Wernher von Braun

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Marshall Space Flight Center-beli]] íróasztalánál (Huntsville, Alabama) a kifejlesztett és a készülő modellek makettjeivel

a Saturn V rakéta első fokozatának hajtőművei előtt

1970.02.02

Wernher Magnus Maximilian Freiherr von Braun (Wirsitz Németország, 1912. március 23. – Alexandria Virginia, USA, 1977. június 16.) német tudós , a németországi és az egyesült államokbeli rakétafejlesztés egyik vezető alakja. Az Egyesült Államokban őt tartják az űrprogram hősének. A II. világháború előtt és alatt a náci Németország rakétaprogramjának jelentős alakja.

A rakéták elméleti atyja az orosz Konsztantyin Ciolkovszkij volt, az ő elgondolásait fejlesztette tovább Wernher von Braun, aki folyékony hajtóanyagú rakétákban gondolkodott. Az A–4 volt az első rakéta, amely képes volt az űrbe kilépni, így nem csoda, hogy 1943-ban a kísérleti rakétákra a világűrt meghódító ember képét festették fel. (1950-ben kerültek publikálásra az első ilyen képek.)

[szerkesztés] Élete

Wernher von Braun Magnus von Braun báró második gyerekeként látta meg a napvilágot. Fiatal korában álmodozó volt, a technikai dolgok érdekelték, az autók, valamint a matematika és a fizika. Doktorátusát is fizikából szerezte a berlini egyetemen.

Egyetemi tanulmányai befejezése után a rakéták iránt kezdett el érdeklődni.

Mivel Németországban az 1930-as években kezdtek foglalkozni a rakétafegyverek előállításával, (ezt a versailles-i békeszerződés nem tiltotta), ezért a német hadsereg tagja lett.

Braun és társai ekkor vizsgálták a torlósugár-hajtóműves, és a szilárd, illetve a folyékony hajtóanyagú rakéták megvalósíthatóságát. 1941-ben készítették el az Argus 109 torlósugár-hajtóművet. (Ez lett az alapja a Fi–103 jelű robotrepülőgépnek, amelyet a légierőknél FZG–76-nak – propaganda okokból V–1-nek, Vergeltungswaffe-1 –, nevezték el. (Az amerikaiak később JB-2 és LTV-N-2 néven másolták le, de nem rendszeresítették, az oroszok robotrepülői is erre a prototípusra épültek J-(1-3) kezdettel, de ugyanez volt az alapja az amerikai ALCM és Tomahawk robotrepülőgépeknek is)

Az első folyékony üzemanyagú rakétafegyverek Braun tervei alapján épültek meg, melyet titokban és folyamatosan tökéletesítettek. A kísérleti eredmények jelentősége miatt a német vezetés önálló kísérleti bázis létrehozását határozta el, így 1936-ban részt vett a Wehrmacht rakétakísérleti központjának létrehozásában (Balti-tenger melletti Peenemünde-ben). Vezetőjeként az A–1, –2, –3, kísérleti rakéták kipróbálása után, 1939-1942 között fejlesztették ki az A–4 (Aggregat–4) típusú ballisztikus rakétát. (1940-től a Luftwaffe keretében, majd 1943-tól ismét a Wehrmacht keretében). A peenemünde-i telep bombázása után a gyártást a thüringiai Harz-hegységben lévő föld alatti sóbánya tárnáiba helyezték át. (A gyakorlati bevetések, két földi alakulat részvételével, 1944. szeptember 8-án kezdődtek meg, az első rakéta a londoni Chiswick kerületben csapódott be.) Az A–4 rakétát az első bevetés után háborús propaganda miatt V–2-nek nevezték.

A háború után ez a rakéta az összes katonai nagyrakéta alapja lett.

1945-ben von Braun mérnökcsapatával és családjával együtt az amerikaiaknak adta meg magát, s magával vitt sok kutatási eredményt is. (Az amerikai hadsereg Németország veresége után ötven láda tervrajzot és több mint száz rakétát vitt magával. Von Braunnal együtt 150 német tudós került Amerikába.)

1945. június 20-án az USA Nemzetbiztonsági Hivatala engedélyezte, hogy Braun mint rakétaspecialista Amerikába menjen a csapatával. Miután Braun segített az amerikaiaknak a peenemünde-i dokumentumok és más eszközök leltározásában, csapatával Texasba került, Fort Blissbe, El Pasotól északra.

1950-ben Braun és csapata az alabamai Huntsville-be költözött, ahol von Braun a következő 20 évben dolgozott. Kifejlesztette „Redstone” rakétát, mely az első amerikai ballisztikus rakéta alapja lett, a Jupiter rakétacsaládot, mellyel az első mesterséges műholdat küldték a világűrbe (Explorer 1) 1958. január 31-én, valamint a Voyager–1 űrszondát.

A NASA 1958. július 2-án alakult meg, két évvel később pedig megnyílt 1960-ban a Marshall Űrrepülési Központ, melynek júliusától igazgatója lett egészen 1970 februárjáig.

A Saturn rakéta, ami később a Holdra juttatta az első embert, hamarosan elkészült, majd kifejlesztésre került ennek többi változata is, ami többek között a „Skylab” űrállomást vitte és állította pályára, és az Apolló-program keretében használtak.

1972-ben stratégiai összetűzésbe került a NASA-val, otthagyta az állását, a marylandi Germantownba ment, a Fairchild Industries elnöke lett.

1977. június 16-án halt meg a virginiai Alexandriában.