Tinto Brass

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Tinto Brass (Velence, 1933. március 26. – ) olasz filmrendező. Teljes neve: Giovanni Tinto Brass. Az 60-as évek elejétől rendez. A 70-es évek közepétől műveiben egyértelműen az erotika került középpontba, s ma már az erotikus film egyik legjelentősebb alkotójaként emlegetik. Gyakran került összetűzésbe a cenzúrával, s több filmje még hazáján kívül is csak vágott változatban került forgalomba. Számos filmjének ő a forgatókönyvírója és a vágója is, továbbá kisebb szerepeket is játszik bennük.

[szerkesztés] Út a filmvilágba

A gyermek Giovannit nagyapja becézte Tintorettónak, s innen származik a művésznévként használt „Tinto”. Brass eredetileg jogásznak képezte magát, s a padovai egyetemen jogi diplomát is szerzett. Ezután Párizsba ment, ahol a Cinémathèque Française-nél mint archivátor és vágó dolgozott. A filmezés gyakorlati fogásait olyan mesterek mellett sajátíthatta el, mint Alberto Cavalcanti (La prima notte, 1959), Joris Ivens (L’Italia non è un paese povero, 1960) és Roberto Rossellini (India: Matri Bhumi és a Rovere tábornok: mindkettő 1959-ből). Különösen Rossellini volt rá nagy hatással, de példaképének tartja mestere másik tanítványát, Federico Fellinit is.

[szerkesztés] Avantgárd kezdetek

Brass 1963-ban rendezte első saját filmjét A világ végén (In capo al mondo) címmel. A cenzúra csak erős vágások után engedélyezte a bemutatót, ám Brass a vágások miatt új címet adott a műnek: Aki dolgozik, elveszett (Chi lavora è perduto). Következő alkotása, A lázadás folyója (Ça ira – Il fiume della rivolta) című dokumentumfilm már nemzetközi figyelmet keltett, s Brasst az új olasz film egyik ígéretes tehetségeként kezdték emlegetni. Újabb megbízásait Dino De Laurentiis producertől kapta: előbb két epizódot (A kismadár, Az autó) forgatott Az én kis feleségem című szkeccsösszeállítás számára, majd szatirikus komédiát rendezett A repülő csészealj címmel. Mindkettőben a producer felesége, Silvana Mangano, valamint Alberto Sordi játszották a főszerepeket. A Yankee (1966) című western ugyancsak kiváltotta a cenzúra haragját: Brass ugyanis azzal kívánta felhívni a figyelmet az akkoriban különösen népszerű spagettiwesternek gyakran indokolatlan erőszakosságára, hogy saját munkájában a szélsőségekig vitte az erőszak bemutatását. Az elrendelt vágások miatt a rendező végül levetette nevét a film főcíméről. A spagettiwestern után a másik divatos olasz műfaj, a giallo került sorra: a Dobogó szívvel (1967) főszerepét Jean-Louis Trintignant alakította. A cenzorok szíverősítő után kapkodtak a Feketefehéren (Nerosubianco, 1969) és Az üvöltés (L’urlo, 1970) láttán: az előbbi bemutatását két évig nem is engedélyezték. Ezekben a filmekben igen erőteljesen, mondhatni sokkoló módon jelenik meg az erotika, mely a későbbiekben Brass munkáinak vezérmotívuma lett. Előtte azonban két drámát rendezett Vanessa Redgrave és Franco Nero főszereplésével (Drop-out, La Vacanza).

[szerkesztés] Szex, erotika, pornográfia

Tinto Brass levonta a tanulságot korai filmjei visszhangjából, és stílust váltott. Ő maga azt állította, hogy azért fordult egyértelműen az erotika felé, mert meggyőződése, hogy nincs értelme szabadságról és bármi magasztos dologról filmet forgatni mindaddig, amíg az emberek fel nem szabadulnak szexuális gátlásaik, a sok idejétmúlt tabu nyomasztó hatása alól. Rosszmájúak szerint azonban csak a kereskedelmi sikereket kezdte hajkurászni. Első erotikus botrányfilmje, a Salon Kitty (1976) az egykori náci bordély történetének meglehetősen szabad feldolgozása: a cenzúra természetesen ragaszkodott a különösen merész jelenetek eltávolításához, melyek csak közel negyed század múlva, egy DVD kiadáson kerültek a közönség elé. Az igazi botrányt azonban a Caligula okozta: a 4 évig elhúzódó forgatás végképp szembefordította egymással az alkotókat. Bob Guccione producer az olasz törvényeket kijátszva, kicsempészte a felvett anyagot Olaszországból, és saját maga vágta össze a filmet, melyhez a személyesen felvett pornográf anyagokat is felhasználta. Brass tiltakozott, s nem volt hajlandó rendezőként vállalni ezt a változatot. Guccione viszont azt állította, hogy a hírhedt leszbikus jelenet kivételével az összes kifogásolt epizódot Brass forgatta le. Okulva a tapasztalatokból, Brass igyekezett kézben tartani új filmjét: a Felvétel! (Action, 1980) visszatérést jelentett korai filmjei stílusához, de a produkció nem lett sikeres, noha meztelenségből bőven jutott ebbe a műbe is.

[szerkesztés] Erotikus csúcspontok

A 80-as években egymás után három olyan filmet forgatott, melyeket az erotikus filmek remekei között emlegetnek. A kulcs Tanizaki Junichiro magyarul is megjelent regényének szabad feldolgozása: a cselekmény a 30-as évek Velencéjében játszódik. A film nagy sikert aratott, nem utolsósorban Stefania Sandrelli merész jeleneteinek köszönhetően. A Miranda Carlo Goldoni Mirandolina című színdarabjának merész átértelmezése: a Serena Grandi játszotta kikapós címszereplő a túlélést, a megújulást szimbolizálja. Mario Soldati Levelek Capriról című regényén alapul az Erotikus fantáziák, amely Brass egyik kedvenc tételét fogalmazza meg: a kihűlőben lévő párkapcsolatokra jótékony hatással van egy kis hűtlenkedés. A Snackbár Budapest a thriller és az erotika összepárosítására tett sikertelen kísérlet volt. Az 50-es évek bordélyainak hangulatát nosztalgiázva felidéző Paprika (1991) óriási közönségsikernek bizonyult, de lesújtó kritikákat kapott.

[szerkesztés] Tabudöntögetés

Kétségtelenül nézőpont kérdése, vajon merész tabudöntögetésnek, vagy szimpla szexfilmeknek tekintjük-e Brass legutóbbi munkáit. A Claudia Koll főszereplésével készült Cosi fan tutte a szodómia gyönyöreiről szólt, A kukkoló középpontjában pedig az erekció állt, bizonyos képsorokban szó szerint. (Ez utóbbi egyébként Alberto Moravia egyik regénye alapján készült!) Az Érzelem ’45 ugyanazt a Camillo Boito-művet dolgozta fel, mint Luchino Visconti 1954-es remeke, az Érzelem. Brass saját bevallása szerint a Visconti által figyelmen kívül hagyott erotikus motívumokat akarta kiemelni, s az egyik vitatható beállításban még egykori mestere, Rossellini Róma, nyílt város (1945) című alkotását is megidézte.

[szerkesztés] Tinta Brass

Brass felesége Carla Cipriani (1930. március 3. – 2006. augusztus 9.) volt, akit hazájában Tinta Brass néven is ismernek. Carla a kezdetektől fogva részt vett férje filmjeinek elkészítésében, különböző feladatokat látva el mellette. A Monella (1998) cselekménye állítólag Signora Brass életének fiatalkori eseményein alapul. A házaspár kapcsolata nem volt éppen hagyományosnak mondható: Carla elnézte férje futó kalandjait filmjeinek színésznőcskéivel, valószínűleg azt a női logikát követve, hogy egy feleség számára nem sok nő, hanem csak egyetlenegy jelent komoly vetélytársat. Házasságukból két gyermek született.

[szerkesztés] Filmjei

1963 In capo al mondo / Chi lavora è perduto
1964 Ça ira – Il fiume della rivolta
1964 Az én kis feleségem (La Mia signora, a L'uccellino és a L'automobile című epizódok)
1964 A repülő csészealj (Il Disco volante)
1966 Yankee
1967 Dobogó szívvel (Col cuore in gola)
1969 Nerosubianco
1970 L’Urlo
1970 Drop-out
1971 La Vacanza
1971 I Miss Sonia Henie (társrendezők: Karpo Acimovic-Godina, Mladomir „Purisa” Djordjevic, Milos Forman, Buck Henry, Dusan Makavejev, Paul Morrissey és Frederick Wiseman)
1976 Salon Kitty
1979 Caligula (Caligola) (rendezőként nem szerepel a stáblistán)
1980 Action
1983 A kulcs (La chiave)
1985 Miranda
1987 Erotikus fantáziák (Capriccio)
1988 Snackbár Budapest (Snack Bar Budapest)
1991 Paprika
1992 Così fan tutte
1994 L’uomo che guarda
1995 Fermo posta Tinto Brass
1998 Monella
2000 Trasgredire
2002 Senso '45
2003 Fallo!
2005 Monamour