalkozó történeti munkákban a moriszkó nevet néha más területeken élő kripto-muszlimokra is használják például azokra, akik a normannok megszállta Szicíliában, a 9. századi Krétán, vagy a keresztény-iszlám határvonal más vidékein éltek.

Spanyol-Amerikában, ahol a rasszok sokféle módon keveredtek, szintén használták a moriszkó (morisco) szót a fehér és a fekete bőrűek egy bizonyos fokú keveredésre.

[szerkesztés] A moriszkók kiűzése

Az újonnan keresztény kormányzat alá került területeken a 15. század végétől a 17. század elejéig tömegesen kényszerítették a muzulmánokat a katolikus hitre való áttérésre.

A moriszkókkal szemben azonban a területek új kormányzói és a betelepültek bizalmatlanok maradtak, a spanyol inkvizíció gyakran üldözte őket. 1610-ben Spanyolország egy rendeletben Észak-Afrikába száműzte a moriszkókat, akik ezzel hozzájárultak a Maghreb térség sajátos etnikai elegyének kialakulásához. (A vallási alapú elüldözés nem volt idegen a spanyol politikai hagyományoktól: korábban a zsidókat űzték ki.)

[szerkesztés] Az előtörténet

[szerkesztés] Mudéjar

Kierőszakolt áttérésük előtt a kereszténnyé lett Ibériai-félsziget muzulmán lakóit Mudéjar néven emlegették a spanyolok (az arab Mudaddzsan مدجن azt jelenti: „azok, akik alávetik magukat”).

Státuszuk a hódítások utáni békeszerződésektől, később a királyi, illetve a spanyol Cortes hozta rendeletektől függött. Például amikor (1492-ben) elesett a mór Granada, a Granadai Szerződés vallásszabadságot ígért az itt élő muszlimoknak, de ezt nem sokáig tartották be. 1502-ben választás elé állították őket: vagy áttérnek, vagy elmennek.

A többség az áttérést választotta, de csak színleg, ugyanúgy öltözködtek és beszéltek, mint korábban, titokban tovább gyakorolták az iszlám vallást és használták hagyományos írásukat, amit a spanyolok aljamiado néven ismertek. Hogy megtörje őket, Francisco Jiménez de Cisneros bíboros még az ultimátum kibocsátása előtti években erőszakos módszerekhez folyamodott, ami 1500-ban és 1502-ben felkelések kirobbanásához vezetett. Ezeket elfojtották és ürügynek használták a mudéjarok áttérésre kényszerítéséhez. 1508-ban megtiltották a mór hagyományok ápolását, 1526-ban és 1527-ben pedig még szigorúbb tiltó rendszabályokat vezettek be.

[szerkesztés] Útjuk a kiűzetésig

A moriszkók mégis elérték, hogy 40 év viszonylagos béke következzék be, de 1567-ben elnyomásuk csúcsára érkezett: II. Fülöp spanyol király ediktumot bocsátott ki, amelyben megtiltotta a moriszkóknak, hogy használják muszlim neveiket, viseljék hagyományos muszlim ruháikat és még azt is, hogy arabul beszéljenek. A rendelet szerint gyermekeiket keresztény papoknak kellett nevelnie.

Ezek a rendszabályok újabb felkeléshez vezettek a Dél-Spanyolországi Alpujarras hegységben 1568 és 1571 között. A lázadást leverték és a granadai moriszkókat kitelepítették, főleg Valenciába. Csak az a kevés moriszkó maradhatott Granadában, akik vállalták az együttműködést a spanyolokkal.

A hányattatások ellenére a moriszkók keményen dolgozók és jólétben élők maradtak, ami tovább táplálta a keresztény parasztok irígységét. Azzal gyanusították őket, hogy a Török Birodalommal és a Földközi-tenger barbár kalózaival szövetkeznek Spanyolország ellen. Sok spanyol előkelő, akik olcsón és jól dolgozó moriszkókat alkalmaztak Valenciában és Murciában ugyanakkor a védelmőkre állt.

Végül Francisco Goméz de Sandoval y Rojas, Lerma hercege ösztönzésére III. Fülöp spanyol király 1609 és 1614 közt kiűzte a moriszkókat. Az elűzöttek számára különböző becslések vannak, a korabeli források mintegy 300 ezerre teszik. A kiűzés egyik fontos oka lehetett annak, hogy Spanyolország gazdasága hullámvölgybe került, mivel a moriszkó mezőgazdasági munkásokat olyan máshonnan érkezett keresztény munkaerőre cserélték, amely számban kisebb, a helyi technikákhoz való hozzáértésben gyengébb lehetett.

[szerkesztés] Jogi csűréscsavarás

A spanyol hatóságokat a moriszkók kiűzése nehezen leküzdhető jogi probléma elé állította. Közülük a felnőtteket eleve álkeresztényeknek, valójában muszlimoknak tekintették, a gyerekeket azonban egytől-egyik kötelezően megkeresztelték, így nem lehetett őket jogszerűen muszlim területekre kitenni.

Voltak, akik azt javasolták, hogy a gyerekeket válasszák el a szüleiktől és csak a felnőtteket száműzzék, ez viszont azért nem volt megoldható, mert a spanyolok, nem tudták, mihez kezdjenek a visszamaradó gyermekek tömegével.

Végül azt a kerülő megoldást választották, hogy a száműzetés helyszínéül hivatalosan Franciaországot, szűkebben Marseille-t jelölték meg. Miután azonban 1610-ben IV. Henrik francia királyt meggyilkolták, kevesen vállalták azt a bizonytalanságot, hogy tényleg Franciaországban telepedjenek le. Azok a moriszkók, akik meg akartak maradni kereszténynek (mintegy háromezren), Itáliában találtak maguknak új otthont, főképp Livornóban.

A nagy többség azonban a muszlim földeken keresett békét, az Oszmán Birodalomban, vagy Marokkóban. A keresztény kultúrától érintett közösségek letelepítése nem kevés gondot okozott Marokkó szultánjának.

A moriszkó közösségek egy része korzárnak (kalóznak) állt és Salé központtal fosztogatta a keresztény kereskedelmi hajókat. Mások európai fegyverekkel harcoltak a Szaharán túli Timbuktu és a Niger-kanyar meghódításáért.

Miguel de Cervantes írásai, mint a Don Quijote vagy a Két kutya beszélget kedvező képet festenek a moriszkókról.

[szerkesztés] Moriszkó irodalom

A 16. század vége felé, ahogy gyűltek a viharfelhők, a moriszkó írók a korai spanyol történelemnek egy olyan interpretációját igyekeztek elterjeszteni, amely pozitív szerepekben tüntette fel az arabul beszélő spanyolokat.

Az egyik legismertebb ilyen alkotás Miguel de Luna, az alpujarrasi felkelés során a spanyolokkal kollaboráló hivatalos királyi fordító könyve, az 1592 és 1600 közt íródott Verdadera historia del rey don Rodrigo. De Luna valószínűleg kulcsszerepet játszott a Sacromontei ólomkönyvek meghamisításában is. A szövegek azt voltak hivatottak bemutatni, hogy a legkorábbi spanyolorzsági keresztények valójában arabok voltak.