Vörös Hadsereg

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A Vörös Hadsereg, teljes nevén a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg (oroszul: Рабочая-Крестьянская Красная Армия - Rabocsaja-Kresztyanjszkaja Krasznaja Armija) rövidítése, a Szovjetunió fegyveres erőinek elnevezése 1918 és 1946 között.

A hadsereg felállítását 1917. november 7-én határozta el a Szovjetek 2. Összoroszországi Kongresszusa. A Népbiztosok Tanácsa a következő év elejétől kezdett dolgozni egy új szocialista hadsereg megteremtéséről szóló tervezeten és a Vörös Hadsereg alapító határozatát 1918. január 28-án hagyta jóvá. Ekkor született a Vörös Hadsereg elnevezés is. A kialakult súlyos hadi helyzetre tekintettel 1918. február 22-én Lenin kiáltványban fordult „Oroszország proletárjaihoz”, amellyel fegyverbe szólította őket az oroszországi új rend védelmére. A kiáltvány nyomán létrejött mozgósítás napját, február 23-kát tekintették ezután a Vörös Hadsereg születésnapjának.

Az új hadsereg vezetésére létrehozták a Vörös Hadsereg Vezérkarát, de a politikai vezetést a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága látta el. A második világháború végéig a Vörös Hadsereg három haderőnemből állt: a szovjet szárazföldi haderőből, a szovjet légierőből és a szovjet haditengerészeti flottából.

A második világháború elejéig a Vörös Hadseregben társparancsnoki rendszert alkalmaztak, minden alakulatnak és katonai szervnek a katonai parancsnok mellett volt egy egyenrangú politikai parancsnoka – komiszárja – is. A második világháború kezdeti német sikerei hatására 1942. október 9-én bevezették az egyszemélyi parancsnoki rendszert, a komiszárok a parancsnok politikai helyettesévé váltak.

A Vörös Hadsereg felügyeletét ellátó honvédelmi népbiztosok, illetve honvédelmi miniszterek a következők voltak: