Diószegi István

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Diószegi István (Szeged, 1930. szeptember 20. – ) diplomáciatörténész.

Az Osztrák–Magyar Monarchia első számú szakértőjének számít régóta. [Forrás: Hovanyecz László: Diószegi István hetvenéves; Népszabadság:Kultúra; 2000. szeptember 20.]

Diószegi István

Az ELTE történeti könyvtárának munkatársa (1953–57), ezután az új és legújabb kori egyetemes történeti tanszéken tanár, majd tanszékvezető (1978–95), a BTK dékánja (1979–82), a Magyar Történeti Társulat elnöke 1992–99-ben, a magyar–osztrák, magyar–francia, magyar–lengyel történész vegyesbizottság és az MTA történelemtudományi bizottsága, valamint az Acta Historica Academiae Scientiarium Hungaricae és a Történelmi Szemle szerkesztőbizottsági tagja, kandidátus (1962), doktor (1978).

[szerkesztés] Főbb művei

Ausztria–Magyarország és a francia–porosz háború 1870–71 (1965)
Klasszikus diplomácia – modern hatalmi politika (1967)
Hazánk és Európa (1970); Két világháború árnyékában (1974)
Hungarians in the Ballhausplatz (1983); A magyar külpolitika útjai (1984)
Die Aussenpolitik der Österreichisch–Ungarischen Monarchie 1871–77 (1985)
A Ferenc József-i kor nagyhatalmi politikája (1987)
Üllő és kalapács. Nemzetiségi politika Európában a XIX. században (1991)
Die Protokolle des gemeiusamen Ministenates der Österrechisch – Ungarisch Monarchie 1883–95 (1993)
A hatalmi politika másfél évszázada 1789–1939 (1994); Bismarch és Andrássy (1998); A Ferenc József-i kor (1999).

[szerkesztés] Díjak

Anton Gindely-díj (1994)
Akadémiai Díj (1995)
Habsburg Alapítvány Életmű Díja (2003)

[szerkesztés] Önéletrajz

Felmenőim kisföldű parasztok és nincstelen mezőgazdasági munkások voltak, apai nagyszüleim írni-olvasni sem tudtak. Iskolák nélkül is bölcs apai nagyanyám arra biztatta négy gyermekét, hogy ha csak tehetik, meneküljenek a falusi nyomorúságból. Apám, a legidősebb fogadta meg először a szülői tanácsot. A sorkatonai évek letöltése után a honvédség állományában maradt, testvérei az ő segítségével lettek szakmunkások, aztán a hadifogságból hazatérve, amikor elveszítette állását, testvérei őt juttatták munkalehetőséghez. Szüleim is azon voltak, hogy gyerekeik többre vigyék, mint ők maguk, és bátyámat is, engem is gimnáziumba írattak. Anyám, bár ő is csak hat elemit végzett, a szószedetből minden este kikérdezte tőlünk a latin szavakat. A nagyváradi gimnáziumban, ahova először jártam, igyekvő, de semmi különös tehetséget nem mutató diák voltam, és a magyar házidolgozatot nemegyszer írói tehetséggel megáldott András bátyám készítette el helyettem. A történelem aztán alaposan felforgatta a család és a kisdiák életét. Menekülés a front elől, majd a visszatérés után román fennhatóság, diáktársakkal együtt konfliktus a román államhatalommal, újabb, most már visszatérés nélküli menekülés, mígnem a kereső nélkül maradt csonka család végül a nagyszülők vert falból készült falusi házában húzta meg magát. Úgy tűnt, hogy az értelmiségi pályának, amiről a szülők ábrándoztak, vége szakad, még mielőtt elkezdődik.

A teljes szöveg elolvasható a Wikiforráson