Oszloprend

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Az oszloprend (vagy oszloprendszer) azon törvények összessége, amely szerint az antik görög és római építészeti stílus és származékai műveit megépítette, oly módon, hogy annak legcsekélyebb részlete az egésszel összhangban legyen; az egyes alkotórészeknek, azok tagozatainak arányai és formái az alkotórészek funkcióival megegyezzenek, szóval az alkotás egy művészi egész legyen. És mivel ezeknek az antik stílusoknak az oszlop, mint önálló individuum a legjellemzőbb része, a művészi arányoknak ezen egész rendszerét, törvényeit oszloprendnek hívjuk.

Láttuk az oszlopnál, hogy az három külön – de egymással szoros kapcsolatban lévő – részre: a törzsre, lábra és fejre tagolódik; e három tag összege alkotja a függőleges terhet hordó alátámasztást. Az oszlopsorra – melynek oszlopainak egymás közötti távolsága ismét szoros viszonyban van a hordott teherrel – jön a vízszintes födém, mégpedig annak első (szintén terhet hordó) alkotórésze, az architrav vagy gerendapárkány, mely egész másképp lesz igénybe véve, mint az oszlop. A gerendapárkány fölé jön a most már nem terhet hordó, hanem ellenkezőleg hordott tag: a fríz vagy képpárkány, mely az egész párkányzat magasítására, díszítésére szolgál, míg végre a tetőzettel való összeköttetést, az egész alkotásnak mintegy megkoronázását a koronázó párkány adja meg. Az oszloprend tehát azokat a szabályokat állapítja meg, amelyek szerint mindezen különböző igénybe vételű, részben terhet hordó, részben hordott alkotórészek egymással összhangba hozandók.

Tartalomjegyzék 1 Görög építészet 1.1 Dór stílus 1.2 Jón stílus 1.3 Korinthoszi stílus 2 Római építészet 3 Újkori építészet

[szerkesztés] Görög építészet

A görög építészet legtökéletesebb alkotásainak, a templomoknak, vagy elöl és hátul, vagy mind a négy oldalukon oszlopsoraik vannak, mely oszlopsorok a lépcsőzetes alsó építményen, a sztereobaton nyugosznak; a hordott alkotórész, vagyis a párkány, a gerendapárkányra, képpárkányra és koronázó párkányra tagolódik. A görög építészet minden nemében ez elemek ugyanazok maradtak, csak formáik változtak. A dór stílusnak vannak a legnehezebb, mondhatni a legférfiasabb, legegyszerűbb formái és arányai; a jón stílus könnyedebb, elegánsabb, mintegy nőiesebb arányokat mutat, míg a korinthoszi a legnyúlánkabb arányú és a legdíszesebb kiképzésű.

Az alábbiakban tárgyaljuk a görög és római oszloprendeket, az egyes alkotórészeket, és mutatjuk be, hogy miképp aránylanak azok egymáshoz és az alapul vett mérethez. Ezen alapul vett méret-egység (Vitruvius nyomán) az oszlop alsó átmérőjének a fele, vagyis az alsó oszlop-átmérő sugara, az ún. modulus, mely viszont 30 osztásra (partes) oszlik. A modulus szerint vannak megadva az egyes tagok méretei és a bemutatott példák bizonyítják, hogy maguk a görögök tekintették legkevésbbé e rendszert változhatatlan kánonnak, mert minden egyes esetben többé-kevésbbé módosították.

[szerkesztés] Dór stílus

A dór oszloprend, amint már mondottuk, egyszerű, nemes, kissé nehézkes (ld. az illusztráció jobb felső ábráját). Oszlopainak lába nincs, azoknak állóságot a lefelé erősen szélesedő törzs ad. A törzs magassága a stílus fénykorában mintegy 11 modulus (Parthenon Athénben); előbb nyomottabb volt (a paestumi templomé 8¹/₃ modulus) később nyúlánkabb lett (a nemaei Zeus templomáé 13 modulus). Oszloptávolság 2¹/₃ – 2³/₄ modulus. A törzsön mintegy 20, éles élű barázda (kannelura) fut végig. Az oszlopfő a terhet fölvevő négyszögletes fejlemezből vagy abakuszból, ezalatt a puhább (késő kor) vagy merevebb (fénykor) vonalú elliptikus echinuszból áll, amelyet alul finom bemetszések, mint reá csavart kötelek fűznek az oszloptörzshöz. Az egész párkányzat magassága az oszlopmagasságnak mintegy ¹/₃-a – ¹/₄-e. A gerendapárkány egyszerű, sima, meglehetősen magas, fölül egy vékony lemezalakú kiugró taggal. A képpárkányt a 3 osztású triglifek (melyek a faszerkezet gerendafőinek felelnek meg) quadratikus vagy hosszúkás négyszögű mezőkre, a metopákra osztják, melyek szintén vagy simán maradtak, vagy domborművekkel lettek ékesítve. Minden oszloptengelyben van egy triglif, az oszlopok között pedig egy (monotriglifes szerkezet) vagy kettő (ditriglifes szerkezet)- alattuk csöppek (guttaei). A koronázó párkány fő alkatrésze egy erősen kiugró függőlemez, a geison, melyet alul a szarufők (mutuli) ékesítenek. A templom hosszú oldalain a geison fölött végig futó szima már a tetőzethez, illetőleg az oromzathoz tartozik.

[szerkesztés] Jón stílus

A karcsúbb, finomabb részletekkel bíró jón oszloprend (ld. az illusztráció második sorának első ábráját) oszlopai 16 – 18¹/₃ modulus magasak, az oszlopközök pedig 4¹/₃ – 7¹/₂ modulus szélesek; a párkányzat az oszlopmagasságnak mintegy ¹/₄ – ¹/₅-e. Az oszloptörzs egymástól pálcikákkal elválasztott 24 barázdával van tagolva. Az 1 modulus magasságú jón oszlopláb (legszebb e nemben) lényegében egy felső kisebb és egy alsó nagyobb toruszból (félköríves duzzadék) áll, melyeket a fölül behúzott homorú scotia választ el egymástól. Az úgynevezett attikai oszloplábnál ehhez még egy négyszögletes plintusz is jön alul. Az oszlopfő vagy nyak nélkül vagy nyakkal simul a törzshöz és lényegében a ruganyos csivagonalú volutából áll, mely különösen jellemzi a párkányzat terhét és az oszlop ellenállását. A nyakat az oszloptörzsnek a törzs többi részétől egy kis asztragallal elválasztott, pálmákkal díszített felülete alkotja. A gerendapárkány sima vagy 3 osztású (mely azt könnyebbé teszi), fölül néha a kimationnal (levél- vagy tojássor) díszített. A magas képpárkány vagy sima vagy növényi vagy figurális ornamentekkel díszített. A koszorúpárkány 3 tagozatból áll: az erősen kiugró függőlemezből és az ezt koronázó szimából, az ez alatt levő fogsorból és végre az egészet alátámasztó tagozatokból (legtöbbnyire egy kimmation). Az egyes tagozatok sokszor levél- vagy gyöngysorokkal stb. gazdagon díszíttetnek.

[szerkesztés] Korinthoszi stílus

A korinthoszi oszloprend (ld. az illusztráció bal alsó ábráját) leginkább az oszlopfőben, azonkívül nyúlánkabb arányaiban tér el a jóntól. Oszlopmagasság 19 – 20 modulus, párkányzat mintegy ¹/₄ oszlopmagasság. Az oszlopláb az attikaihoz hasonló, plintusz nélkül; 24 barázdás törzse meglehetősen sudarosítva van (entazis), fejét 2 sor akantuszlevél díszíti, melyből, mint indák, volutaalakú díszítmények nőnek ki; ezek viszont az erősen homorú oldalakkal bíró abakuszt tartják. A párkányzat különféle ornamentekkel rendkívül gazdagon van díszítve, különösen a koronázó párkány, melynek középső tagozata a fogsor fölött még gyámkövekkel is bír.

[szerkesztés] Római építészet

A római oszloprendek, az egy korinthuszit kivéve, melyet a rómaiak gazdagsága miatt örömest karoltak fel, nem hoztak lényeges változást a görög oszloprendekhez képest. A dór oszloprendet egyszerűsége miatt keveset használták (Marcellus színháza Rómában, Herkules-templom Corában); az oszlopoknak egy toruszból és egy plintuszból álló lábat, az oszlopfőnek nyakat adtak. Az echinusz száraz, félköríves duzzadék lett, tojássorral díszítve. A párkányból a triglifek sokszor elmaradtak, helyettük a koronázó párkányban fogsort vagy gyámköveket iktattak be. Az ún. toscanai oszloprend (ld. az illusztráció bal felső ábráját) nem egyéb, mint a dór oszloprendnek ilyforma átváltoztatása, melyben sokszor az oszlop még egy külön talapzaton, az ún. oszlopszéken áll (ily oszlopszéket helyeztek a rómaiak sokszor a többi oszloprend oszlopai alá is). A római jón oszloprendnek (ld. az illusztráció második sorának jobb oldali ábráját) csak oszlopfői és párkányzata díszesebb, csigavonalai csavartabbak. Viszont a római korinthoszi oszloprendek rendkívül nagy gazdagságot és változatosságot mutattak, sőt a jón és korinthoszi elemek összekeverésével némelyek szerint még egy új oszloprendet, az ún. kompozit oszloprendet (ld. az illusztráció jobb alsó ábráját) is megalkották, mely azonban főleg az oszlopfőknek erősebb csigavonalaival különbözött a korinthoszi oszloprendtől, amint azt Diocletian és Caracalla termáin, Titus és Septimius Severus diadalívén stb. látjuk.

[szerkesztés] Újkori építészet

A reneszánsz korszak építészei szorgalmasan tanulmányozták Vitruvot, méregették és összehasonlították a fennmaradt római emlékeket (a görögökhöz nem igen fértek hozzá) és azokból, mint az olasz Vignola, Serlio, Palladio stb., a francia Perrault, a német Dieterlein és mások, vagy körülbelül ugyanazokat a törvényeket állapították meg, vagy jobb-rosszabb (inkább rosszabb, mint jobb) kombinációkat teremtettek. Nagyban és egészben azonban a reneszánsz a római előképeket követte, végtelen változatosságot hozván be az egyes oszloprendekbe. A barokk és különösen a rokokó stílus az oszloprendeket még ötletszerűbben alakította át, az oszlopfők volutáit megfordították, a díszítésbe kagylókat, majd rusztikát kevertek (midőn az oszloptörzset alkotó dobokat, mint quadereket külön kiemelték). A modern korszakban egyesek nagy erőfeszítéseket tettek új oszloprendek kitalálására, de semmi szükségszerűségen sem alapulván a dolog, az erőlködés hiábavaló volt, eredményre nem vezetett. Reneszánsz ízlésű építészetünk oszloprendjei manapság is a régi és ismert nyomokat követik.