Tannhäuser

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Richard Wagner operája 3 felvonásban. Szövegét Richard Wagner írta.

Tartalomjegyzék

1 Az ifjú Richard Wagner
2 Az opera története
3 Szereplők
4 Külső hivatkozások

[szerkesztés] Az ifjú Richard Wagner

Az 1842-es év - Wagner most töltötte be 29. esztendejét - igen jelentős a zeneköltő életében. Végre hosszú-hosszú küzdelem és várakozás után, beköszönt hozzá a jószerencse, meglátogatja a szenvedélyesen áhított siker. A Rienzi című színpadi kompozícióval vizsgázik a zeneszerző, a nagy mesterek zseniális tanítványa, aki már most a forradalomról, a művész lázadásáról álmodik; vizsgázik a drámaíró: Richard Wagner maga írja a Bulwer regényén alapuló szövegkönyvet; és vizsgázik a színházi szakember, aki a vándorlások, kalandozások, megaláztatások és futó kis sikerek során oly alaposan kiismerte a kulisszák világát, hogy erre alig találunk példát a zenetörténet lapjain. Ez az ifjú ember, aki mostohaapja, Geyer Lajos színész házában megismerte a divatos vígjátékok, drámák, operettek és dalművek szövegkönyveit, csakúgy, mint a különböző kosztümök, parókák, kellékek, s a színházi boszorkánykonyha egyéb titkait, ez az ifjú muzsikus, aki otthon volt a karmesteri pulpituson, s a színházi festőműhelyben, most végre megmutathatta, mily kitűnően kitanulta a színház minden csínját-bínját, tudományát.

Az 1842-es év s az elkövetkező esztendők a lázas tevékenység korszakát képviselik Richard Wagner életében. Ez érthető is, hiszen a zeneköltő a felkészülés esztendőit nagyrészt elmulasztotta. Mozart már muzsikál, mielőtt folyékonyan beszélne; Beethoven már gyermekfővel érett muzsikus, a bonni zenekar erőssége. Liszt 13 éves korában világsikerű zongoraművész. Wagner nehezen, keservesen, sok meddő kísérlet után találja csak meg életútját.

De hát beszéljen ő maga. Önéletrajzi vázlata oly színesen vall e nehéz évekről, hogy ez fölöslegessé teszi minden magyarázatot:

"Arra nem voltam képes, hogy egy skálát tisztán eljátsszak s ezért valami legyőzhetetlen undorral gondoltam minden olyasmire, amit szaknyelven futamnak neveznek. Mozart szerzeményei közül csak a Varázsfuvola nyitányát kedveltem... Verseket is írtam. Egyszer meghalt egyik osztálytársam és tanítóim felszólítottak bennünket, hogy mindegyikünk írjon halálára egy költeményt, a legjobbat majd kinyomtatják. E költői sikerek idején 11 éves voltam mindössze. Poéta akartam lenni mindenáron... Egy nagy tragédia tervét is papírra vetettem... 42 ember halt meg a darab folyamán s így kénytelen voltam legtöbbjüket szellemként visszaidézni a színpadra, különben még az utolsó felvonás megkezdése előtt le kellett volna engednünk a zárófüggönyt..."

Majd így folytatja a zeneköltő:

"Miközben a nagy szomorújátékon dolgoztam, a lipcsei Gewandhaus-koncerteken Beethoven zenéjével ismerkedtem meg... Az 'Egmont' annyira fellelkesített, hogy elhatároztam: tragédiáimat is ilyenfajta kísérőzenével bocsátom útjára. Nyolc napra kölcsönkértem Logier: 'A generálbasszus módszere' című könyvét és szorgalmasan tanulmányoztam. A fáradozásnak azonban nem volt olyan gyors eredménye, mint vártam volna... Úgy látszott, hogy zenei téren sem érhető el velem semminő eredmény. Kedvem mind alábbhagyott és ahelyett, hogy tanultam volna, nyitányokat írtam nagyzenekarra..."

Úgy látszott, ennek a foglalkozásnak is hátat fordít hamarosan:

"Ekkor jött a júliusi forradalom, egy csapásra forradalmár lettem és arra a meggyőződésre jutottam, hogy valamirevaló ember csak politikával foglalkozhat. Ott hagytam az iskolát, egyetemre jártam, nem szaktudományok elsajátítása céljából, hanem hogy bölcsészetet és esztétikát hallgassak. A zenét úgyszólván teljesen elhanyagoltam..."

Közeleg az ifjú muzsikus huszadik életéve és még maga sem tudja, milyen hivatás vár reá. Ma a politika csábítja, holnap az antik világ: most nagyzenekari nyitányt ír, holnap Shakespeare-ből fordít; és ideáljai, művészi-emberi célkitűzései is rapszódikusan váltakoznak. Komolyságával, elmélyültségével, gondolkodásának filozófikus "többszólamúságával" csodálatba ejti mindazokat, akik szorosabb érintkezésbe kerülnek vele. De ugyanakkor megkapja a romantikus világ új igéje: felszabadítani a testet! Németországban Feuerbach, a filozófus, hirdette az egészséges érzékiséget. Néhány száz kilométerrel odébb a Musset-k és George Sand-ok mondották ki, hogy egyetlen erkölcsi törvény létezik s ez a szenvedély törvénye. Miután évtizednyi mulasztását behozva, végignyargalt az összhangzattan, az ellenpont, a hangszerelés, a zenei formaszerkesztés tudományán, villámgyorsan megkomponálja "A tündérek" című operáját, majd a shakespear-i szövegre (Szeget szeggel) alapozott Szerelmi tilalom (Das Liebesverbot) című dalművét. A partitúrák tele vannak lázadással és már-már untató naivságokkal. És Wagner életében elkezdődik a visszafojtott szitkok, az örökösen ökölbe szorított kéz korszaka. Az ifjú művész gyűlöli a véneket, a beérkezetteket, a siker embereit, a rutiniékat, egyszóval mindazokat, akik ott pöffeszkednek az igazgatói íróasztalok mögött, akik rendjellel ékesített mellüket ott mutogatják a karmesterpult felett; e korszak Richard Wagnerja megtanul gyűlölni, de megtanulja azt is, hogy aki vinni akarja valamire, annak állnia kell az ütéseket fizikummal, lélekkel, önbizalommal és legyőzhetetlen akarattal! Így indul el a rögös életúton. Fussuk csak át a főbb stációkat.

1833 - megkomponálja a Tündéreket;
1834 - második operáját, a Szerelmi tilalmat írja;
1836 - kiharcolja a Szerelmi tilalom bemutatóját;
1836/38 - karmester Königsbergben és Rigában;
1838 - Rienzi;
1839 - Faust-nyitány;
1842 - a Rienzi bemutatója;
1843 - Bolygó hollandi...

És ugyancsak 1843-ban belekezd a Tannhäuser szövegkölteményébe. Két teljes év telik el, mire elkészül a partitúra is. Ugyanazt teszi, mint a maga idejében Gluck vagy Carl Maria Weber. Ő sem éri be annyival, hogy a meglevőt tovább fejlessze, hogy a jót még jobbá tegye, hogy a hibásat kiszűrje a zenedráma anyagából. Tisztáznia kell a zene és valóság viszonyát. Wagner - az öncélú dallamosság, az önmagáért való zenei szépség rovására - mindinkább az élet ábrázolását, az ember belső világának kivetítését helyezi előtérbe. A dal az esthajnal csillaghoz, a bevonulási induló - bármennyire tiltakozik is ez ellen a zeneköltő - mégiscsak a szokványos nagyoperai hagyományokat idézi. De a római elbeszélés már a wagneri zenedráma kibontakozását jelzi.

Wagner harcol mindaz ellen, ami a zenében törekvéseivel ellenkezik, viszont hatalmas ösztönzést kap a zenének azoktól a mestereitől, akiket előfutárjának érez. Esküszik Beethovenre, és tudatában van annak is, hogy Weber erdő-illatú meseromantikája, Hoffmann misztikus jelképei, Mozart filozófikus humanizmusa és Gluck férfias drámaisága nélkül sohasem juthatott volna el a Tannhäuser magaslatára.

Nagy hatással volt rá korának romantikus költészetszemlélete is. Ez mindenekelőtt a népművészet, a népmese vadvirágainak becsülésére tanította. Tudósok, költők, muzsikusok, tanárok, fiatalok és öregek fognak össze, hogy csokorba gyűjtsék mindazt, amit a világ népei valaha eldaloltak, mesébe kerekítettek, legendává fontak. Richard Wagner a kor tanítását követi, mikor a Bolygó hollandi meséje után most a Tannhäuser ősi legendájához nyúl.

A népdal szeretete e kor költőit elvezeti azokhoz a régi poétákhoz is, akiknek lantján tovább zeng a naiv népköltészet hangja. Így jut el Richard Wagner jónéhány kortársával egyetemben a Walther von der Vogelweide-k, Wolfram von Eschenbach-ok XII-XIII. századi költészetéhez, a világirodalomnak ahhoz a szakaszához, melyet a trubadúrok, minnesängerek korának nevez a történelem.

A népdal és a népdal szelleméből kinövő trubadúrdalon kívül a romantikus század kedvenc stádiuma maga a történelem is. A festő szívesen idéz repkényfutotta romokat, a drámaíró előszeretettel fordul a múlt nagyjaihoz.

Így válik a legendából és trubadúrdalból összefont Tannhäuser-téma hatalmas történelmi képpé is, amely a pogány és a keresztény világszemlélet összecsapását állítja elénk. A feudális középkor évszázadait járjuk, de az antik pogány világ varázsa, ha föld alá szorítva, ha bujdokolva is, de még mindig fel-fellobbanó lidércként hívogatja a fiatalokat. Wagnernek nem kell sokat keresgélnie, hogy a múlt és jelen analógiáját megtalálja.

Itt van a test felszabadításának kultusza, a Musset-k, George Sand-ok merész erkölcs-filozófiája és a vele szemben álló komor, polgári Európa, amely, ha nem is őszintén, de legalábbis szavakban a makulátlan testamentumi erkölcsöt hirdeti.

És ezzel már előttünk is áll a modern Tannhäuser. Ez a különös, problematikus, ezernyi ellentmondásból összeszőtt hős, aki dacosan ellenszegül a szemforgató álszenteskedésnek, aki gyűlöli az életet csak félig élő embert, aki irtózik a hervadt virágtól, mert a szerelem, a lángoló élet kibomló virágait keresi - Tannhäuser, akinek az érzékiség bacchanáliái között fülébe csendül a tiszta élet hívogató harangszava; a fehér köntösű, erkölcsről papoló daliák között viszont felrémlik előtte a Vénusz-barlang infernális gyönyörűsége.

Wagner éveken át foglalkozik egy-egy remekének előkészítésével. Alaposan áttanulmányozza a Tannhäuser-legendát, megismerkedik a XII.-XIII. század lovagi költészetének egész európai horizontjával - s a Tannhäuser művészi foglalatából végül éppen ezek a realitások hullanak ki majdnem mind...

A Wagner által megszólaltatott Wolfram von Eschenbach egyáltalán nem beszél a hajdani minnesängerek vagy trubadúrok nyelvén: sőt - a trubadúrdal és a minnesang ellentétének, a keresztényi költészetnek ad visszhangot. Tannhäuser sem a "Minnesang" játékos, naivul érzelmes, népdalszerűen incselkedő hangvételét idézi, hanem valami dantei izzást, sőt bízvást mondhatjuk, a XIX. század erotikájának lángolását. Mindez a művészi alkotás különös törvényeinek engedelmeskedve, pompás egységgé forr össze. Végső fokon egy jelképpé növekedett hatalmas alak áll előttünk, aki a dráma kezdetén lantja húrjai közé kap, hogy dalával Vénusz-Afroditét dicsőítse, a dráma végén pedig mint vezeklő jelenik meg előttünk, aki a tiszta szerelem, az "amor sanctus"-tól vár megváltást.

Richard Wagner maga a legélesebben tiltakozik az ellen, hogy Tannhäuserébe keresztényi célzatot magyarázzanak bele. Talán igaza van abban, hogy nem engedi a keresztényi gondolatot a mű kizárólagos tartalmának felfogni. Wagner bizonyos mértékig a század tükrét tartja elénk, midőn színpadra állítja a Tannhäuserének szövevényes világát, melyben épp úgy megszólal a legenda naivsága, mint a modern ember érzékisége, a keresztényi gondolat és a Vénusz-barlang fojtott muzsikája, pásztorsíp és pogány isteneket idéző kithara, "Minnesang" és vallásos zsoltár - egyszóval az az ezernyi színben, káprázatban, változatban ragyogó világ, melyet a XIX. század, a romantikus eszmék Európájának nevezünk. A Tannhäusereknek, akik egy szívvel, egy lélekkel akarják élni a zarándok kórus zsolozsmás világát és a Vénusz-barlang szerelmes bűvöletét, a Tannhäusereknek, akik ily végzetes ellentétek közé feszítik vágyaikat, gondolataikat, szenvedélyeiket, el kell pusztulniok s nyugalmukat csak a végső csend, csak a teljes megsemmisülés hozhatja meg.

Richard Wagner a költő, filozófus, a dramaturg, a mesemondó sokszor ellentétbe kerül önmagával, de a muzsikus, a zeneköltő, bízvást mondhatjuk, a Tannhäuserben már megtalálta a maga hangját. Lehet, hogy partitúrában itt-ott kísért még az áriák, stretták, zárókórusok, mutatós finálék visszhangja, de az egész mégis egységes, szilárd alkotás. A terjedelem, időtartam, a zenekari apparátus s a mind céltudatosabban kiépített vezérmotívum-rendszer már egy új zenedráma kontúrjait rajzolta ki az egykori hallgató előtt. Wagner mind élesebben harcol a zenés színpad felületessége, semmitmondó sablonja, öncélú koncerténeklése, "könnyűzenei" süllyedése ellen. Ha még nem is mondja ki, de már ott lappang az alkotás mélyén az összművészet eszméje, mely a művészi elmélyülést egészen az áhítatig fokozza; hasonlóan a görög tragédiához, mely katharzisban nem lesújtó, megsemmisítő, hanem fölemelő eszmét nyújt.

Wagner a Tannhäuser komponálása idején mindössze 30 éves volt. Ha valakinek módjában van, hogy belekóstoljon a Liebesverbot zenéjébe s utána meghallgatja a 10 évvel később keletkezett Tannhäusert, az elmondhatja, hogy valami csodálatos fejlődésnek volt tanúja.

[szerkesztés] Az opera története

Idézzük ismmét magát Richard Wagnert:

"29 esztendős koromban majd 3 évi tartózkodás után elhagytam Párizst. Utam... a thüringiai völgyön keresztül Drezdaba vezetett, ...s itt pillantottam meg, fenn a hegytetőn Wartburg várát, amelyet csak 7 évvel később látogathattam meg. A próbák megkezdése után még egy kirándulást tettem a cseh hegyek közé és itt alkottam meg a Tannhäuser szcenikai tervét."

A továbbiakban így alakult a zenedráma sorsa:

1843. május 22-én elkészült a szövegkönyv.
1843 júliusában Teplitz-Schönauban a muzsikát kezdi papírra vetni.
1845 áprilisában elkészült a partitúra.
1845. október 19-én Richard Wagner vezényletével a drezdai operában első ízben szólal meg a Tannhäuser.

Ami hazánkat illeti, a Délibáb 1853 decemberében jelenti, hogy "a második filharmóniai hangversenyen a nagyszerűen összeszerkesztett hangászkar, először is Wagner Tannhäuser nyitányát adandja elő."

A Tannhäuser teljes egészében 1871. március 18-án került a magyar közönség elé.

[szerkesztés] Szereplők

Hermann thüringiai őrgróf (basszus)
Tannhäuser (tenor), Wolfram (bariton), Walter (tenor), Biterolf (basszus), Henrik (tenor), Reinmar (basszus), lovagok és dalnokok
Erzsébet, az őrgróf unokahúga (szoprán)
Vénusz (mezzoszoprán)
Ifjú pásztor (szoprán)
Négy apród (szoprán, alt)
lovagok, grófok, nemesek, nemes hölgyek, zarándokok