Dekameron (film)

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Dekameron
Rendező:	Pier Paolo Pasolini
Producer:	Alberto Grimaldi Franco Rossellini
Forgatókönyvíró:	Pier Paolo Pasolini
Főszerepben:	Franco Citti Ninetto Davoli Angela Luce Vincenzo Amato Giuseppe Zigaina
Zene:	Ennio Morricone Pier Paolo Pasolini
Operatőr:	Tonino Delli Colli
Jelmeztervező:	Danilo Donati
Vágó:	Nino Baragli Tatiana Casini Morigi
Bemutató:	1971. június 29.
Időtartam:	107 perc (DVD)
Díj(ak):	Ezüst Medve-díj (1971, Nyugat-Berlini filmfesztivál)
Nyelv:	olasz
IMDb

A Dekameron (Il Decamerone) 1971-ben készült színes, olasz–francia–NSZK film. Pier Paolo Pasolini, olasz rendező tíz novellát filmesített meg Giovanni Boccaccio azonos című klasszikus novellafüzéréből (lásd: Dekameron), de terjedelmi okok miatt az egyik történetet végül kivágta a filmből. A Dekameron Az Élet trilógiája összefoglaló címmel ismert Pasolini-alkotások első darabja, melyet az 1971-es nyugat-berlini filmfesztiválon Ezüst Medve-díjjal tüntettek ki. A trilógia másik két részéhez, a Canterbury mesékhez (1972) és Az Ezeregyéjszaka virágaihoz (1974) hasonlóan a Dekameron is zömmel amatőr szereplőkkel készült.

[szerkesztés] Háttér

[szerkesztés] Az irodalmi mű

A Dekameron keretcselekménye szerint 7 nő és 3 férfi egy vidéki kastélyba menekül az 1348-as firenzei pestisjárvány elől. Itt történetek mesélésével szórakoztatják egymást. A történetek témáját az előző este megválasztott király vagy királynő határozza meg. Mindenki mindennap mond egy-egy mesét, így 10 nap alatt 100 történet hangzik el. Élet és halál sajátos körforgása jellemzi a meséket, ám mindenkor az Élet kerekedik felül. A reneszánsz szellemiségével összhangban a Dekameron az élet örömeihez való jogot, a túlvilági léttel szemben (mellett) az e világi örömök fontosságát, sőt elsődlegességét hangsúlyozza. Boccaccio elsősorban a történetek előadásában jeleskedik, magukat a mesélőket nem jellemzi különösebben: a 7 hölgy és 3 ifjú ugyanazon társadalmi osztályt képviseli. Ilyen szempontból a Dekameron kicsit ellentéte Geoffrey Chaucer később keletkezett, hasonló művének, a Canterbury meséknek, ahol a mesélők a társadalom legkülönbözőbb rétegeit képviselő, karakteres figurák.

[szerkesztés] A megfilmesített novellák

Második nap, ötödik novella: Andreuccio da Perugia Nápolyba jön, hogy lovakat vásároljon, egy éjszaka során háromszor kerül kemény veszedelembe, valamennyiből megmenekül, s egy rubinkővel hazatér.

Harmadik nap, első novella: Massetto da Lamporecchio némának tetteti magát, s kertésznek áll valamely apácakolostorba; az apácák pedig mind versengenek abban, hogy véle háljanak.

Hetedik nap, második novella: Peronella hordóba bújtatja kedvesét, mikor a férje hazatér; mivel pedig a férj a hordót eladta, az asszony azt mondja, hogy ő is eladta valakinek, aki éppen benne van, és megvizsgálja, vajon ép-e. Akkor az illető kibújik, a hordót a férjjel kitisztogattatja, és hazaviteti házába.

Első nap, első novella: Ser Cepparrello hamis gyónással becsap egy szent barátot és meghal; halála után pedig szentnek tisztelik, holott életében igen gonosz ember volt, és Szent Ciappellettónak nevezik.

Hatodik nap, ötödik novella: Forese da Rabatta uram és Giotto mester, a festő, Mugellóból jövet, tréfálkozván, csipkedik egymást ágrólszakadt külsejök miatt.

Ötödik nap, negyedik novella: Lizio da Valbona úr ott lepi leányánál Ricciardo Manardit; akkor ez feleségül veszi a leányt, annak atyjával pedig megbékél.

Negyedik nap, ötödik novella: Lisabetta bátyjai megölik annak kedvesét: ki is megjelenik a leánynak álmában, s megmutatja néki, hol vagyon eltemetve. A leány titokban kiássa annak fejét, s valamely bazsalikomcserépbe helyezi; ott zokog felette álló óra hosszat minden áldott nap, mígnem bátyjai elveszik tőle, s akkor a leány kevés idő múltán meghal bánatában.

Kilencedik nap, tizedik novella: Donno Gianni di Barolo varázslatot végez Pietro koma kívánságára, hogy ennek feleségét kancává változtassa; és mikor arra kerül a sor, hogy a farkat is rávarázsolja, Pietro koma beleszól, hogy neki nem kell a farok, s ezzel elrontja az egész varázslatot.

Hetedik nap, tizedik novella: Két sienai ifjú szeret egy hölgyet, ki komaasszonya az egyiknek; a koma meghal, s ígérete szerint megjelenik cimborájának, és elmeséli neki, miképpen megyen sora a másvilágon.

[szerkesztés] A forgatásról

Az Élet trilógiája a maga könnyedségével és vidámságával sajátos színfoltot képvisel Pasolini zömmel komor hangvételű, nyomasztó életművében. Mégsem valamiféle felületes, l’art pour l’art vidámkodásról van szó: a trilógia darabjai nagyon is szorosan kapcsolódnak a rendező többi alkotásához. Pasolini első két filmje, A csóró (1961) és a Mamma Róma (1962) a szegények, nincstelenek és kitaszítottak világába vezeti a nézőt, egy olyan világba, amely minden negatívumával is vonzóbb és értékesebb a rendező számára, mint a polgári világ, melynek csődjét olyan filmekben fogalmazta meg, mint a Teoréma (1968), a Disznóól (1969) és a Salò, avagy Szodoma 120 napja (1975). A trilógia filmjei visszatérést jelentenek az emberiség ősi, alapvető értékeihez (mindenekelőtt a nemiséghez), melyek segítségével – Pasolini elképzelése szerint – újra lehet értelmezni az embert és a társadalmat. Maga sem tagadta azonban, hogy a művek elkészítésében „a mesélés öröme” is fontos szempont volt számára.

Boccaccio novellái közül Pasolini maga választotta ki a megfilmesítendő történeteket. Kizárólag olyan elbeszéléseket választott, melyek hősei a „nép” gyermekei, egyszerű polgárok, nem pedig előkelőségek. Eredeti elképzelése szerint három egységből állt volna a film, összesen 15 történettel. Ezek három karakter (Ciappelletto, Chichibio és Giotto) alakja köré épültek volna. Később úgy döntött, hogy Chichibio személye kimarad, s 15 helyett csak 10 novellát filmesít meg, melyeket más elképzelések szerint csoportosít a megmaradt két központi karakter köré. Ciappelletto személyére épül az első rész, s az első négy történet. Ezután lép színre Giotto, aki a további öt történetet oly módon fogja keretbe, hogy tervezett freskóján megörökíti a mesék szereplőit. Giotto szerepét maga Pasolini játssza, egyfajta autobiografikus jelleget kölcsönözve ezáltal az egész filmnek. Giotto egyébként a reneszánsz első évszázada, a trecento meghatározó művésze volt: Pasolini filmje álomjelenetét Giotto Utolsó ítélet című festménye alapján komponálta meg.

A forgatás helyszínéül Nápolyt választották, de egyes részleteket Olaszország más helyszínein (Sorrento, Caserta stb.), illetve a franciaországi Loire-völgyben vették fel, de forgattak Tirolban is. Pasolini alapvetően amatőr szereplőkkel kívánta megvalósítani a filmet. Nem igazán anyagi okokból, hanem azért, hogy még hitelesebb, még természetesebb legyen a film, s még inkább kidomborítsa velük azt az alapgondolatot, hogy a legősibb emberi értékek romlatlan formában az egyszerű emberek között fedezhetők fel leginkább. Filmjének szereplőit Nápolyban kutatta fel, az utcákat járva. Mivel félénk természetű volt, e sétákra elkísérte barátja, Ninetto Davoli is. Ha Pasolini alkalmasnak látott valakit, Davoli ment oda az illetőhöz, hogy szóba elegyedjen vele, miközben a rendező távolról, két-két ujját merőlegesen egymásra helyezve, azokkal a felvevőgépet imitálva, vette szemügyre a kiszemelt amatőrt. Ha e fura teszteléssel elégedett volt, ő is odament a delikvenshez, s elmondta, miről van szó. Mintegy 40 amatőrt toboroztak ily módon, akik mellett hivatásos színészek is szerepeltek a filmben. Davoli mellett például Pasolini másik jó barátja, Franco Citti, a temperamentumos, énekesnőként sem ismeretlen Angela Luce, illetve a Madonna villanásnyi szerepében a finom szépségű Silvana Mangano. A gyóntató pap szerepét Pasolini barátja, Giuseppe Zigaina vállalta. A rendező meggyilkolása után Zigaina állt elő azzal az elmélettel, mely szerint Pasolini tudatosan készült a halálra, megválasztva annak módját és helyét.

A forgatás 1970 szeptemberében és októberében zajlott. Pasolini igen tág teret adott az improvizációra. Nem adott szigorú instrukciókat, csupán elmesélte az adott történetet, s a színészekre bízta, hogyan játsszák el azt. A Dekameront az 1971-es nyugat-berlini filmfesztiválon mutatták be, ahol elnyerte a zsűri különdíját, az Ezüst Medvét. Magyarországon a budapesti Filmmúzeum tűzte először műsorra: hetente három hétköznap este 10 órai kezdéssel vetítették, óriási érdeklődés mellett, mintegy egy évtizeden át.

[szerkesztés] Kivágott jelenet

Pasolini eredetileg egy tizedik történetet is megfilmesített, a harmadik nap tizedik novelláját: „Valamely Alibech nevezetű leány remetének áll, Rustico barát pedig megtanítja, hogyan kell az ördögöt visszakergetni a pokolba; annak utána elviszik onnét, és Neerbal felesége lesz.” Rustico szerepét Jovan Jovanovic jugoszláv filmrendezőre osztotta, Alibech megformálására pedig egy amatőrt választott Patrizia Cepparelli személyében. A pikáns epizódot a jemeni Sana közelében vették fel, ahol Pasolini Sana falai címmel egy rövidfilmet is forgatott, s ahová Az Ezeregyéjszaka virágai forgatása során is visszatért. (Pasolini: „Sana olyan, mint Velence, víz helyett homokra építve”.) Az 1971-es nyugat-berlini filmfesztiválon bemutatott változatban állítólag még szerepelt ez az epizód, de a producer úgy találta, hogy a film túl hosszú. Ő azt javasolta, hogy Lisabetta történetét vágják ki a filmből, mivel kissé komorabb stílusával elüt a mű alapvetően derűs hangvételétől, de Pasolini végül úgy döntött, hogy az Alibech-epizódot vágják ki, mivel az erotikusan túlfűtött epizód alighanem egyébként is a cenzúra áldozatául esett volna, ráadásul képi világával kissé kilógott a többi, zömmel Nápolyban rögzített történet közül. Állítólag a kivágott jelenet eltűnt, s csupán stand- és forgatási fotók maradtak fenn róla. 2005-ben került bemutatásra az Il corpo perduto di Alibech (Alibech elveszett teste) című dokumentumfilm, melynek alkotói megkísérelték rekonstruálni az elveszett epizódot Pasolini egykori munkatársainak visszaemlékezései és a fennmaradt fotók alapján. Reménykedjünk, hogy a kivágott epizód valamelyik külföldi archívum mélyén lapul, s egyszer éppúgy előkerül majd, mint a Médea vagy Az Ezeregyéjszaka virágai kivágott jelenetei, melyek a francia DVD-verziókon szerepelnek.

[szerkesztés] Folytatások

Pasolini tematikailag folytatta a Dekameront a Canterbury mesék és Az Ezeregyéjszaka virágai című alkotásaival. Filmje azonban olyan nagy nemzetközi sikert aratott, hogy 1972-ben három folytatás is készült hozzá Boccaccio művének felhasználásával: Decameron No. 2. – Le altre novelle di Boccaccio (rendező: Mino Guerrini), Il Decameron No. 3. – Le più belle donne di Boccaccio (rendező: Italo Alfaro), Decameron No. 4. – Le belle novelle di Boccaccio (rendező: Paolo Bianchini). E folytatásokból azonban már hiányzott mindaz, ami Pasolni verzióját a művészet szférájába emelte: a pajzánkodásra helyezték a hangsúlyt, s a gyors üzleti siker érdekében születettek.

2006-ban, Olaszországban forgattak újabb filmet Boccaccio novellái alapján. Az amerikai érdekeltségű produkció rendezője, David Leland ugyan azt nyilatkozta, hogy Pasolini alkotását tartja követendő példának, s ilyen értelemben remake-ről van szó, azonban céljai és művészi eszközei mások. Nem tartotta kizártnak, hogy az általa készített verzió (Guilty Pleasures – Bűnös élvezetek) ugyancsak korhatáros film lesz az Egyesült Államokban, akárcsak évtizedekkel korábban Pasolinié. Leland produkciójának sztárjai: Hayden Christensen, Mischa Barton és Tim Roth.